beszámoló [koncert] 2025. március 19. szerda 17:41
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloTarja Turunen / Marko Hietala 2025. március 13, Barba Negra Red Stage
Tarja Turunen alapítótag volt a Nightwish-ben, a stílusteremtő finn banda az első sikereit az ő hangjával érte el. Marko Hietala jóval később, már egy nevet szerzett bandához csatlakozott, de az ő karaktere is hamar védjegyévé vált a Nightwish-nek. Tarja és Marko ének fronton is nagyon jó duót alkottak, például a Phantom Of The Opera előadásuk egyenesen libabőrös.
Tarja 2005-ben, kurtán-furcsán kikerült a zenekarból, ami aztán hosszú évekig hűvös viszonyt eredményezett az énekesnő és a megmaradt férfi tagok között. Marko mindvégig karakteres része maradt a finn szimfonikus metalos sikercsapatnak, 2021-ben aztán egészségügyi és emberi viszonyokra hivatkozva ő is távozott.
A zenéléssel természetesen egyikük sem hagyott fel, mindketten szólókarriert, saját formációt építgettek. Ebben Tarja saját jogon is egészen sikeressé vált, jó pár nagylemezt kiadott, Magyarországon is többször fellépett csapatával. Aztán így több év távlatában mégis elkezdett újra egymás felé gravitálni Tarja és Marko, aminek közös fellépés lett az eredménye, mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy Tarja Turunen és Marko Hietala közös turnéra is vállalkozott.
Amely során természetesen kihagyhatatlan az a ziccer, hogy pár dal erejéig közösen is énekeljenek. Gondolom nem kell mondanom, a Nightwish (és önmagában a két zenész) rajongói mennyi ideje vártak erre a momentumra.
Az első csapatnak, az Aaetheria-nak csak az utolsó hangjaira értem oda, így róluk sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni. Marko-ékat azonban már végig tudtam követni. A basszusgitáros/frontember már a Nightwish időszakban is kiadott szólólemezt, Pyre Of The Black Heart címmel, idén viszont megérkezett az újabb korong, a Roses From The Deep. Hát persze, hogy legjobb alkalom volt ezt alaposan kivesézni a magyar közönséggel, egészen sok dal hangzott el róla.
Számomra a nyitó Frankenstein’s Wife, a Rebel Of The North és az egészen emlékezetes The Dragon Must Die voltak a legfigyelemreméltóbbak, de voltak lassabb tételek is. Marko elmondta, hogy a nyelvi rokonság miatt talán nem haragszunk meg, ha egynémely dalt finnül énekel. Nem is tette senki, igazából nem volt ettől nagy exkluzivitás faktora ezeknek a számoknak, de tény, hogy érdekesség volt.
Aki amolyan Nightwish-es zenét vár Marko Hietala-tól, az még talán csalódhat is a szóló anyagaiban. Itt azért sokkal könnyedebb a hangvétel, rockos, sőt olykor kicsit kalandozós, progos zenei világot kapunk és a frontember is változatosabban énekel. Bár szemlátomást mindenki élvezte a koncertet, olyan nagy beindulást nem láttam ezekre a dalokra, szóval inkább amolyan örömzenének, terápiának tűnik ez a köztudottan nehéz időszakon átment Marko-nak. Annak viszont teljesen jó.
Azért a fénypont mégis az volt, amikor a basszusgitáros színpadra szólította az este sztárját, Tarja Turunen-t, aki azért szerénykedve visszautasította a titulust. Közösen adták elő a Left On Mars című számot a friss Marko lemezről, ahogy az album verzióban is. Persze ekkor már megélénkült a közönség. És azt is jó volt látni, hogy a két zenész félre tudta tenni a korábbi ellentéteket és ma már valóban barátként, tisztelettel, szeretettel tekintenek egymásra. Ez a közös színpadi zenélésben is megnyilvánult.
Marko programja a Stones című korábbi számmal folytatódott, amely a Pyre Of The Black Heart album talán legemlékezetesebb tétele. A végére pedig a meglehetősen beszédessé vált frontember elküldte a sunyiba a világ hatalmasságait, amihez nem is lehetett volna stílusosabb dal, mint a War Pigs, a Black Sabbath háborúellenes klasszikusa. Nagyon jól gördült ki a dal Marko-ék kezéből, különösen a dobosra volt érdemes figyelni. De gitáron és szintin is jó karaktereket válogatott össze Marko, talán a kissé statikus, kevésbé intenzív színpadi kiállás miatt maradt némi hiányérzetem.
Tarját egyértelmű, hogy régóta a tenyerén hordozza a magyar közönség, a frontasszony mindig egy rendkívül vidám, barátságos hangulatú koncertélményt prezentál a hallgatóságnak. Már a színpadra lépése is óriási ovációt hozott ki a rajongókból és innentől tényleg a vidámság lehet az a szó, amivel leginkább jellemezni lehetne a koncerthangulatot. Tarja nem győzött hálálkodni, mosolyogni, szívecskéket mutatni a közönségnek a fogadtatásért.
Ugyanakkor esetében is azt éreztem, hogy bár ment az éneklés, csápolás, azért olyan igazán nagy bemozdulás az ő koncertjén se történt. Persze nem őrült pogóra és moshpit-re gondolok, csak inkább amolyan békés figyelő, éneklő pozícióba helyezkedett a közönség nagy része.
Tarja a Nightwish-ból történt kiválása óta adogatja ki a szólólemezeit, szóval volt miből válogatni. Bár a 2023-as karácsonyi lemezt nem számítva neki 2019-ben jött ki az utolsó sorlemeze, In The Raw címen, úgyhogy igazán friss dalok esetében hiányoztak. Inkább amolyan átfogó jelleggel játszott a lemezeiről, a Demons In You, Falling Awake, Undertaker, I Feel Immortal, Oasis, Shadow Play képében így inkább régi és még régebbi dalok sorakoztak. Az Oasis zongorán való eljátszása a frontasszony angyali énekével különösen szívmelengető volt.
Ahogy említettem, a közönség inkább csak úgy békésen figyelt, de ahogy ismét színpadra érkezett Marko (ezúttal basszusgitár nélkül) és Tarja bandájával kísérve dörrentették meg a Planet Hell-t (te jó ég, mióta nem hallottam ezt a dalt élőben!), na ott egy pillanat alatt teljesen más hangulati szintre helyezkedett az egész koncert.
A harapósabb, keményebben megszólaló Planett Hell valóban beindította a közönséget, Marko is jobban kieresztette a hangját, ezt az érces hangot szoktuk meg tőle a Nightwish-ben, igazából emiatt kedveltük meg. Marko pedig továbbra is a színpadon maradt, a Dark Star és a Dead Promises című Tarja dalokba is besegített. Egyértelmű, hogy a közönség nagyon élvezte kettejük duettjét, mindenkiben szívmelengető érzést keltett újra egy színpadon látni őket. És ez szemlátomást náluk is így volt. Így hát egészen biztos vagyok benne, hogy lesznek még valamilyen formában közös munkák Tarja és Marko között.
A koncert vége felé közeledve – immár ismét csak Tarjával a mikrofon mögött – persze nem maradhatott el az I Walk Alone, az első Tarja szerzemény, amellyel visszatért a rockszínpadokra és amivel bizonyította, hogy szólóban is van mondanivalója és keresnivalója. A Victim Of Ritual pedig a 2013-as Colours In The Dark album egyedüli képviselője volt.
A végére kaptunk azért még egy újabb Nightwish-t, természetesen Marko-val, a Wish I Had An Angel-t. Az utolsó szám pedig az Until My Last Breath volt, ami az egész turné utolsó nótája is volt egyben.
Jó hangulatú turnézáró koncert volt a budapesti fellépés, a zárószám után Tarja zenekarának tagjai úgy ölelkeztek, pacsiztak össze, mint egy jól sikerült házibuli után, „na csá, akkor majd még ütközünk” felkiáltással mindenki külön-külön, apránként hazaindul. Tarja mellett megilleti a dicséret természetesen a többi zenészt is, különösen a régi harcostárs, Alex Schopp gitáros jelentett markáns jelenlétet a színpadon.
És bár kellemes este volt ez, Marko Hietala és Tarja Turunen szerzeményeivel, azért 2 dalból is nyilvánvalóvá vált, hogy a Nightwish azért teljesen más ligában focizik, dalszerzési, dalszerkesztési szempontból. A közönség reakciójából is egyértelmű volt mindez. Arra a célra nagyon jó volt ez az este, hogy Tarja és Marko újra összeálljon, újra felelevenítsék a barátságukat, kipróbálják, hogy vajon egy teljes turnén is megvan-e az összhang közösen.
De nincs kétségem afelől, hogy csak idő kérdése, mikor fogjuk a két zenészt látni egy Century Child / Once tematikus turnéval. És mivel manapság a zenészek bevétele már szinte kizárólag a koncertekből fakad és egy percig se legyen kétségünk, hogy egy ilyen esemény már nem Barba Negra, hanem arénányi érdeklődőt fog vonzani, a saját jól felfogott érdekükben ez kihagyhatatlan ziccer lenne. Egy biztos, ha tényleg összeállnak egy ilyen turnéra, én biztosan ott leszek.
17:41
