beszámoló [koncert] 2025. március 8. szombat 14:55
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloUnleash The Archers, Striker, Seven Kingdoms 2025. február 23, Barba Negra Blue Stage
Kegyetlen, hogy mennyi viszontagságon ment át az Unleash The Archers koncertje, mire Brittney Slayes-ék végre tényleg át tudták lépni az országhatárunkat. A tervezett turnéjukat elmosta a Covid, az elhalasztott körút aztán szintén elmaradt és addig-addig halasztódott a dolog, mire egy új album is kijött az eredetileg bemutatni kívánt Abyss után. 2025-re azonban végre már minden csillag együtt állt, így végre elérkezett hozzánk az egyik legizgalmasabb kanadai heavy metal csapat.
Ráadásul a másik legizgalmasabb heavy metal csapattal jöttek, ugyanis a Striker szintén túl mutat a heavy metal meglehetősen bejáratott, paneles sablonjain. Őket már láttam és meg is kedveltem korábban, szóval kifejezetten örömteli volt, hogy őket hozták el a turnéra Brittney-ék. A Seven Kingdoms pedig Floridából érkezett és bizony mindenképpen megérte már nekik is adni egy esélyt.
Még ha a viszonylag korai kezdésre általában még nehezebben indulnak neki az emberek, azért a vasárnapi időpont talán segített abban, hogy aki akarja, végigkísérhesse a Seven Kingdoms koncertjét. A női énekessel felálló banda, mint a heavy/power metal műfajban a legtöbben, nem rengeti meg alapvetően a világot, sőt a műfaj határait sem, de kifejezetten ízléses, jól szerkesztett dalokat, gitárszólókat, ügyes zenei megoldásokat pakoltak elénk. Sabrina Valentine pedig egy fantasztikus hang, olyan magasakat is kitolt, hogy húúú... De alapvetően nem a sikongatás volt a kulcs náluk, hanem a valóban nagyon tehetséges dalszerzés, vagyis úgy az összkép volt az, ami működött náluk.
Camden Cruz gitáros/főnök elnyűhetetlen karakter volt a maga latino temperamentumával, de a többiek is kitettek magukért. Lengtek a hajak, élt a színpad, Sabrina-nak pedig még a humora is a helyén volt a konferálások idején. Már 5 albumuk és pár EP-jük jelent meg, szóval volt miből válogatni. Ezen a koncerten elsősorban a legfrissebb, The Square című EP négy tételét nyomták el, szintén négyet a 2022-es Zenith nagylemezről, zárásként pedig egy kicsit korábbi dal, a 2017-es Decennium lemezről származó In The Walls hangzott el. Első fellépőhöz képest viszonylag bő játékidő jutott nekik, szóval ki tudták használni a lehetőséget. A csapat kérte a közönség minél aktívabb és minél hangosabb közreműködését és szerintem nem lehettek elégedetlenek a nézőtér aktivitásával. Akik nem ismerték eddig őket, biztosan sokan utánuk fognak keresni a mai produkciójuk alapján.
A Striker-t először a régi (Prielle Kornélia úti) Barba Negrában láttam és a csapat sodró lendületű, eszelősen pörgős koncertje egyszerűen letaglózott. Onnantól megnyert magának a kanadai brigád és bár 2007-es megalakulásuktól kezdve csak jöttek és jöttek az újabb sorlemezek, a csapat nem tudott hibázni. A legszebb heavy metal hagyományokhoz híven, de egyáltalán nem ódivatúan, unalmasan dohogó tempóban játsszák a dalaikat, hanem kifejezetten adrenalindús, emlékezetes, vad gitárszólókkal színesített csapások ezek, amelyek borzasztóan működnek élőben.
Tartott mindez a 2018-as Play To Win albumukig, ami után jelentős mértékben megváltozott a tagság és a 2024-ben kiadott Ultrapower albumra már felfutott a szemöldököm. Itt már egy elég más jellegű zenét kaptunk, ami tőlük legalábbis szokatlan volt. Persze sok jellegzetes Striker stílusjegy, mint Dan Cleary hangja azért megmaradtak, de az egész zenét teljesen áthatotta egy sokkal könnyedebb, hard rockosabb, arénarock-osabb hangulat – amely egyébként szintén ott volt bennük itt-ott korábban is, de ezúttal jelentős hangsúlyváltás történt.
Nem is lett volna ellenemre a megújulás szándéka, a kísérletezős kedv, de összességében szerintem az Ultrapower album lehetett volna erősebb is, noha így is találunk bulizós, emlékezetes, óóó-zós dalokat. Szóval nekem annyira nem jött be, hogy leléptek kissé a gázpedálról, a tempósasabb, thrash-esebb irányvonaluk jobban bejött.
Így kicsit aggódtam, hogy élőben vajon még mindig annyira lenyűgözőek-e, pláne ha az új dalokkal akarnak virítani, hogy még mindig képesek-e beszívni a közönséget egy zúzós bulira. Azt be kellett látnom, hogy kicsit másmilyen hangulatú buli volt ez, mint amilyenre korábbról emlékeztem tőlük, de inkább azt mondom, másként volt jó. Az új lemez talán legemlékezetesebb, legfogósabb nótájával nyitottak, a Best Of The Best Of The Best dögös tempójával, óóóó-zásával könnyen meg tudta teremteni a rock-os hangulatot. Kicsivel korábbi dalok is előkerültek, mint a Born To Lose és a Heart Of Lies, a program viszont mégis elsősorban az Ultrapower-ről szólt.
Így vadabb, száguldósabb tempók inkább csak mutatóban voltak, a Blood Magic, Sucks To Suck, Ready For Anything, Thunderdome, Circle Of Evil elsősorban az új album erényeit mutatják. Vagyis: karcos, dallamos gitárjáték, látványos gitárszólók, masszív tempók, valamint kiváló dallamok, refrének. És nem mellesleg: egy csipetnyi önironikus humor.
Szóval összességében nagyon is működött a Striker koncertje, csak most nem a sebességgel, hanem a dallamossággal nyerték meg a közönséget. Meg a lezser szereléssel, humorral, amelyben Pete Klassen basszer vitte a prímet. A koncert végére a Former Glory és a Phoenix Lights erejéig még visszakalandoztunk kicsit a korábbi albumokhoz, de hogy a legtempósabb, legharapósabb, sok rajongó szempontjából a legtöbbre tartott Armed To The Teeth és City Of Gold albumokról semmit nem játszottak.
Élőben is meg kellett bizonyosodnom róla, hogy ezt a lazább hangvételű dallamrock-os stílust jól integrálta a zenéjébe a Striker, a srácok mesterien bánnak a hangszerekkel, de összességében nekem hiányérzetet jelentett a csapat hírnevét megalapozó zenei világ háttérbe szorítása.
Az Unleash The Archers-t mindenképpen meg akartam már nézni élőben, mióta csak megismerkedtem a csapattal. Gondolom sokan vannak így vele, leginkább azzal a felhanggal, hogy „vajon élőben is ki bírja énekelni?” Kétségtelen, Brittney Slayes egészen durván rúgta be az ajtót a heavy metal műfaj sikolyparádéinak pantheonjába, de a hölgy nem csak az elképesztő hangterjedelme miatt érdekes.
Hanem azért is, mert egy borzasztó közvetlen, cuki csaj, aki nyilván bőven megtehetné, hogy nőiességének túlhangsúlyozásával szerezzen extra figyelmet a bandájának, de ezt soha nem tette. Még valamilyen haskidobós, dekoratívabb szerelést se láttunk tőle sose – ma is egy átlag fekete, testhez simuló egyberuhában zúzott a színpadon és hagyta, hogy a zenei teljesítmény legyen az igazán figyelemre méltó.
De az Unleash The Archers nem csak Brittney emberfeletti vokális teljesítménye miatt érdemel figyelmet, hanem esetükben is a dalszerzés, az olykor paneles heavy/power műfajba való friss vér, technikás intenzitás pumpálása izgalmas, jól felépített dalokkal, ezek szintén kiemelik a kanadai csapatot a mezőnyből.
Brittney is elmondta, hogy mire a Covid és a sok halasztás miatt végre összejött a turné, már egy újabb lemezük is kijött, így a mai már a Phantoma album bemutatója lett (vagy a banda írásmódja szerint: Ph4/NT0mA. Ezt olyannyira komolyan vették, hogy a koncert eleje kizárólag a Phantoma album tételeit tartalmazta, vagyis a Ph4/NT0mA, Ghosts In The Mist, Green & Glass, Gods In Decay hangzottak el szép sorban.
Ez viszont megerősített abban – a Phantoma-t nem érzem annyira erősnek a banda diszkográfiájában. Szépen, áramvonalasan felépített dalok, ügyes zenei teljesítmény, Brittney is olykor brillírozik – de különösebben izgalmas, emlékezetes, kiemelkedő pontok nélkül. A nézőtéren is ezt éreztem. Gyakorlatilag a teljes közönség állva, békésen követte ezeket a dalokat, a beindulás legkisebb jele nélkül.
Aztán ahogy ráfordultunk az Apex album ékkövére, az Awakening-re, egyből megváltozott minden. Na itt derült ki, mi az ami hiányzott, mi az ami beindította a közönséget. A vérpezsdítő tempó, az emlékezetes, magukkal ragadó nóták, a vad színpadi zúzás, a dúdolható, ügyesen megírt gitárszólók, gitárpárbajok. És persze Brittney lenyűgöző énekteljesítménye. Egyből felpörgött a nézőtér is az Awakening-re, innentől kezdett igazán működni a koncert.
És ha már visszaléptünk az Apex-re, maradtunk is itt a The Matriarch és az Apex című dalokkal. Ezek már sokkal jobban működtek, a zenekar is érzésem szerint ekkorra pörgött fel igazán. Aztán léptettünk még egyet a CD-k között, a 2020-as Abyss-re tértünk át és most erről hoztak néhány tételt.
Az intro alatti levonulásnál páran azt hitték, ha ennyi volt a koncert és most jön a ráadás, az úgy elég csekélyke játékidőt jelent. Szerencsére erről szó se volt, nagyjából a koncert közepénél jártunk még csak. Vagyis Abyss, Soulbound, Faster Than Light a 2020-as lemezről, amelyek szintén jól működtek élőben. De természetesen nagyon várta a közönség a banda legnagyobb durranását, azt az igazi stílusparádét, amivel megnyerte magának a célközönséget az Unleash The Archers: a Tonight We Ride-ot, a minden eddig ismertnél brutálisabb sikolyparádét. Brittney-ék szerencsére elhozták ezt a dalt nekünk, szerintem egyértelműen ez volt a koncert csúcspontja az estén. Ja és igen: ki tudta énekelni!
A Tonight We Ride már önmagában egy tökéletes zárás lehetett volna, de Brittney-ék még visszatértek egy közös éneklésre, amelyben a közönségre is számítottak: a Northwest Passage szép együtténeklése búcsúztatta végül a kanadai csapatot.
Nem csalódtam a csapatban, az Unleash The Archers-nek azért volt már legfőbb ideje megjelennie nálunk, mert az egyik legizgalmasabb jelenkori heavy metal csapat. Vagy legalábbis az volt – számomra a Time Stands Still és az Apex valóban új adrenalint pumpált a műfajba, az utánuk következő Abyss és Phantoma viszont kicsit leült. Egy kicsit úgy érzem, itt elvesztettek valamennyit a harapósságukból, dinamizmusukból a dalok, Brittney is úgy érezhette, hogy nem kell villognia, nem kell határokat feszegetnie, így amolyan áramvonalasabb lett a végeredmény, de ez esetükben kevésbé pozitívum a szememben.
Élőben viszont kiváló a banda, ez a felállás úgy érzem, nagyon működik. Basszus poszton most már talán véglegesnek tűnik Nick Miller, aki mindvégig borzasztóan jókedélyűen játszott, nagy átéléssel, énekelte magában a szövegeket, stb. Szóval pont ilyen karakterre van szükség, remélem hogy hosszú távon maguk mellett tartják.
Scott Buchanan dobjai mindvégig jól szóltak, nem kifejezetten látványosan, de meggyőző lendülettel és feszes tempókkal játszott, pár fricskát is érdemes volt megfigyelni tőle. Grant Truesdell és Andrew Kingsley elsőosztályú gitárjátékot mutattak be, különösen utóbbi technikássága volt szemet gyönyörködtető. A „kick a ginger day” esküdt ellensége még a leghagyományosabb riffek mögé is képes volt valamilyen finom dallamokat szőni, kiváló technikai tudású gitáros, amikor pedig egymásnak dobálgatták a szólókat, az kifejezetten látványos volt. A durvább vokálban ő is közreműködött, legtöbbször azonban Grant Truesdell vállalta a hörgést, aki olykor egészen térdre ereszkedve ontotta a riffeket.
Brittney Slayes pedig cuki volt, mint mindig, elképesztő vokális teljesítményekre képes. Sajnos egy kicsit mutathatott volna ezekből többet, még 1-2 Time Stands Still-es dal még jöhetett volna, mondjuk egy Test Your Metal.
Ekkoriban ő nagyon meg akarta mutatni, olyan is lett ez a lemez, brutális sikolyparádé, zeneileg viszont a durvább vonulat is masszívan benne volt a világukban ekkoriban. Egy kicsit kilúgozottabb formájának érzem mindennek az Abyss és a Phantoma lemezeket, szóval azért remélem, a jövőben jönnek még olyan felvételek az Unleash The Archers-től, ahol megint feltekerik az adrenalint.
14:55
