hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2016. április 1. péntek   16:45
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Udo Dirkschneider: Farewell To Accept tour
2016. március 29, Barba Negra

  A klikkvadász médiaszenny minden bizonnyal azt a főcímet adná ennek az anyagnak: „Vibri-show a színpadon!” De erről később... Elöljáróban annyit, hogy Udo Dirkschneider, az Accept eredeti énekese, aki már majdnem 30 éve a saját útjait járja U.D.O. nevű bandája élén, nagy meglepetést keltett azzal a bejelentésével, hogy szeretné a régi Accept dalokat végérvényesen száműzni a repertoárjából. Vagyis immár csak az U.D.O. szerzeményekre koncentrálna.
  A döntés egyrészről maximálisan érthető és tisztelendő (maga az U.D.O. már a 15. nagylemeznél tart, szóval bőven van miből válogatni), ugyanakkor az ősrajongók szempontjából (az U.D.O. közönségében talán mégiscsak ők vannak a legtöbben) kérdés, mekkora vonzerőt jelent a régvolt fiatalságot megidéző, önfeledt felszabadultságot biztosító Accept nosztalgia nélküli koncert. Ez majd persze a jövő zenéje lesz, egyrészt hogy Udo valóban képes-e tartani az ígéretét, másrészt hogy vajon megállnak-e a lábukon önállóan is az U.D.O. nóták. Véleményem szerint, ha a szintet az utolsó két U.D.O. nagylemeznél állapítjuk, nem lesz ezzel sem gond.
  
  A nagy bejelentést persze jó érzékkel az követte, hogy a búcsúzás egy nagyszabású turnéban öltsön testet, amely kizárólag az Accept életműre koncentrál. Olyan tételekre, amelyek több generációt fordítottak a heavy metal irányába, a nagy slágerek mellett olyan már-már elfeledett dalokkal, amelyek élőben mostanra kikoptak a repertoárból. Az újra aktívvá vált, Mark Tornillo-val a fronton ismét sikert sikerre halmozó anyazenekar – el nem ítélhető módon – főleg az utolsó három nagylemezét tartja terítéken, így hát tényleg a legjobb ütemben érkezett Udo terve, hogy szóljon egy egész este tisztán a régmúltról. A nosztalgiára vágyó rajongóknak pedig ennél szebbet nem is mondhatott volna, így hát nem csoda, hogy a budapesti állomáson a Barba Negra klub is jelentősen megtelt érdeklődővel.
  Bemelegítésként a Palace zenekar kezdte az estét, őket pár éve láttam már a Primal Fear és a Brainstorm felvezetéseként, és mivel az izgalmasság legcsekélyebb voltát sem fedeztem fel a zenéjükben, nem bánkódtam amiatt, hogy csak a másodikként színpadra lépő Anvil-re értem be a terembe. A kanadai trió viszont telitalálat volt Udo-ék elé, nem csak azért, mert zenei világuk jól összeillik, hanem mert az Anvil saját jogon is egyfajta underground kultikus státuszt vívott ki. Biztos vagyok benne, hogy pusztán az ő jelenlétük is sok látogatónak jelentett motivációt.
  
  Az Anvil-től semmiféle nagy megfejtést vagy mélyenszántó tartalmat nem kell várni, mert csalódik, aki így tesz. Ez csak pőre, szórakoztató rock & roll, semmi több. Már eleve a három figura is úgy néz ki, mintha éppen egy Benny Hill-féle paródiából toppantak volna elő. A szikár, ráncos, krumpliorrú frontember, Steve „Lips” Kudlow a maga torz grimaszaival önmagában is mosolyra ingerelte az embert, a basszeros Chris Robertson-nak ehhez elég volt csak a szimplán megjelennie a deszkákon a maga sajátos fejszerkezetével. A dobos Robb Reiner nézett még ki a legvállalhatóbban közülük, ő mindössze a felibe-harmadába betűrt ingével mosolyogtatta meg a közönséget.
  Ennél inkább anti-rocksztár társulatot kitalálni sem lehet, de amikor belecsaptak a húrokba, onnantól a jókedv felhőtlenné vált. Pontosabban vált volna, ha a hangzás is a csapat segítségére siet. De az első néhány tétel szinte élvezhetetlenül szólt, Lips énekéből pedig konkrétan semmit nem lehetett hallani. Később azért helyreállt a rend, Lips is „visszakapta” a hangját, innentől már nem volt probléma.
  
  Az Anvil 1978 óta van a pályán, összesen 16 albumot adtak ki, a legutolsót éppen ebben az évben. Programjukban viszont nem az Anvil Is Anvil lemezt, hanem inkább a legsikeresebbnek számító, 1982-es Metal On Metal-t preferálták (a címadásból is látszik, mennyire mélyenszántó a társulat...). A March Of The Crabs című felvezetés után a fenti okokból kifolyólag gyakorlatilag ugyancsak instrumentális formában hallhattuk a 666 és az Oooh Baby című dalokat, utóbbit egyenesen 1981-ből. Majd pedig jött a Badass Rock ´n´ Roll, a Winged Assassins és a Lemmy emlékének ajánlott Free As The Wind.
  A hangulattal nem volt probléma, a társaság mókás grimaszokkal zenélt a deszkákon, a közönség pedig vagy emiatt, vagy a lendületes, gitárszólókkal sűrűn dúsított daloknak köszönhetően ugyancsak jól szórakozott. Előkerült az új lemez kalózos tétele, a yo-ho-hózással már tényleg nevetségesbe hajló Daggers And Rum. Robertson, akinek már önmagában is vicces a fejszerkezete, még egy gagyi koponyás szemüveggel is megtoldotta mindezt. Lehetne rosszmájúskodni a csapattal, de mivel pontosan látszott, hogy ők sem veszik igazán komolyan magukat, a cél pedig a szórakoztatás, ennek teljességgel meg is feleltek. A Mothra, Swing Thing, Die For A Lie, Metal On Metal hangzott még el, ezek közé pedig még Robb Reiner dobszólója is belefért, amíg a többiek szusszantak egyet.
  
  A fókusz persze mindig Lips-re irányult, aki ugyan finoman szólva sem egy hangszálakrobata, viszont egy rendkívül szórakoztató fazon. Folyamatosan nyűtte, bűvölte a gitárját, ha olyanja volt, még a mikrofon helyett is a gitárjába énekelt, a közönség nem kis mulatságára. Ami viszont már nem hogy mulatságos, hanem egyenesen sokkoló volt: az egyik számnál a jó Lips nemes egyszerűséggel egy konkrét vibrátort varázsolt elő a zsebéből (ezt egész eddig ott hordta, így mászkált az emberek között??) és azzal hergelte a húrokat. Olykor ki-bekapcsolva gerjesztette a hangszert, hát nem mondom, ez aztán a gitárszóló...!
  Szóval a főcímre visszatérve, talán egyszerűbb lett volna a „Vibri-show a színpadon!” megnevezés, jó nagy öles betűkkel a címlapon. Bár ha a kiéhezett olvasó odakattint, és megtudja, hogy mindössze néhány ráncos arcú vén perverz agyhalott mókázásáról van szó, nem biztos hogy azt kapja, amire számított...
  
  Nehéz lenne igazságot tenni abban, hogy a Barba Negra nagyjából teltházig fokozódó zsúfoltsága Udo Dirkschneider személyének vagy a tematikus Accept életmű megidézésnek köszönhető-e. Hajlok arra, hogy az utóbbi lehet igaz, mert az utóbbi évek U.D.O. koncertjei (pl. ez és ez) jó ha feleannyi embert mozgósítottak ugyanezen a helyszínen, ez nem lehet véletlen! Ugyanez viszont felveti a kérdést, hogy ha Udo tényleg komolyan gondolja az Accept korszak végleges lezárását (és nem csak egy ügyes marketing körről van most szó, ami után pár évvel majd szépen visszaszivárog a programba minden - „a rajongók érdekében”, „a rajongók akarták így” című szlogenekkel...), vajon az U.D.O. zenekar képes lesz-e fenntartani az érdeklődést a koncertjárók körében?
  Most mindenesetre annyi biztos, hogy ezzel a programmal nagyon betalált a metaltörpe. Bár az U.D.O. zenekar teljes tagsága állt mögötte, jó érzékkel mégsem U.D.O. név alatt futtatta ezt a turnét, hanem ez esetben a Dirkschneider virított nagy betűkkel a háttérvásznon, hogy ezzel is megkülönböztesse a mostani turnét a saját szóló dolgaitól. És mivel gitáros fronton némi vérfrissítésen is átment a társulat, az elszánt fiatal gitárosok lendülete nagyon sokat hozzátett a produkcióhoz.
  
  Aki böngészgette már a turné programját, annak meglepetésben nem lehetett része, mert a banda egy jól betanult produkcióval vette a nyakába a világot. A setlistet azonban kellően változatosan állították össze, az 1980-as évek első felét felölelve, és mivel kétségkívül ez volt az Accept csúcsidőszaka, mindenki megtalálhatta a kedvére való nótákat.
  A műsor a Starlight-tal kezdődött, máris egy korai, 1981-es dallal. Bár Udo már nem fiatal, nem lehetett elvárni tőle ifjonti hévvel előadott sikolyparádét, de ennek ellenére mégis az első perctől kezdve az utolsóig szárnyalt az énekes, kiváló teljesítményt mutatva. És sikoly is volt dögivel, tényleg le a kalappal.
  
  A következő dalok jórészt a legelismertebbnek számító Restless And WildMetal Heart közötti időszakból szóltak, mint a Living For Tonite, Flash Rockin´ Man, London Leatherboys, Midnight Mover, a korábbról beékelődött Breaker, valamint a Head Over Heels és a Neon Nights. A hangzás az első perctől kiváló és erőteljes volt, a banda pedig nagy elánnal játszotta a klasszikusnak bátran nevezhető dalokat.
  A munka oroszlánrészét Udo mellett a két gitáros, az orosz Andrey Smirnov és a finn Kasperi Heikkinen végezték, akik nagy átéléssel prezentálták a hol menetelősebb, hol gyorsabb, hol rock & rollosabb tételeket. Nem mindent játszottak hangról hangra, a szólókba például jobban beletették az egyéniségüket. Egyébként is érdekes volt az a kettősség, ahogyan ezek a régivágású dalok mai, modern hangzással, de ugyanakkor mégis hagyománytisztelő módon szóltak. Persze ehhez Fitty Wienhold szigorú basszusa és Sven Dirkschneider precíz dob alapjai is kellettek.
  
  A jelenlévők természetesen minden dalt óriási örömmel fogadtak, de az igazi csúcspont szerintem a nagy közönségénekléssel kísért Princess Of The Dawn és az elfeledett, csodálatos sláger, a Winter Dreams párosa volt. Előbbi óriási hangulatot prezentált, ösztönösen mozgásba lendült tőle mindenki feje, a Winter Dreams pedig számomra érthetetlen, miért tűnt el az Accept programjából, holott egy remekül megkomponált, magával ragadó, felejthetetlen refrénnel megáldott dalról van szó, amiből sláger kellett volna hogy legyen. De Udo papa ma ezt is elhozta nekünk, így nem lehetünk neki elég hálásak.
  Az énekes gyakorlatilag semmi kommentárt nem tett az egész este folyamán, csak adagolta az újabb és újabb nótákat. Így hát mondhatjuk, hogy valóban 100% heavy metal volt, amit ma este láthattunk, mindenféle üresjárat és hadoválás nélkül. Érkezett a zúzós Restless And Wild, előkerült az odamondogatós Son Of A Bitch, eljátszották a telitalálatnak számító Up To The Limit-et, majd ismét felgyorsult a tempó a Wrong Is Right-tal, aztán pedig visszakanyarodtunk 1981-be a Midnight Highway erejéig.
  
  Az Accept-nek a korai időszakban a jellegzetes heavy metal tempón túl mindig volt egyfajta rock & roll-os, nem pejoratív értelemben vett glam-es felhangja is, erre jó példa az előzőekben emlegetett Midnight Highway és Up To The Limit, valamint a most soron következő Screaming For A Love-Bite. A hangzás aztán egyre keményedett, a tempók egyre feszesebbé váltak, amit jól példázott a klasszikus időszak utolsó albumának számító Russian Roulette, amit szintén megidéztek ezen az estén. A Monsterman és a TV War hangzott el róla, olyan nóták ezek, amiket nagyon ritkán lehet élőben hallani. A banda feszesen, erőteljesen nyomta az 1986-ra datálható tételeket, le a kalappal a zenészek előtt. Bár az előzőekhez képest nem ugyanazon kategóriás lemezek, sőt már egyszeri újjáalakulás után születtek, a teljességhez az Objection Overruled és a Death Row korongok is hozzájárulhattak volna 1-1 dallal. De nem kell telhetetlennek lenni.
  Szép számú dalt leszállított nekünk már eddig is Udo, de még mindig bőven voltak a tarsolyban további tételek. A Losers And Winners ugyancsak klasszikusnak nevezhető, amit kitörő örömmel fogadott a közönség. Hát még a Metal Heart-ot a ráadásban, ami tényleg generációs metal himnusz volt a maga idejében. Bár a fent említett, 1986-os néhány dal inkább izgalmas különlegesség volt, mintsem az „álomból felkeltős” kategória, a slágerparádé természetesen nem maradhatott el így a buli végéhez közeledve.
  
  Egyenesen 1980-ból szólt az I´m A Rebel, amit ráadásul az eredetihez képest feltűnően gyorsabban és „koszosabban” játszott el a csapat, de szerintem jót tett neki ez az elgondolás. Az eksztázisban pörgő rajongók lelkesedését tovább szította a Fast As A Shark, Udo elmaradhatatlan sikolyával felvezetve. Nem spórolt semmivel az öregfiú, ki hinné, hogy még mindig ilyen formában van.
  Szokás szerint a koncert végére került elő a Balls To The Wall, az Accept talán valaha volt legnagyobb slágere. Nem is csoda, hogy az egész terem fennhangon énekelt Fitty Wienhold basszus alapjaira. És még mindig nem volt vége, a Burning került még elő a Breaker lemezről, igazi zúzós, együtt éneklős himnusz, csattanós zárása a bulinak.
  
  Nehéz szóhoz jutni ez után az előadás után. Az U.D.O.-t többször is láttam az utóbbi években, korrekt koncerteket adtak, sőt a legutóbbi két lemez kifejezetten erősre sikerült. Ma viszont minden várakozást túlszárnyaltak a zenészek. A jelenlévők örömmámorban úszva szivárogtak el a klubból, lelkesen ecsetelve egymásnak a buli számos csúcspontját.
  Valóban nem akármilyen koncert volt ez. Több mint 2 teljes óra színtiszta Accept esszencia, az eredeti énekes tolmácsolásában, rendkívül felkészült és lelkes zenészek társaságában. A gitárosok remekül hozták a témákat, Smirnov főleg a nagyobb tekeréseket vállalta magára, gitárszólóit pedig látványosan, nagy elánnal adta elő. Heikkinen inkább a vonalasabb, hagyományosabb gitármunkát és szólózást részesítette előnyben. Fontos pillér volt még a színpadon Fitty Wienhold, aki megállás nélkül dobálta a haját, nagy lelkesedéssel játszott. Néhány dalban az ő basszusjátéka is előtérbe került. A háttérben lévő Dirkschneider plakát pedig immár két tagot is jelöl a zenekarban, ugyanis Udo fia, Sven a doboknál teljesít szolgálatot tavaly óta. Szerintem nagyon jól megtalálta a helyét a fater mellett, kiválóan szolgáltatta az alapot a 80-as évek nótáinak.
  Bár az Accept az új énekesével és a bivalyerős lemezeivel remek utat jár be és Udo-ékat sem kell félteni, azért mégis ott motoszkál bennem, hogy egy ilyen életműkoncerthez mégis hozzátartozna legalább Wolf Hoffmann vigyorgó kopasz feje és Peter Baltes göndör fürtjei. Félreértés ne essék, eszemben sincs reunion-ért sírni, épp ellenkezőleg, a ma hallott dalok viszont egységesen tartoznak az említett urak életművébe. Így teljes a kép, ma viszont Udo Dirkschneider búcsúzott el a karrierje felívelését biztosító szerzeményektől véglegesen (vagy legalábbis a következő „végleges búcsúturnéig”, haha!)
  


Kulcsszavak:
  udo     dirkschneider     accept     anvil 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Tudósok

 kapcsolódó cikkek: 

Dirkschneider - Back To The Roots Part II

UDO bonusz ACCEPT dalokkal!

Segít az olvasástanulásban a BOOKR Kids

Gönczi Gábort és a judo

Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Testament, Annihilator, Death Angel
Lovasi 50
James Newton Howard
Dirkschneider - Back To The Roots Part II
Female Metal Voices 2017 (The Birthday Massacre, Sirenia, The Agonist, Xerosun, Antalgia)
Serious Black Magic world tour
Alestorm, Aether Realm, Troldhaugen
Avatarium, The Slayerking
Wintersun, Whispered, Black Therapy
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
 kapcsolódó fotók: 

UDO - 2016. március 29. BARBA NEGRA MUSIC CLUB - DIRKSCHNEIDER BACK TO THE ROOTS TOUR 2016!

ANVIL - 2016. március 29. BARBA NEGRA MUSIC CLUB - DIRKSCHNEIDER BACK TO THE ROOTS TOUR 2016!
 kiemelt 
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
  
A magyar „Swing´n Pop” zenei stílus meghonosítója december 21-én a MOM Sport Rendezvényközpontban ad koncertet harmadik nagylemezének, a “Swing karácsony”-nak a zenei anyagából

Egy angol New Yorkban - a Dave Holland Trio Budapesten
Harlem Globetrotters, show Budapest!
Enrique Iglesias dupla koncertet ad tavasszal Budapesten!
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 baltazár színház    douglas mccarthy    ragadozók    refused    brendan perry    battleship    artifact    fekete sereg    zöld lámpás    gróf balázs    von hertzen brothers    fleshgod apocalypse    satöbbi    manowar    morbid angel    mint gloria estefan    autopsy    heidenfest    symphonica    egek ura    alvin lee    date night    dave groh    mindenki szereti a bálnákat    nadir  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!