beszámoló [koncert] 2001. október 11. csütörtök 12:24
nincsen hozzászólás
szerző: BloodflowerThe Mission, HIM 2001 október 3, Bécs, Gasometer Halle
Úgy látszik mostanában nincs szerencsém a külföldi utakkal. Ugyan ezúttal kocsival indultam Bécs felé, újra érthetetlen dolgok történtek velem. Vagy van ésszerű magyarázat arra, hogy egy Mercedesnek miért tart több mint 6 órába az amúgy 3 óra alatt kényelmesen megtehető út? Így mindenesetre pont kapunyitásra értünk ki a koncert helyszínére. A Gasometer nevezetű építményt idén szeptemberben avatták fel. Az épület nem csak koncerthelyiség, de egy óriási bevásárlóközpont is, ami kívülről középkori kastélynak néz ki, melynek nekidöntöttek egy többemeletes irodaépületet. Az az irodaépület ugyanis tényleg oda van döntve, tudniillik ferdén támaszkodik a kastélyépületre! Első megdöbbenésemnél már csak utolsó volt nagyobb - távozáskor a hold fényénél az épület még hátborzongatóbb volt.
A koncert egy helyi előzenekarral kezdődött. Az Alice 2 elnevezésű banda zenéje főleg a Depeche Mode-ból és a The Sisters Of Mercy-ből táplálkozott, a látvány szintén e kettő együttest idézte. Az egyik szám alatt még Patricia is besétált (a SOM egykori énekesnője). Na jó, nem ő, de öltözéke, frizurája egy az egyben őt idézte. Szerencsére a váltás gyors volt, nem kellett sokat várni a The Mission fellépésére.
A The Mission megfiatalodott. Wayne Hussey éveket tagadhatna le, és a zene is sokkal energetikusabb, mint valaha. Habár a 14 éves átlagéletkorral rendelkező közönség nem ismerte az együttest, mi azért nagyon jól éreztük magunkat, és ez az együttes figyelmét sem kerülte el. A koncerten minden régi sláger elhangzott. A Beyond The Pale-lel kezdtek, de nem maradhatott ki a Hands Across The Ocean, a Butterfly On A Wheel és a Severina sem. Hussey hozta a formáját - egy egész üveg bort fogyasztott el a koncert alatt (és úgy tűnt, nem ez volt az első aznap), illetve az üvegben maradt utolsó kortyot a közönség közé dobta. A Wasteland közben nosztalgiaként felhangzott a Marian (SOM) néhány üteme. Sajnos a HIM-re váró lányokat még az sem hatotta meg, hogy az együttes a Depeche Mode-tól is eljátszotta a Never Let Me Down című számot. Eztuán a lelassított Swoon következett, ami miatt végképp leült a hangulat, és ezen már a 1969 és az utolsó számként előadott Deliverance sem tudott segíteni. A koncert egy órájába két új számot is sikerült besúvasztani, az Evangeline és a Happy címet viselő dalok egyértelműen a Mission sikeres korszaka felé tekintgetnek vissza. Reméljük lesz még ilyen.
A HIM koncert idejére kényelmesen elhelyezkedtem fönt az ülőhelyeken. De a koncert maga mégsem volt olyan rossz, mint amire számítottam. Sőt, kifejezetten tetszett. Annak ellenére, hogy a HIM-et a legutóbbi budapesti koncertjük után magamban már leírtam, most mégis olyat alakítottak, hogy az megváltoztatta a véleményem. A szokásos Right Here In My Arms-os kezdés után már sejtettem, hogy ez egy sokkal erőteljesebb koncert lesz. Az új számok (Sault In Our Wounds, In Joy And Sorrow, Pretending, Heartache Every Moment, Please Dont Let It Go) sokkal keményebben szólaltak meg, mint az albumon, és a régi darabok sem maradtak ki, mint a Poison Girl, a Bury Me Deep Inside Your Heart, a Gone With The Sin; bár ezeket kivétel nélkül átdolgozták - nyilván az új billentyűs hatására. Az énekes, Ville ismét bebizonyította, hogy nem ismeri a fáradtságot. Az európai turné közepén is képes a maximumot adni, a hangja hihetetlenül gördülékeny, a legmagassabb hangokról hiba nélkül ugrik a legmélyebbre. Az augusztusi koncerthez képest nem sok változás történt, egyedül a Close To The Flame, meg egy Johnny Cash feldolgozás, a Solitary Man (ami eredetileg egy Neil Young szám, amit már Cash is csak feldolgozott) került fel újonnan a setlistre. Ez utóbbit Ville egy szál gitárral énekelte végig, maximális átérzéssel. A szokásos bohóckodások ugyan elmaradtak, Ville azonban az első sorokban nyomorgó lányok legnagyobb örömére végig a csípőjét rázta, a nyelvét nyújtogatta, de a leghangosabb tetszésnyilvánítás kabátjának ledobását kísérte. A közönség a bécsiektől szokatlan módon nagyon aktív volt, így a rajongók és Ville között folyamatos kommunikáció alakult ki. Természetesen a lassan örökzöld siker, a Join Me sem maradhatott ki, ami a koncert zárószáma volt.
Az este tehát jól végződött, annál is inkább, mert hazafele sikerült egy másik autóba ülnöm, így nem kellett újabb 6 órát utaznom. Bár csak hogy ez se menjen simán, a hajnali köd egy kicsit lelassította a hazajutást, most már nem féltem, hogy lemaradok valamiről.