beszámoló [koncert] 2025. február 27. csütörtök 17:26
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloTrivium, Bullet For My Valentine, Orbit Culture 2025. február 19, Stadthalle, Bécs
Ma már nagyon ritkán járok külföldre koncertekre. A 2000-es, 2010-es években még igaz volt, hogy a legkomolyabb nevek, legkultikusabb bandák turnéi sok esetben nem érték el Magyarországot, így Bécsbe, Prágába vagy hasonló helyekre kellett zarándokolni, hogy mégis láthassuk őket. Mostanra viszont, amikor a zenészek bevételei szinte már kizárólag a koncertezésből jönnek, a bandák így hát turnéznak orrba-szájba mindenfelé. Így azt tapasztaltam, most már akármilyen nagy névről is van szó, 2-3 éven belül szinte biztosan esély van rá, hogy hozzánk is eljussanak. Így már csak nagyon indokolt esetben veszem rá magam, hogy érdemesnek lássam külföldre kiutazni egy koncert, turné kedvéért.
A „nagyon indokolt eset” például egy olyan tematikus turné, olyan speciális, különleges műsorral, ami nagyjából megismételhetetlen belátható időn belül. Ilyen a Trivium és a Bullet For My Valentine közös turnéja, ami már önmagában is figyelemreméltó összeállítás, na de az, hogy mind a két banda az áttörést jelentő, gyakorlatilag tökéletesnek minősíthető albumát első daltól az utolsóig játssza el teljes egészében – na az már tényleg unikum! Ez a Trivium esetében az Ascendancy 2005-ből, a Bullet For My Valentine esetében pedig a The Poison, szintén 2005-ből.
Szóval egy vérbeli retro turnéról beszélünk, és ezt így leírva valahol megdöbbentő, hogy a „retro” szót már 2005-ös eseményre használhatjuk. És számomra ez így, ebben a formában tényleg kihagyhatatlan esemény volt, amiért egy pillanatig sem volt kétséges, hogy megéri Bécsbe menni, a Stadthalle-ba.
Ez az egész tematikus, jubileumi turné nem csak arra jó, hogy a bandák felidézzék a 2005-ös énjüket, az akkori dalaik, akkori életük hangulatát, hanem kicsit mi magunk is visszaröppenünk ilyenkor a 2000-es évek elejére. Én az Ascendancy-vel ismertem meg a Trivium-ot és azonnal elkapott a gépszíj, már az album első hallgatásakor.
A szemtelenül fiatal Matt Heafy-ék (a frontember ekkor még csak 19 éves volt!) már ekkor olyan dalszerzési nagyságról, zenészi képességekről tettek tanúbizonyságot, ami egészen letaglózó. Nagyon ritkán mondom azt albumokra, még nagy klasszikusok esetében sem, hogy az első daltól az utolsóig hibátlanok, az Ascendancy-ről viszont ezt kell mondanom. Még a gitárszólók felépítése is hihetetlenül megragadó és emlékezetes.
A Bullet For My Valentine-hoz jóval később kerültem közelebb, szegényeket sokan besorolták annak idején amolyan „poszterfiús nyál-metalba”, pedig csak egy kicsit kell elmélyedni a zenéjükben, hogy rájöjjünk, mennyire gitárgazdag, riffgazdag a BFMV, emlékezetes, fülbemászó énektémákkal és refrénekkel. Aztán ahogy utánaástam a diszkográfiájuknak, a The Poison-nél állapítottam meg, hogy ők itt tették le azokat az alapokat, amelyek a maguk műfajának nagyjai közé emelték a bandát.
A Trivium és a Bullet For My Valentine tehát egyaránt az alapművüket ünnepelte ezen a turnén, elejétől végéig való eljátszással. És ha ehhez hozzátesszük, hogy előzenekaruk a svéd Orbit Culture volt, akiket manapság olyannyira kezdenek felkapni, hogy nem egy magyar kifejezetten őmiattuk utazott el a koncertre, akkor máris nyilvánvalóvá válik, hogy ezen az eseményen tényleg ott kell lenni.
Elég régen jártam már a Stadthalle-ban, az itteni Papp László Sportarénához hasonló felépítésű helyszín ideális volt a bulira. A szervezés már kevésbé volt a helyzet magaslatán, ugyanis a legdrágább kategóriás „snakepit” jegyeiket lobogtató rajongókkal közölték a bejáratnál, hogy bocs, a snakepit mégsem került kiépítésre a színpad előtt, így sima kiemelt állóhelynek minősült vissza a jegyük, fáradjanak vissza a jegypénztárhoz a sorból és visszakapnak 20 eurót.
Elsőként tehát az Orbit Culture szállta meg a deszkákat, akiket sokan vártak a közönségben. Elsőre borzasztó ótvar hangzást kaptak, gitárokból, énekből szinte semmit nem lehetett hallani, egyedül a dob dübörgését. Bár az ő zenéjük erőteljesen épít a pusztító dobtémákra, ez így azért mégsem volt az igazi, szóval azért meg kellett dolgoztatni a hangmérnököket a pénzükért. Lassanként javult azért a helyzet, az utolsó 1-2 szám már nagyjából úgy szólt, ahogy az kell, de a hangzással összességében szerintem nem lehettek elégedettek az Orbit Culture rajongói.
A négytagú csapat ennek ellenére igyekezett odatenni magát a színpadon. Mindenki sokat mászkált, rázta a haját, Niklas Karlsson frontember pedig a riffelés mellett süvöltötte a szövegeket. Zenéjükre a koronát Christopher Wallerstedt mennydörgő dobjai teszik fel, valahogy az ő játékát érzem a legizgalmasabbnak a szerzeményeikben. Melodikus death metal a műfajuk, de nem az a jellegzetes svédes, hanem amiben a modernebb, brutálisabb, darálósabb stílusok elegyednek a melodikusabb gitártémákkal. Emiatt nem is tudtak annyira megmaradni bennem a nótáik, több fogós, emlékezetes momentumot várnék ahhoz, hogy igazán kiemelkedőnek tudjam tekinteni az Orbit Culture-t.
A mindössze 5 számos koncertjüket záró Vultures Of The North azért hengerelt, ekkora már egészen normális hangzással, szóval mindenképpen van potenciál a srácokban, érthető hogy sokan szeretik őket, de számomra azért a kedvenc kategóriáig eddig nem tudták felküzdeni magukat.
A Bullet For My Valentine-ra szerencsére a hangzási nehézségeket teljesen kiküszöbölték, Matt Tuck-ék már olyan színvonalon tudtak megszólalni, ami minden igényt kielégített. És itt már tényleg visszatekertük az idők kerekét 2005-ig, azt érezhettük, amit akkor éreztünk, amikor először beraktuk a The Poison CD-t a lejátszóba.
A The Poison című intro sejtelmes hangjai után a Her Voice Resides-szal robbant be a banda, ezzel és a 4 Words (To Choke Upon)-nal mutatták be, mit tudott a BFMV akkor, amikor a csúcsára robbantak a metalcore műfaj dallamosabb irányvonalának. Az ilyen albumvégigjátszós esték olyan szempontból kihívást is jelentenek a bandáknak, hogy kénytelenek követni az eredeti album sorrendjét, így már akár az elején muszáj elsütni az ultimate slágereket, amik normális esetben a koncertek végi csúcspontokat szokták adni.
A BFMV esetében az ultimate sláger kétségtelenül a Tears Don’t Fall, amely mindent megmutat abból, mitől is kiváló banda a Bullet For My Valentine. Kemény, harapós riffek, megadallamos megoldások, fülbe simuló, felejthetetlen refrén, de zúzósabb, üvöltősebb részek, sőt thrash-es pusztítás is helyet kap itt – így mondja bárki, hogy ez csak egy nyálkás popmetál...
A dalt ráadásul akusztikus pengetéssel, a közönség éneklésével vezette fel Matt Tuck, így emelve a hangulati élményt, mire belecsaptak az albumról ismert kezdésre. Én itt már igazából meg voltam véve, ezekkel a dalokkal nyilvánvaló, hogy miért érdemli meg a sikert a BFMV.
A frontember természetesen Matt Tuck, aki ének-, gitár- és szóló teljesítményben egyaránt elsőrangú teljesítményt nyújtott ma. De Michael Paget gitározása is példaértékű volt, a szólói, finom dallamos megoldásai szép színezést jelentettek a daloknak. Egyfajta második frontember Jamie Mathias, akire a basszus mellett a vokálokban, dallamos énektémákban támaszkodik a csapat. Ennek kiválóan eleget tett, ráadásul öles léptekkel, sokat mozgott a színpadon, mindenhonnan igyekezett biztatni a közönséget. Jason Bowld volt egyedül a dobokhoz kötve, ha nem is túlzottan látványosan, de ő is jól végezte a munkáját.
A Suffocating Under Words Of Sorrow (What Can I Do), Hit The Floor, All These Things I Hate (Revolve Around Me), dalokban mindvégig jól ötvöződött a zúzós, pörgős, üvöltős és az éneklős, dallamos vonal. De bizony a klasszikus heavy metal stílusjegyei is visszaköszönnek náluk. A közönség pedig folyamatosan fortyogott a circle pit-ben, a kiemelt álló részen kifejezetten masszív zúzás ment. Érdekesség, hogy benyomták a programba a Hand Of Blood-ot is, ami még The Poison előtti időkből származik, a legelső BFMV dalok egyikeként.
Ez egy kicsit megszakította a sorozatot, de aztán visszatértünk a The Poison-höz, a melodikusabb, éneklősebb, de olykor kemény zúzásba forduló számokkal. Célirányos, fülbe ragadós számok a Room 409, The Poison, 10 Years Today, Cries In Vain, de a lemezt záró The End is napirendre került, ami a maga majdnem 7 percével egy nagyobb lélegzetvételű tétel. Pont az volt az érdekes ebben a koncertben, hogy ilyen, élőben talán sosem, vagy nagyon ritkán előkerülő dalok is szerepet kapnak. Még olyanok is, amelyek nem feltétlenül koncertre íródtak, őrült pogózásra, de élőben mégis izgalmas hallani tőlük.
A The Poison album végigjátszásával még azért rátoltak egy kicsit a játékidőre, be tudtak sűríteni 2 további dalt. Az egyik a legfrissebb, Bullet For My Valentine című albumról származó Knives volt, a második, zárószám pedig ismét a múltba révedt – a The Poison után kiadott 2008-as Scream Aim Fire lemez egyik emlékezetes tétele, a Waking The Demon érkezett.
Nem játszott keveset a Bullet For My Valentine és ezen a koncerten jól átjött a The Poison lemez íve a pörgősebb, pogózósabb dalokkal és a lassabb, középtempósabb, éneklősebb tételekkel egyaránt. A közönség nagy ovációval fogadta az újabb és újabb tételeket, Matt-ék pedig büszkék lehettek magukra, mert alaposan meg tudták mozgatni a közönséget.
Bár a banda nem mindegyik albumát érzik egységesen ütősnek a kritikák, vannak jobban és rosszabbul sikerült kiadványaik is, de különösen a mai koncert alapján szerintem az vitán felüli kell legyen, hogy a Bullet For My Valentine – The Poison albuma az egész metalcore, melodikus metal színtér egy kiemelkedően jól sikerült dalcsokra.
A Trivium – Ascendancy pedig az én szememben olyan szempontból több a The Poison-nél, hogy arcbamászóbbak, ütősebbek, agresszívebbek a dalok, sőt itt tulajdonképpen mindegyik szerzemény abszolút működőképes egy adrenalindús koncerthangulat közepette, egyik se lóg ki a sorból. Az emlékezetes, kiválóan megírt dallamok és legalább olyan kiválóan megírt gitárszólók ugyancsak csúcsteljesítmények az Ascendancy-n.
Úgyhogy onnantól, hogy felhangzott a The End Of Everything intro és a Rain horzsoló riffje, én kezembe kaptam a léggitárt, a hajam mögé temetkeztem és szinte ki sem jöttem onnan a koncert folyamán. A Trivium a karrierje folyamán ügyesen belekóstolt mindenféle stílusirányzatba, de a 2005-ös Ascendancy a metalcore műfaj egyik legkiemelkedőbb alapvetésévé nőtte ki magát. Ennek megfelelően a nóták bővelkedtek a karcos riffekben, agyszaggató breakdown-okban, dübörgő kétlábdobokban, az üvöltős és dallamos ének mesteri kombinációiban és nem mellesleg a remekül kidolgozott, emlékezetes gitárszólókban.
És ezek még önmagukban nem érnének semmit, de a Trivium-ban a dalszerzés is kiemelkedő a kortársaik mezőnyében. Szóval sikerült Ascendancy-t olyan nótákkal telepakolni, amelyek azonnal megragadnak a hallgatóban. És amint említettem, az egész album mindvégig pörgős, harapós, betonozós, koncertre való, így ez indokolttá tette, hogy kettőjük közül a Trivium legyen az, akik felteszik a koronát az egész estére.
Hogy a fenébe ne forrna fel a hallgató vére az olyan zúzdákra, mint a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, Drowned And Torn Asunder, Ascendancy, A Gunshot To The Head Of Trepidation, Like Light To The Flies? Még a Dying In Your Arms tekinthető egy kicsit lassabb, balladisztikusabb tételnek, de azért itt is kezdenek aztán horzsolni a gitárok. Az album véghajrája, a The Deceived, a Suffocating Sight, a Departure és a Declaration pedig egészen különlegességszámba mentek élőben.
Az ilyen ritka dalokért izgalmasak igazán az ilyen „lemezvégigjátszós” koncertek. De ehhez persze az is kell, hogy ezek a ritkább, nem egyszer elfeledettebb tételek is működjenek és megállják a helyüket élőben. A Trivium esetében gyakorlatilag a koncert elejétől a végéig pörgött a circle pit (sőt, Matt Heafy felszólítására egyszerre több pit is beindult a nézőtéren), szóval nem tűnt úgy, hogy a lendület alábbhagyott volna a végére.
Ahogy a BFMV, úgy a Trivium is a legvégére azért beemelt újabb keletű szerzeményt is. A szerencsés kiválasztott pedig a megazúzós-megadallamos In Waves lett (a tengerzúgásos Capsizing The Sea intro után), így utoljára mindenki halálra headbang-elhette magát.
A közönség intenzitásából azt láttam, megáll a véleményem, hogy a Trivium 2005-ös albuma összességében pörgősebb, gyorsabb, mint a wales-iek egyívású albuma. Persze utóbbi sem gyenge, de ahogy a bécsi közönség szűnni nem akaróan zúzott az amerikaiak nótáira, azt még Matt Heafy is megsüvegelte. Matt persze sokat tett azért, hogy fanatizálja, még nagyobb, még őrültebb tombolásra bírja a jelenlévőket, de az eredmény szerintem még az ő várakozásait is felülmúlta.
Az újabbkori koncerteken már jobban megosztoznak a dallamos/üvöltős énekkel Corey Beaulieu-vel, sőt a durvább vokálokat már inkább utóbbi szokta nyomni. Most az ének szinte végig Heafy-re hárult, aki nem vallott szégyent a dallamos részekkel se. Utóbbiakba besegített Paolo Gregoletto is, akinek a basszusa is jól hallatszott ezen a kiválóan hangosított koncerten.
A 2017-ben csatlakozott Alex Bent pedig hát ugye egy csodadobos, hihetetlen technikássággal. Ma azért annyira nem tudta megvillantani a letaglózó saját stílusát, egy dobszóló kivételével, mert itt mindvégig az eredeti témákat, tempókat kellett hozni (nem mintha azokkal bármi gond lett volna persze).
Heafy-n kívül Corey Beaulieu-t viszont mindenképpen muszáj kiemelnem, mert hihetetlenül jól, lemezhűen hozott minden gitártémát, szólót, egyszerűen lenyűgöző volt a játéka. Mivel hülyére hallgattam az Ascendancy-t, minden fricskát, minden csikorgást ismerek belőle, és Corey úgy hozott mindent, ahogy az meg van írva.
Szerintem azt minden jelenlévő el tudta mondani magáról, hogy meglehetősen kifáradva indultunk hazafelé egy ekkora zúzda után. De egy percig se bántunk meg semmit. Sőt, jómagam a koromból kifolyólag a 2000-es évek közepe felé kezdtem el aktív koncertre járó lenni. Hogy finoman fogalmazzak, nem egy és nem két koncerten voltam a kezdetek óta. De bátran ki merem jelenteni, hogy a Trivium / Bullet For My Valentine jubileumi koncertje, a legerősebb albumaik végigjátszásával az egyik legjobb koncertélmény volt életemben!
17:26
