Szép lassan kezd visszatérni a klubélet, bár még mindig ott tartunk, hogy kb. kockával kell kidobni, melyik koncert lesz mégis megtartva és melyik turné marad el. De úgy látszik, Putyin a koronavírust is lebombázta, hiszen a sajnálatos háború kirobbanásának másodperce után már a sarki kutyát nem érdekelte a vírus a híradásokban, lett aktuálisabb téma, amivel riogatni lehet a népet. Minket pedig ez olyan szempontból érint, hogy talán óvatosan ismét beindulnak a kisebb-nagyobb turnégépezetek.
Bár már elmúlt a nőnap, ennek a rendezvénynek az apropója akár az is lehetett volna, ugyanis szinte minden bandában a szebbik nem is képviselve van. A két fő fellépő, a Burning Witches illetve a Nervosa tagsága ráadásul jelentősen átalakult, így ők azt is hivatottak voltak bizonyítani, hogy az új felállás legalább annyira életképes, mint a korábbi. A svájci heavy/power metal banda, a Burning Witches és a Nervosa thrash/death metalos amazonjai mellé a svéd thrasher Warfect és az indiai Sysemhouse33 csatlakozott a turnéhoz.
A Barba Negrába szép lassan kezdtek gyülekezni az érdeklődők, a Sysemhouse33-t még viszonylag visszafogott érdeklődés fogadta. Az indiaiak amolyan groove-os, thrash-es zenét toltak az arcunkba, nem voltak különösebben kiemelkedők a számaik, de felvezetésnek jók voltak. Különösen Samron Jude frontember élt a deszkákon és hörögte a veretes sorokat. Indiai csapatként különösen érdekes volt látni a tagok között a Maria Kosma névre hallgató basszer hölgyet, aki tudtommal csak kisegítő jelleggel volt jelen, nem tagja a zenekarnak. A közönséget túlságosan nem tudta megmozgatni a Systemhouse33, de az elismerő tapsot azért bezsebelhették.
A Svédországból származó Warfect koncertjét kifejezetten vártam, mert az albumaikat már korábbról ismertem, most viszont élőben is bemutatkozhattak a magyar közönségnek. A csapatnak eddig 4 nagylemeze jelent meg, ebből a legutolsó Spectre Of Devastation 2020-ban. Erről és a 2013-as Exoneration Denied-ról játszották ma a legtöbb számot. A svéd trió nem a körmönfont megfogalmazásokról híres, gyors, nyers, agresszív thrash metalt tolnak az arcunkba, úgy ahogy azt a legnagyobbak tanították (Exodus, Slayer és társaik). Ők kezdték el először felpörgetni a hangulatot, a harapós, reszelős riffek és a folyamatosan kereplő duplázó szemmel láthatóan egyre jobban megmozgatták a fejeket a közönségben.
Eleinte a legfeltűnőbb Kris Wallstrom basszusgitárja volt, mert baromi erősen, előre keverve szólt a basszus, ami önmagában nem lett volna gond, de a többi hangszert kissé elnyomta. Pár szám után sikerült csak arányosítani a hangzáson, azonban Fredrik Wester vokálja mindvégig visszhangosan, tompán szólt, mintha egy hordó mélyéről üvöltözne. Ez egyébként a többi fellépőnél sem volt másképp, sajnos a könnyűszerkezetes Barba Negra akusztikája hagy maga után kívánni valót.
A svédek a Spectre Of Devastation és az Exoneration Denied nótáit váltogatták, hallhattuk a tempós Filled With Hate-et, a középtempóra visszaváltó Left To Rot-ot, újabb agresszív thrash csapásokat az Exoneration Denied és a Pestilence képében, az ököllengetős Hail Caesar-t és talán a legfogósabb nótájuknak számító Drone Wars-ot. A végére belefért még a 2016-os Scavengers album egy tétele, az Anatomy Of Evil.
Mivel ismertem a Warfect munkásságát, így tudtam, hogy mire számítsak. A koncertjük közben lassanként besötétedett, így a végére a fények is jobban tudtak érvényesülni. A hangzáson kívül minden rendben volt ezzel a bulival, a végére már a közönség hangja is megjön, még skandálták is a csapat nevét, amit Fredrik széles mosollyal fogadott. Nem okoztak csalódást, egy vérbeli thrasher nem tévedhet ezzel a bandával. Így akik most találkoztak először a nevükkel, érdemes elmélyedni a diszkográfiájukban. Különösen svéd csapatként érdekes ezt a kompromisszummentes thrash metalt hallani tőlük, mert az a zenei közeg inkább a melodikusabb megközelítésről híres.
A csúnya szőrös svédek után végérvényesen megemelkedett a színpad „jócsaj-faktora”, mert a Nervosa és a Burning Witches immár kizárólag női zenészeket tömörített. A brazil alapítású Nervosa fellépett már párszor nálunk, bemutatkoztak az S8 klubban és ott voltak a 2019-es Rockmaraton fellépői között is. Itthon sokan megkedvelték az irgalmatlan thrash/death metalt toló tündibündi csajokat és sokak feje felett jelent meg a kérdőjel, amikor a trió 2020-ban váratlanul felbomlott és Prika Amaral gitáros egyedül maradt. Szerencsére Prika nem adta fel, újraszervezte a csapatot, amely így a trióból négytagú felállásra változott.
Kettéosztódott az énekes-basszusgitáros poszt, előbbit Diva Satanica kapta meg (de ne már… 16 év felett senki nem gondolhat komolyan egy ilyen művésznevet. Rocío Vázquez, a saját neve mennyivel cukibb már!), utóbbihoz pedig egy igazi nagyágyút igazolt a Nervosa Mia Wallace személyében, aki Abbath bandájából lehet ismerős. A dobok mögé az apró termetű Eleni Nota ült be, így vált teljessé az új formáció.
Mostanra már hangzóanyag is van ettől a felállástól a tavaly megjelent Perpetual Chaos album képében, és azt kell mondanom, sem jobb, sem rosszabb nem lett a zene a korábbihoz képest. A Nervosa sosem volt a maga műfajában sem kiugró banda – legyünk őszinték, ha nem dekoratív csajok tolnák acsarkodva a metalt, mi sem kapnánk fel rá a fejünket –, de azért van pár jól eltalált nótájuk. Illetve a koncertteljesítményük és az élő kiállásuk mindenképpen erőteljes. Ebben bíztunk ma is, hogy a koncertjeik élő varázsát az új felállás is képes lesz biztosítani.
Ez tulajdonképpen működött is, bár kicsit nehézkesen indult be a bulihangulat. A hangzás továbbra se szolgálta a zenekart, itt is elsősorban az énekkel volt a gond - Diva Satanica-t csak visszhangosan, tompán lehetett hallani. Pedig a hölgyemény mindent megtett, hogy felrázza a közönséget. Értem én, hogy ennek a felállásnak a Perpetual Chaos album az origó, de talán kissé túlreprezentálták az új lemezt a mai nap. Ez abból is látszott, hogy a Kings Of Domination, People Of The Abyss, Genocidal Command nyitány után a 2014-es Death-re kezdődött érezhetően felpörögni a hangulat, minden bizonnyal ezzel a klippel ismerték meg a legtöbben a Nervosa-t.
Innentől eltűnt a megilletődöttség a közönségből, amire a csajok is szemmel láthatóan oldottabbak lettek.
Következett a Motörhead-es Time To Fight, amire tényleg nem lehet azt mondani, hogy ne lenne egy (kissé keményebb kötésű) bulinóta. A lányok a hajuk mögé temetkezve, vigyorogva zúztak a színpadon, a közönség pedig egyre élénkebben biztatta őket. Aztán érkezett ismét egy régi dal, az Into Moshpit, amire Diva Satanica szeretett volna egy igazi moshpit-et látni, de ennyire azért nem sikerült felpörgetni a közönséget.
A Nervosa talán legütősebb nótája is elhangzott, a Kill The Silence, ami után ismét az új album pillanatai érkeztek: Perpetual Chaos és Blood Eagle. Diva Satanica jól kommunikált a közönséggel, emellett jól hozta a torokkínzó hörgés/károgás kombót. Azon kívül meg illegette-billegette magát a színpadon, ha épp nem volt dolga.
Eljátszották a Masked Betrayer-t is, a legkorábbi szerzeményüket, ami szemlátomást nem tud kikopni a koncertprogramból. Innentől már viszont végig az új album volt fókuszban, az ismét Motörhead-es Rebel Soul-lal (amire Mia Wallace is felvett egy cowboy kalapot, talán ez is a Lemmy-re való tisztelgésre utalt), a Guided By Evil-lel és az Under Ruins-szal. A közönség elégedett üdvrivalgással búcsúztatta a csajokat, szóval a jelek szerint az új felállás is megtalálta az utat a hazai közönség szívéhez.
A Prika Amaral – Diva Satanica – Mia Wallace – Eleni Nota felállás tehát bizonyított. Mindezzel együtt a szubjektív véleményem, hogy trióként robbanékonyabbak voltak a színpadon, valahogy jobban működtek úgy nálam. Hiányzik Fernanda Lira karaktere, ahogy a vérköpő dalszövegek és veszett headbangelés után a számok közötti konferálásokra átvedlett tündibündi cuki csajjá. Ketten is érkeztek a helyettesítésére, de még így sem tudják ugyanazt a tüzes energiát megjeleníteni. Ennek ellenére a Nervosa-t nem kell félteni, Diva Satanica-val a fronton is abszolút jól működnek ők, de szeretném, ha lenne még bennük egy albumra való emlékezetesebb, kiemelkedőbb dalcsokor.
Átalakult a Burning Witches is, a svájciak szintén frontembert cseréltek, 2019 óta Laura Guldemond énekel náluk. 2020-ban pedig Sonia Anubis gitáros is távozott tőlük – hogy pont a Nervosa-ból kiszállt lányokkal, Fernanda Lira-val és Luana Dametto-val közösen megalapítsák a Crypta-t. Hogy jó volt-e a váltás mindannyiuknak, az majd kiderül, mindenesetre a Crypta debütalbumát meglehetősen izgalommentesnek találtam, és ahogy a Nervosa-ból is hiányzott Fernanda karaktere, úgy a Burning Witches-ben is sokkal figyelemreméltóbb színpadi jelenléte volt Sonia-nak, mint a helyére érkezett Larissa-nak.
Mindezzel együtt a Burning Witches új felállása is bizonyított és mivel az ő heavy/power metaljuk befogadhatóbb műfaj az eddigi thrash/death metalos darálások után, ezért borítékolható volt a jó hangulat. Ezt elsősorban Laura teremtette meg, aki nagyon élt a színpadon, teljes extázisban énekelt és dobálta a haját a deszkákon. A közönséggel is folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Sajnos a visszhangos, tompa hangzás őt is ugyanúgy sújtotta, mint ma este minden énekest.
A banyák kiegyensúlyozottan válogattak 4 megjelent albumukról, hallhattuk az Executed, Wings Of Steel, Sea Of Lies dalokat, valamint az új lemez emblematikus Flight Of The Valkyries nótáját. A friss korong klipes száma, a We Stand As One se maradhatott ki. A társaság talán legismertebb szerzeménye, a Hexenhammer úgyszintén nagyot szólt ma, de elhangzott még a Lucid Nightmare, a The Witch Of The North, a Black Widow és zárásként a Burning Witches is.
A Burning Witches-re a Nervosa-hoz hasonlóan igaz, hogy a maguk műfajában korrekt, de nem kiemelkedő szerzeményeket adnak ki, élőben viszont abszolút működik a történtet. Sajnos Lala-ból a dobok mögött nem láthattunk sokat, mert mindvégig árnyékban volt, de remekül és nagy átéléssel adagolta a kétlábgépes power metal témákat. A két gitáros, Romana és Laura, valamint a basszusnál Jeanine tökéletesen belakták a színpadot, folyamatosan mozgásban voltak és rázták a rőzsét, mintha nem lenne holnap. Így kell ezt csinálni. Laura pedig könnyedén az ujja köré csavarta a magyar közönséget.
Szimpatikus társaság voltak és jó zenével örvendeztettek meg minket, amire a koronavírus miatti lezárások miatt már mindenki borzasztóan ki volt éhezve. Mindössze az volt a furcsa, hogy az utolsó dal lejátszása után elég hirtelen vége szakadt a koncertnek – egy gyors színpadi fotó, némi búcsúzkodás és ennyi. Így egy kicsit meghökkenten indultak haza a rajongók, jó lett volna, ha a levezetésnek is van egy íve.
Mindenesetre jó kis este volt ez, a Systemhouse33 felvezetésével, a Warfect zúzásával, a Nervosa brutalizálásával és a Burning Witches dallamos metálkodásával. Nem tudtam nem észrevenni azonban, hogy a nézőtéren az átlag életkor erősen 30 körüli vagy afeletti volt ezen a rendezvényen. Nem tudom ennek az okát, valamiért nem tudták megszólítani ezek a bandák a tizen-huszonpár éves korosztályt? Nem is volt ezáltal amolyan fékeveszett őrjöngés és pogó a deszkák előtt, de nem is hiányzott. Reméljük a 2022-es koncertszezonnak egy biztató nyitásának bizonyul ez az este.