szerző: MorelloAirbourne, Asomvel 2025. március 25, Akvárium Klub
Helye és ideje van már az őrségváltásnak. Ugyanakkor a nagy legendák továbbra sem akarnak levonulni a színpadról (Judas Priest, Iron Maiden, AC/DC, Metallica és a generációjuk). És hát miért is tennék? Egyrészt, amíg továbbra is van bennük zene (márpedig van) és képesek kiváló koncerthangulatot nyújtani (márpedig képesek), akkor ez teljesen elfogadható. Másrészt még a nagyobbakra is igaz, hogy ma már a zenészlét elsődleges bevételforrása a koncertezés, turnézás, akkor ugyan ki róhatná meg őket miatta?
Vannak azért persze „trónkövetelők” a színtéren, vagy legalábbis akiket annak kiáltottak ki. Olyan szintű szupersztárok, mint a fentebb említettek nyilvánvalóan ők már sose lesznek, a zeneipari trendek jelentős átalakulásai miatt. De még az is lehet, hogy az első vonalba lépésük, „trónra ülésük” sem fog tudni megtörténni sokaknak, hiszen bizony ezek a trónkövetelők is már a 40-es éveik környékén vannak. Szóval ma már a „trónkövetelő” vonal sem sikerre őrülten éhes, mindent egy lapra feltevő, vad tinikből áll, mint annak idején, hanem meglett, felnőtt emberekből, akiknek talán már ott van a család, a gyerek és a megélhetési kérdésekkel is foglalkozniuk kell.
Az AC/DC trónkövetelőjének egyértelműen az Airbourne-t kiáltották ki. Nem csak azért, mert Joel O’ Keefe-ék is fejjel lefelé élik az életüket a földgolyó túloldalán, hanem mert a zenéjük is jelentősen egy húron pendül az ausztrál legendával, csak annak mintha felturbósított, megvadított, adrenalinnal túlcsorduló változata lenne. De nem is várja el senki tőlük, hogy valami egészen egyedi, szokatlan ízekkel jelentkezzenek – amíg eszelős hangulatú koncerteket, hatalmas bulikat prezentálnak élőben, élvezetes dalokkal, hiányérzete igazából senkinek sem lehet.
Hasonlóan udvariasan „hű követőnek” mondhatnánk az este másik fellépőjét, a brit Asomvel csapatát, csak ők a bibircsókos rocksztár zenei világát tartják továbbra is elevenen. Ebből nyilván mindenki kitalálta, hogy a Motörhead-ről van szó és valóban, a banda ugyanazt a pörgős, karcos, bongó basszussal telített, jellegzetes hangzású rock & roll-t nyomja. Vagyis ugyanott vették fel a fonalat, ahol Lemmy-ék anno letették és ezért szerintem sokan hálásak az Asomvel gárdájának.
Ralph Robinson fahangú, rekedt kajabálása is egy az egyben az öreg bibircsókost idézte és a zenében is a jellegzetesen Motörhead-es futamok domináltak, egy kicsivel több heavy metalos elemmel, színesebb gitárszólókkal. Igazából teljesen rendben volt amit csináltak, szimpatikusak voltak, a zenéjükbe is bele lehetett kapaszkodni. Annyira azért nem tudták felpörgetni a közönséget és ebben talán annak is szerepe volt, hogy egyedül Ralph volt az, aki aktívan mozgott, ide-oda szaladgált a színpadon, a két gitáros sokkal statikusabban, egykedvűen játszott és szólózott. Ha ők is felszántották volna a színpadot, amolyan Airbourne módra, szerintem sokkal élvezetesebb lehetett volna az Asomvel bulija.
Az Airbourne-nek viszont pont az az erénye és az igazi vonzereje, hogy ők mindig eszeveszett intenzitású és hangulatú bulikat nyomnak. Ma sem lehetett ez másképp. Bár hosszú idő után beütött egy tagcsere náluk, 2017-ben David Roads gitáros helyére Brett Tyrrell érkezett, a lendületükből szerencsére semmit sem vesztettek.
Joel O’ Keefe szokás szerint félmeztelenül érkezett a színpadra és rögtön belecsaptak a Ready To Rock-ba, a hangulat pedig egy pillanat alatt felpörgött. Gyakorlatilag egyfajta őrült házibuli jelleget öltött a koncert, de pont ez az Airbourne bulik hangulata, a hangulatfelelős pedig természetesen Joel volt. Ő végig hisztérikusan üvöltötte a sorokat, körbeszaladgálta, körbetáncolta a deszkákat, az ő lendülete magával ragadta a nézőteret is.
Esetükben szerencsére a többiek is kivették a részüket a pörgésből, a hosszú ideje megbízható partner, Justin Street basszer is vadul dobálta, pörgette a haját, sokszor szaladgáltak ide-oda Brett Tyrrell-lel, de a vokálokban is sűrűn közreműködtem. Ryan O’ Keefe talán kizárólag azért nem szaladgált velük, mert őt a feladata a dobok mögé kötötte. Az ő munkájára, de igazából a többiekre is elmondható, hogy nagy villantások, technikás, kacifántos megfejtések nincsenek a zenéjükben, csak a nyers, karcos gitárhangzással elővezetett nyers erő és lendület, de igazából ez épp elég a hangulat megteremtéséhez.
2019-ben jött ki utoljára nagylemeze a csapatnak, Boneshaker címmel, ahonnan 2 dalt azért elsütöttek – az eleje felé a Burnout The Nitro-t és a koncert vége felé a Rock ´n´ Roll For Life-ot. De közöttük általában a csapattól leginkább bejáratott, legbulisabb nótákat lehetett hallani. A Too Much, Too Young, Too Fast még jobban felpörgette a hangulatot, de a Back In The Game, Bottom Of The Well, Breakin´ Outta Hell, Stand Up For Rock ´n´ Roll, Live It Up szintén olyan szerzemények, amik nem nagy megfejtések ugyan, de a pőre rock & roll így, ebben a formában tökéletesen kiszolgálta a közönséget. Bizony be is indult a mozgás elöl, mindenki a hatása alá került a koncertnek.
Különösen azért, mert ahogy említettem, egy őrült házibuli hangulat volt az egész. És egy őrült házibulin mindig van egy különösen elázott arc, aki a legnagyobb őrültségeket, garázdaságokat is bevállalja a többiek szórakoztatására, ami persze még jobban felspannolja a hangulatot.
Mondanom sem kell, Joel volt ez az arc, aki ma is kitett magáért. A koncert közepe felé, a Girls In Black-et egy biztonsági ember nyakában ülve, a közönségben körbejárva gitározta el, a telefonok, vállveregetések kereszttüzében. És persze nem maradhatott el az a tőle megszokott jelenet sem, hogy a közönség közepén állva, egy doboz sört a fején szétverve szórja be nedűvel a körülötte állókat, a jelenlévők nagy ovációja közepette.
Az It´s All For Rock ´n´ Roll-nál pedig kikészítettek neki egy kis bárpultot, ahol a nóta közben whisky-kólát kevert magának és a többi zenekari tagnak, amit természetesen a közönség egészségére le is gurítottak. De amíg maradt még matéria, Lajsz András kevésbé nagybajuszú utódja a közönségnek is bőségesen keverte és dobálta az italokat.
Nem csak ekkor, hanem a más számoknál is kedvelt szórakozása volt, hogy a közönségbe dobálta egymás után az erre a célra előkészített korsó söröket. Van amikor kifejezetten az egymás nyakában ülő rajongóknak célozta a dobást (amit egész jó arányban, nagy üdvrivalgás közepette sikerült is elkapni), de volt amikor csak ötletszerűen hajigált. Nem számított, kiket terít be a serital, vagy ha megakad a felső reflektorokban, onnan csöpögve alá, vagy éppen a színpad előtti biztonsági személyzet fején landol. Ilyen egy igazi őrült hangulatú rock & roll buli.
Utoljára az ikonikus daluk, az Airbourne-t a térképre felhelyező Runnin´ Wild maradt, ami ugyan semmivel sem különlegesebb vagy másabb, mint az Airbourne diszkográfia más darabjai, de a csapat vadságát, lendületét, a rock & roll magával ragadó hangulatát talán ezzel a nótával tudták leginkább elcsípni karrierjük folyamán.
Sajnos ezekkel a külföldi turnékkal és a mai koncerthelyzettel az a baj, hogy a legtöbb esemény hétköznapra van ütemezve – pedig hát egy ilyen koncert után az lett volna az igazi, tovább vonulni egy házibuliba, ahol hektószámra locsolják a piát, mélynyomóból üvölt a rock & roll, az asztalon táncolnak a félmeztelen csajok, az emeleten pedig kulcsra zárt ajtókat találunk, ahonnan gyanús nyögések szűrődnek ki... De legalább egy óra erejéig átélhettük ezt a hangulatot az Akvárium klub mélyén.
09:06
