szerző: TokiCaliban, As Blood Runs Black, Adept, For Today 2011. május 10 - Budapest - Dürer Kert
A Cover Europe With turné keretein belül köszönthettük ismét Magyarországon a német Caliban gárdáját, akik egy olyan bagázst kerítettek ezúttal maguk mellé, hogy nehéz is volt eldönteni, ki kinek lesz az előzenekara. A svéd Adept, az iowai For Today és a kaliforniai As Blood Runs Black műsora is kötelező programnak minősült, így igyekezni kellett a Dürer Kertbe.
A sietség már csak azért is fontos volt, mert eleinte még abban sem lehettünk biztosak, hogy melyik zenekar kezd az Adept/For Today páros közül. Mivel a két csapat felváltva nyitotta az estéket, így végül nálunk a For Today csapott a hurok közé elsőnek. Azt hiszem ez néhányakat rosszul érintett, a folyosói beszélgetésekből egyértelműen kitűnt, hogy az Adept nem tartozik a többség kedvence közé, míg a For Today jóval inkább.
A keresztény szellemiségű banda Mattie Montgomery vezetésével pörkölt oda a lassan gyülekező fiatalságnak, méghozzá elsőként a Seraphim című tétellel, melyet az Saul of Tarsus és a The Advocate követett. Nem sokkal a koncert kezdete után Ryan Leitru gitáros néhány szót is intézett az egybegyűltekhez, de a prédikáció nem különösebben hatott meg senkit. Őszintén szólva szerintem semmi gond nincs azzal, hogy egy zenekar vállaltan keresztény, de ha ezt mindenáron az arcunkba akarják dörgölni, annak csak rossz vége lehet. Szerencsére hamar átvette a zene a főszerepet, így a White Flag, az Arm The Masses és a Devastator is a legnagyobb összhangban taposott át rajtunk.
Az Adept neve számomra úgy két évvel ezelőtt tűnt fel először. Igaz, Svédországtól valami egészen más típusú zenekarokat szokhattunk meg, de mivel északon minden műfajban tudnak nagyot alkotni, miért pont a post-hardcore lenne kivétel. Nem állítom, hogy hatalmas újdonsággal vegyítve tálalnák elénk a műfaj legjobb pillanatait ezek a Vagnhäradből származó srácok, de lemezen és most már úgy tűnik élőben is elég rendesen odacsapnak. Elsőre kissé megmosolyogtató volt énekesük, Robert Ljung apró termete a többi nagyra nőtt svéd között, pláne ahogy ugrált, már-már Dani Filth jutott az eszembe. Persze azért Robert nem csinált magából viccet, ahogy társai sem, így nagy bólogatások közepette figyelhettük, ahogy elmorzsolják az Ivory Tower vagy a Lost Boys riffjeit.
Az As Blood Runs Black még csak ötéves múltra tekinthet vissza, mely alatt két lemezt hoztak ki, de már így is hatalmas népszerűségnek örvendenek a színtéren belül. Ki tudja, hogy vajon pont ez segítette őket a sikerhez, vagy sokkal előrébb is tarthatnának, ha termékenyebben szállítanák anyagaikat. Mindenesetre itt a Dürerben senkit sem akartak kétségek közt vergődve látni, ezért indításnak az In Honourra kezdték szép sorjában levagdosni a fejeket. A 2006-os bemutatkozásról, az Allegiance-ról és az idei folytatásról, az Instinct-ről felváltva érkeztek a nóták, melyeket persze az elől állók kívülről fújtak. Én a magam részéről inkább csak ezután a buli után kezdtem hallgatni őket. Egyelőre nem bántam meg, de azért bízom benne, hogy egy jó folytatásra nem kell majd megint öt évet várni. Ha mást nem, legalább egy újabb magyar bulit iktassanak be a jövő évre is.
A Caliban már jó ideje külön fogalomnak számít, hiszen hosszú ideig az ő nevük és az európai metalcore között egyenlőségjelet is lehetett volna húzni. Legutóbb az A38-on, a Soilwork/Dark Tranquillity/Sonic Syndicate trió kíséretében volt szerencsém látni őket, de szerencsére a vidékiek is kaptak belőlük azóta egy-egy szeletet, gondoljunk csak a tavalyi verpeléti Bor-Rock fesztiválra. Love Song, Life is Too Short, My Time Has Come, többek között ezek a szerzemények hasítottak, míg aztán egyszer csak fel nem csendült a Beatles-klasszikus Helter Skelter, mely a hamarosan megjelenő feldolgozás EP egyik tétele. Andreas Dörner egyébként még a szett elején megosztotta a színpadot a közönséggel, külön kiemelve, hogy bárki feljöhet, de egyből ugorjon is le. Hiába nézem néha aggódva az ilyen felrohanok, megölelem, beleüvöltök a mikrofonba jeleneteket koncertről koncertre, ezt a brigádot ez egyáltalán nem zavarta, sőt. Valakik még azt is megengedték maguknak, hogy Denis Schmid helyét bitorolva vokálozzanak, amit a gitáros rendre pozitívan értékelt. Na ilyenkor jön az, hogy a felbátorodott tömeg a következő koncerteken is megjátssza ezt, aztán kap egy jó nagy taslit a crew-tól. Na jó, nem érdemes elkalandozni a lényegtől, pláne, hogy ezen az estén a Caliban nagyon élt, a velük szemben álló pár száz ember pedig nagyon élvezte a bulit. Így meg aztán az olyan dalok, mint a Walk Like The Dead, az I Will Never Let You Down, a 24 Years és a Nothing is Forever is mámorítóan hatottak, nem még a ráadásban eltolt Rammstein-átdolgozás Sonne, vagy a záró Its Our Burden To Bleed.
Az ilyen turnék felőlem tömegével is jöhetnének hozzánk, kár hogy minden ötödiket kapjuk csak meg. Viszont a Skalarnak hála ez a nap még csak egy lépcsőfok volt az előttünk álló hónapok koncertdömpingjéhez képest. Úgyhogy gatyákat felkötni, mert forró és breakdownokban gazdag nyár elé nézünk!
04:42
