beszámoló [koncert] 2022. április 29. péntek 07:30
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloDark Tranquillity, Ensiferum 2022. április 17, Barba Negra
Most, hogy megvan az új aktuális rettegés, kezdenek újra mozgolódni a zenekaros turnék – esetleg az orosz és ukrán állomásokról kell lemondani egyelőre. De az első fecskék már megérkeztek Magyarországra is, a svéd melodikus death metalos alapcsapat, a Dark Tranquillity és a folk metalos csatahajónak számító Ensiferum közös turnéját a Barba Negra látta vendégül. Számomra nemrég a Burning Witches és a Nervosa már megnyitotta a sort a külföldi fellépők tekintetében, a DT és az Ensi koncertje viszont talán az első igazán nagyszabású rendezvény volt, amely gyakorlatilag teltházat is jelentett a Lágymányosi híd lábánál.
Nagyon utálom, amikor a cikkfirkászok (akiknek jelen esetben mindössze ennyi dolguk lenne – oké-oké, munka is van a világon, meg ilyenek) slendriánul bejelentik, hogy az előzenekarokat lazán lekésték, de hát „deal with it”... Én kíváncsi lettem volna a Vinegar Hill és a Deserted Fear előadására is, de ezen az estén tényleg mindenki feltűnt a tömegben, akikkel olykor fél-egy éve nem is találkozott már az ember. És csak mindenkivel egy 5 perces „sziahogyvagy”, aztán máris ott tartunk, hogy az Ensiferum készülődik a deszkákon...
A finn folk metalosokra természetesen megtelt a terem – nem véletlenül, hiszen a csapat híresen jó koncertbanda. Mikor legutóbb itt jártak, még a csinos Netta Skog segítette őket tangóharmonikán (ez a felállás egyébként kifejezetten jól állt nekik), de ő már a múlté. Azóta Pekka Montint szerződtették a billentyűk mögé, aki viszont tiszta énekkel is színesíti a csapat zenéjét. A keménymag azonban hosszú ideje állandó, ők pedig garanciát jelentenek a minőségre. A Thalassic című, igen jól sikerült 2020-as lemezt így most volt lehetőségünk meghallgatni élőben is, nagyon ideje volt már...!
A közönség boldog üdvrivalgással fogadta a csapat színpadra lépését, akik nem is vacakoltak: azonnal az új lemez legbulizósabb nótájával, a Rum, Women, Victory-val indítottak. Ez máris megadta az alaphangot. A tömeg morajlott, lengtek a hajak, középen pedig azonnal beindult a pogó. Ez folytatódott az Andromeda-ra, szintén új lemezes dal. Az egyik nagy kedvencnek számító Victory Songs albumhoz mindössze csak a One More Magic Potion nótával néztünk vissza, ez azonban még az eddigieknél is jobban felpörgette a hangulatot. Legkésőbb ezzel a klasszikussal vette fel mindenki a ritmust a teremben, pörögtek a hajak, lengtek az öklök és az éneklésből is kivette a részét a közönség.
Ha már klasszikusok, érkezett az Into Battle az Iron lemezről, amely kihagyhatatlan koncertnóta. Ekkor viszont a friss album pillanatai következtek a For Sirens és a Run From The Crushing Tide képében. Többen kissé izgalommentesnek tekintették az utolsó néhány Ensiferum albumot, de rajongók zöme abban egyetért, hogy a Thalassic ismét elég erősre sikerült. Itt mutatkozott be Pekka Montin a zenekarban, a billentyűs olykor egészen előre jött a mikrofonnal, teljes értékű frontemberré avanzsálva, ő szolgáltatta ugyanis a tiszta éneket. Kicsit furcsa volt ezeket a heavy metalosan magas regisztereket hallani az Ensiferum zenéjében, és emberünk azért semmiképpen nem mondható egy lenyűgöző hangszálakrobatának, de így is működött a történet.
A közönséggel a kapcsolatot azért mégis Petri Lindroos gitáros/énekes tartotta elsősorban, ő nagyon jól szót ért a rajongók nyelvén. A csordavokálokban Markus Toivonen és Sami Hinkka vitték a prímet, Janne Parviainen pedig rendületlenül püfölte az alapokat. Rutinos, összeszokott társaság benyomását keltette az Ensiferum, akik mindig nagyon értenek hozzá, hogy remek hangulatú koncerttel kápráztassák el a közönséget. Pláne, hogy még az első albumot is előszedték a Treacherous Gods-zal.
A 2012-es, közmegegyezéses alapon leglaposabbnak kikiáltott Ensiferum lemezről az In My Sword I Trust tudott egyedül megmaradni a koncertprogramban, ez viszont ma is jól működött. De éneklésben a Lai Lai Hei vitt mindent, itt már mindenki kieresztette a hangját a nézőtéren. A buli a pörgős From Afar-ral zárult, aztán némi fotózkodás és a közönség megtapsolása után levonultak a színpadról a finnek.
Szerintem senkit nem érhetett csalódásként ez a koncert: bulis, pörgős, éneklős számokat játszottak, úgyhogy mindenki kiélhette magát, aki már nagyon régóta vágyakozott egy igazi nagyobb szabású csűrdöngölésre. Talán a rendelkezésre álló időt lehetett kevésnek érezni, én is el tudtam volna viselni még egy ráadást, mondjuk +2 számmal. De ne legyünk telhetetlenek, mert érkezett a Dark Tranquillity a deszkákra.
A svéd csapat már szintén nagyon ki volt éhezve arra, hogy a 2020-as Moment albumukat végre turnéra vihessék. Sőt, valahogy Mikael Stanne frontember határtalan lelkesedését és a közönség felé mutatott háláját látva döbbentünk úgy igazán rá, hogy ez a turné tényleg még a megszokottnál is többet jelent ezeknek a zenészeknek. Hiszen mégiscsak ez a fő megélhetésük és az igazi motiváció, amiért az egészet csinálják. Reméljük, most már lassan a turnézás is visszatér a maga kerékvágásába.
Nem lehetett nem észrevenni, mennyire más hangulatú volt a DT koncertje az Ensi-hez képest. Utóbbi egy ugrálós, táncolós, éneklős vigadalom, míg a Dark Tranquillity zenéje azonban odafigyelősebb, komorabb, nyersebb zúzás, a maga jellegzetesen göteborgi, melodikus dallamaival. Itt már komolyabb vetítés, vizuális élmény is volt a LED falon, ami fokozta a hangulatot. A Phantom Days-es nyitánynál el sem lehet képzelni jobbat, ezzel és a szintén friss lemezes Transient-tel nyilvánvalóvá vált, milyen hangulatú bulit fog adni a DT. A rajongók persze ezeket a számokat is falták, mindegyik nótát óriási üdvrivalgás fogadott.
Egy 1989-ben alakult, 12 nagylemezt a tarsolyában hordozó bandától természetesen nem elvárható, hogy a teljes életművüket fel tudják villantani a koncerten, de azért bátran cikáztak az időszakok között. A Focus Shift például a 2007-es Fiction-ről érkezett, amit mindenképpen a legjobbak között tart számon a rajongótábor. A hangcucc arányosan szólt, a zenekar belakta a színpadot, Mikael Stanne pedig a kezéből etette a közönséget.
Ha van ikonikus album, akkor a 2002-es Damage Done mindenképpen az – az erről származó Monochromatic Stains, illetve az újkori csúcspontnak számító Atoma lemez zseniális Forward Momentum nótája talán az igazi katarzisát jelentették a DT programjának. A hol reszelős, gyorsabb, hol betonba döngölős, középtempós súlyosságokat remekül váltogatta a banda, akik megmutatták, miért is megkerülhetetlen formációk ők a göteborgi színtér kialakulásában.
Jöttek régebbi dalok is, mint a Terminus és az újabb csúcspontot jelentő Final Resistance, valamint újabb tételek is a The Dark Unbroken és a súlyosságával szintén lenyűgöző Atoma képében. A színpadon Stanne-n kívül leginkább a gitárosok voltak aktívak, akik olykor a monitorokra lépve ontották szebbnél szebb szólóikat. A sok hörgős súlyosság mellett néha tiszta énekes betétek is színesítették a zenét, a háttér LED fal vetítése és esetenként a dalszövegek felvillantása pedig sokat dobott az élményen.
Bemutatkozott a Character album is a The New Build-del, az Identical To None-nal pedig a mai estére befejeződött a friss korong bemutatása, innentől a csapat már a régebbi számokra koncentrált. Visszafelé haladtunk az időben az Encircled-del, a ma esti legrégibb nóta pedig a ThereIn volt, egészen 1999-ből. Bár a kezdetekhez képest formálódott valamennyit a Dark Tranquillity stílusa és ennyi albumból valóban nem könnyű válogatni, de azért igencsak megnéznék egy olyan turnét, ahol pl. A The Gallery vagy a The Mind´s I korai zsengéiből is válogatnak egy adaggal.
A ráadás azonban a klasszikus időszak csemegéiről szólt, a The Treason Wall, a Lost To Apathy és a végére nagy közös éneklésbe csapó Misery´s Crown ellen nem hiszem, hogy bárkinek lehetett kifogása. Ez volt mára a Dark Tranquillity előadása és mivel jól szóltak a hangszerek és hangulatos volt a koncert, a rajongók számára a csalódás kizárt.
Azt el tudom képzelni, hogy mivel eléggé más közönségeket eresztettek össze az Ensiferum és a Dark Tranquillity rajongótáborával, lehetséges hogy egyeseknek kevésbé feküdt jobban a másik banda stílusa. De mivel a választásokon már hál’Istennek túl vagyunk, itt senki nem érezte szükségesnek a saját preferenciáinak ráerőltetését a másikra. Még Joey DeMaio könnye is kicsordulhatott volna, ha látná, milyen szép metal-testvériség jött össze ma a Barba Negrában.
07:30
