beszámoló [koncert]  2024. november 17. vasárnap   14:48

nincsen hozzászólás

  A nagyobb Barba Negra színpaddal, vagyis a Red Stage-el kapcsolatban már hosszabb ideje visszatérő jelző, hogy állandóan rosszul szólnak a koncertek, a legkomolyabb produkciók közül is sok a botrányos hangzás, alkalmatlan a hely és annak akusztikája a normális megszólalásra és hasonlók. De akkor hogy van az, hogy az Accept koncertje bezzeg úgy szól ezen a színpadon, mint az ágyú? Így volt ez a 2023-as fellépésüknél is, és hogy ennyivel előre szaladjak, így volt ma is. Atom hangzás, kristálytiszta megszólalás – hát akkor így is lehet ezt? Akkor viszont nem állja meg a helyét, hogy maga a hely alkalmatlan lenne, ha bizonyos produkciók igenis képesek itt a legtökéletesebb megszólalást összehozni.
  Az okokban nem mélyednék el, annál is inkább, mivel nem értek hozzá, másrészt ez a cikk nem is erről szól. Hanem az Accept-ről, az egyik legelső, stílusformáló európai heavy metal csapatról. Akik a Judas Priest és az Iron Maiden mellett talán a legtöbbet tettek azért, hogy ez a műfaj olyan legyen, mint ahogy ma ismerjük. Udo Dirkschneider ex-énekes és Wolf Hoffmann gitáros ugyan mostanra már hosszú ideje más utakon járnak, de Mark Tornillo frontember 2009-es csatlakozásával az Accept az egyik legerőteljesebb feltámadást produkálta a heavy metal színtéren, sikerük pedig azóta is töretlen.
  
  Az idei Rockmaratonon nagyban dilemmáztam, a nagyjából egy idősávban futó Accept és Destruction között melyiket nézzem meg. Végül utóbbit választottam, azzal az indokkal, hogy az Accept-et láttam már tavaly a Barba Negra-ban, Schmier-ékkel viszont már régen ütköztünk.
  Nem is bántam meg, annál is inkább, mert nem gondoltam volna, hogy az Accept-tel való viszontlátás ilyen hamar meg fog történni. Most a Barba Negrában ráadásul már teljes programot adtak, az újonnan megjelent Humanoid című albumuk főszereplésével, szóval ennek így kellett lennie.
  
  Ma előzenekarként egyedül a Phil Campbell And The Bastard Sons-t kaptuk meg, vagyis a Motörhead utolsó korszakának gitárosát és fiait, akikkel már 2016 óta közösen zenél. Phil Campbell-ék is gyakori vendégek errefelé, több ilyen-olyan rendezvényen felléptek már, én pl. a Guns & Roses előtt láttam őket. Ott is bebizonyosodott, hogy a rock & roll-t és a Motörhead zenéjének azt a bizonyos húzását ma Phil Campbell érti a legjobban (és Mikkey Dee dobos, aki jelenleg a Scorpions-t erősíti), így az öreg és a fiai a legautentikusabb személyek ennek prezentálására.
  Phil Campbell-ék természetesen nem csak a Motörhead örökségéből élnek, mostanra már a harmadik lemeze jelent meg a Phil Campbell And The Bastard Sons formációnak, így volt miből szemezgetni. Mindhárom korongról szemezgettek ma, természetesen nem maradhatott ki néhány Motörhead tétel sem, így a rock & roll-é volt a főszerep ma a színpadon.
  
  A kölykök közül egyedül Joel Peters frontember a kakukktojás, aki nem Phil Campbell ivadék (bár ki tudja, amilyen rákkendroll életet éltek Lemmy-ék, ki tudhatja ezt biztosra, haha...!), de a többiek, név szerint Todd Campbell (gitár), Tyla Campbell (basszus) és Dane Campbell látszik, hogy jó emlőkön nevelkedtek, a rock & roll-t már gyerekkoruk óta szívhatták magukba. Így egy igazi fesztelen, laza örömzenét láthattunk tőlük, ahol a saját számok mellett a Motörhead darabokhoz is a legnagyobb tisztelettel nyúltak.
  Bemutatkozásnak tökéletes volt a We´re the Bastards, de nagyot szólt a Freak Show, a Schizophrenia, a High Rule és a Strike The Match is. Szokás szerint Phil Campbell szólólemezéről is játszottak, ezúttal a Straight Up-ot. A Motörhead-et tőlük már megszokott módon a bulizós, majdhogynem táncolós Going To Brazil képviselte, de volt a felelgetős Born To Raise Hell, az elmaradhatatlan Ace Of Spades és a szintén klasszikusnak számító Killed By Death zárásnak.
  
  Phil Cambell-t gondolom nem kell ecsetelni, hogy mennyire a kisujjába van a rock & roll gitározás minden csínja-bínja. A fiatalság azért látványosan többet pörgött, szaladgált a színpadon, de Phil is rendesen odatette a szólókat, riffeket. Todd és Tyla voltak a leginkább dinamikusak, utóbbinál természetesen a középső ujj mutogatós játék is előkerült, úgy tűnik ez afféle felvett szokás lett Campbell-éknél. Joel Peters énekes pedig a legjobb választás volt a posztra, mert nem csak kiváló, erős hangjával, hanem frontemberi teljesítményével is képes az élére állni a produkciónak. Nem nyugodott, amíg a Born To Raise Hell-t a megfelelő hangerővel nem ordította a nézőtér két oldala.
  Campbell-éken talán örök átok, hogy nem tudni, a közönség mennyire érkezik az ő nótáik miatt és mennyire a Motörhead nosztalgia miatt. Ezt talán sose vetkőzik le, de akárhogy is van, egy jó rock & roll bulira ők biztosan jó választás. Ma is kiváló felvezetésnek bizonyultak az Accept előtt.
  
  A német veteránok pedig hát továbbra is csúcsformában vannak. Aki ott volt a 2023-as Barba Negrás koncertjükön, hasonló bombaélményt kaphatott ma is. Annyi, hogy a mostani koncerten már az idén megjelent Humanoid album nótáit is hallhattuk.
  Kezdésnek máris a The Reckoning-ot és a Humanoid-od, vagyis az új dalokkal indították a programot. Látvány, vetítés meg ilyesmi nem volt sok, Wolf Hoffmann-ék egyedül magára a zenére koncentráltak, úgy gondolták, hogy ez is eladja magát, mindenféle körítés nélkül. És igazuk is volt. Ahogy említettem, az első perctől kezdve bomba hangzással szólaltak meg az Accept dalok, tökéletesen dübörögtek a dobok, Christopher Williams minden cin ütését hallani lehetett. Talán csak egyedül Mark Tornillo hangja volt néha kicsit háttérben, de ez se vészes mértékben.
  
  És a dalok valóban eladták magukat, az új keltezésű tételek is azt a veretes heavy metal életérzést adták, ami Wolf-ékra mindig is jellemző volt. Ha már Phil Campbell-éknél a rock & roll szót írtam le a legtöbbször, az Accept-nél is használni lehet, mert (különösen a korábbi számaiknál) a karcos, zakatolós heavy metal riffek mellett a rock & roll lazasága, oldottsága is jelen van a szerzeményeikben.
  A régebbi számok jórészt kiszámíthatóak az Accept-nél, a Restless And Wild, London Leatherboys, Midnight Mover, Breaker rendszeresen előkerülnek náluk. Nem mintha ez kritika lenne, hiszen a régi rajongók nyilván elsősorban ezekért a klasszikusokért érkeznek a koncertjükre. De az újabb keltezésű dalok is nagyon működnek, mint az echte hard rock ízeket hordozó Straight Up Jack, vagy a 2014-es Blind Rage album egyedüli túlélője, a Dying Breed.
  
  Egy ekkora múltú csapatnál még egy teljes programnál is fennáll, hogy minden kedvenc, minden klasszikus nem hangozhat el. Így Wolf-ék úgy döntöttek, a leginkább riffgazdag régi tételekből összegyúrtak egy kis medley-t, hogy legalább ennyi időre felcsendüljön néhány régi kedvenc téma. Így hallhattuk a Demon´s Night, a Starlight, a Losers And Winners és a Flash Rockin´ Man momentumait. Az Accept is egy ideje áttért a háromgitáros felállásra, vagyis Wolf Hoffmann mellett Uwe Lulis és Phillip Shouse is pengetett, szólózott, hol a háttérben, az emelvényen állva, hol elöl csoportosulva, szinkronban emelgetve a gitárokat.
  Náluk nem kifejezetten érzem a háromgitáros felállás létjogosultságát, persze az tagadhatatlan, hogy tök jól néz ki a színpadon. És persze Uwe és Phillip is kiváló gitárosok, de mégis inkább vizuális élménynek érzem ezt jobban. Mondjuk az Accept-re mindig is jellemző szóló-orgiák, egymásnak adogatott szólóblokkok kifejezetten élvezetesen szóltak így.
  
  Emlékezetes dal lett az új lemezről a Frankenstein, ezt is hallhattuk ma, mint ahogy a Stalingrad album is megidézésre került a Shadow Soldiers erejéig. A régiek közül a Princess Of The Dawn és a Metal Heart pedig a közönség hangját kívánta. Wolf klasszikus zene iránti vonzódása és az errefelé való kikacsintások, gitáros játékosságok mindig is az Accept jellemzői voltak. Ez a blokk ma is nagyon élvezetes volt.
  Az Accept azon ritka kivételek egyike, hogy hosszú fennállásuk kapcsán nem csak a régi klasszikusaik tartják őket életben, és a rajongók sem csak kifejezetten ezeket várják tőlük, hanem a későbbi időszak szerzeményeiből is bőven vannak olyanok, amelyek a csapat legjobb számai közé tudták felküzdeni magukat, az egész diszkográfiát tekintve is. A 2010-es, Mark Tornillo debütálását jelentő Blood Of The Nations album és az azt képviselő Teutonic Terror és a Pandemic mindenképpen ide kívánkozik.
  
  Nem játszott keveset a csapat, de még a ráadásra is volt némi tartalék. A Mark sikolyával útnak indított, szeletelős Fast As A Shark is pusztított, a keménységet a közönségbe behajított, felfújható cápafigura oldotta, amellyel jól szórakoztak a rajongók. Nem maradhatott ki természetesen az Accept alapműnek számító, menetelős Balls To The Wall, ami viszont szokatlanabb náluk, hogy a felgyorsított I´m A Rebel-lel zártak, ami Udo zenekaránál szokott örökös zárószám lenni, az anyabandánál nem olyan túl sokszor idézik fel az 1980-as klasszikust. Ez ma mégis megtörtént és remek zárást biztosított a koncertnek.
  Érdekes, hogy a heavy metal műfajban vannak olyan bandák, akik nagy klasszikusaik, stílusteremtéseik mellett fennállásuk 40-50 (!!) éve után még ma is képesek bivalyerős, harapós, releváns albumokat kiadni és semmi jelét sem mutatják a megfáradásnak, öregeskedésnek. Elég ha a Judas Priest-et vagy a Saxon-t említjük, de az Accept is tagadhatatlanul idekívánkozik. Egy Accept koncerten bizony még ma sem öreges lötyögést kap a hallgató, hanem húsbamaró, karcos heavy metalt, dögös riffeket, magával ragadó lendületet és energiát. Persze az idősebb generációt jelentő Wolf Hoffmann és Mark Tornillo mellett ott vannak a fiatalabbak is, akik szintén kiveszik a részüket a lendületből. De egy ilyen ütős koncert után senkinek sem lehet kétsége, hogy az Accept bizony még ma, 2024-ben is a heavy metal topligáját jelenti.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: