beszámoló [koncert]  2008. március 10. hétfő   14:46

nincsen hozzászólás

  The Mission koncert az A38-on már önmagában ez a tény is szép embertömeget varázsolt volna a hajóbelsőbe, ám mivel ezúttal egy búcsú előtag is hozzácsapódott a koncert szóhoz, tekintélyes nézőszám jött össze ezen az igencsak hideg, kedd estén. Rekviem volt ez, egy olyan együttes rekviemje, amely legalább annyit hozzátett a gothic/dark(nak nevezett) zenei világhoz, mint a Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim.
  Itt volt tehát az utolsó alkalom a The Mission megtekintésére, ugyanis a csapat e turné után mély (halálos) álomba szenderül, amiből valószínűleg nem kel fel többet.
  
  A koncertet nyitó Mátyás Attila Band-ből csak pár számot láttam, mivel a csapat fellépéséről nem tudván később érkeztem a hajóra. Mátyás Attiláról ismert, hogy a nemrég újra összeállt Sex Action-ben is érdekelt, emellett hol a Mátyás Attila Band, hol a F.O. System neve alatt lép a színpadra. Ez utóbbi csapattal nem mellékesen az első valamirevaló magyar dark lemezt hozta létre, így mindenképpen indokolt volt, hogy eme patinás csapat előtt fellépjen barátaival. A Sex Action-ben talán nem ő játssza a főszerepet, de ezen a koncerten bebizonyította, hogy jó frontember: keresi a kontaktust a közönséggel, s magabiztosan teszi-veszi magát a színpadon. A zene így elsőre nem talált utat a fülembe, csak pár emlékezetes momentum ragadt meg bennem.
  
  A Variola már nem volt ennyire fekete ló számomra, lévén egyszer már elcsíptem őket, méghozzá a Katatonia előtt. Akkor is és most is bejött a leginkább a The Fields Of The Nephilim-hez hasonlító muzsikájuk, fél órán keresztül hömpölygött végig egyen középtempóban a dark rock folyam, már-már monotonon, de még a kellemesség határain belül. Számokat pont ezért nem emelnék ki, az elejétől a végéig lekötöttek, egyszer sem éreztem azt, hogy sürgősen a bárpult felé kellene vennem az irányt. Várom a következő találkozást velük.
  
  Hogy egyenlő legyen a magyar és külföldi fellépők aránya, arról a német Dead Guitars gondoskodott. Ők sem (a többi fellépőhöz hasonlóan) ma kezdték az ipart, sőt, ránézésre ők lehettek az est legkorosabb csapata. Zenéjüket érzelmes énekkel, elektro-akusztikus gitárral előadott alternatív popként definiálják, ezzel lényegében analógiában álltak az elhangzottak. A Variolához hasonlóan Dead Guitars is egy kiforrott, homogén zenei világgal rendelkezik, de amíg a Variolát kifejezetten élvezetes hallgatni a dalok jóleső sodrása következtében, addig a németek nagyon leültették a hangulatot hosszú, elnyújtott számaikkal. A nyitás mindenesetre csalóka volt: a kellemes dallamokat hallva még azt hittem, hogy jól telik majd el a hátralévő 40 perc, de leginkább az ébrenmaradásért kellett küzdenem, a szemeim félpercenként igencsak le akartak csukódni. Egyedül az énekesük produkciója mentett meg az elalvástól, ahogy előadta a nótákat, azt érdemes volt végignézni
  
  Úgy egy félórás átszerelési szünet után végre színpadra állt Wayne Hussey és bandája, hogy a magyar rajongóiktól is méltóképpen elbúcsúzhassanak. Ha csak a tiszta játékidőt említem, már abból is kitűnik, nem vették félvállról ezt a bulit (s az egész turnét sem), ugyanis nagyjából két (!) órán keresztül játszottak. Szinte egymást érték a dalok, Hussey keveset beszélt: legtöbbször csak a számcímeket konferálta be, de néha egy-egy szellemes megjegyzést is elhintett. Az átszerelés közben páran körülöttem azon tanakodtak, vajon miket fognak játszani, best-of program lesz-e vagy sem. Nos, a műsor első fele azzal telt, hogy minél több ópuszt igyekeztek lejátszani az egyik alaplemezükként nyilvántartott Children-ről, később azonban a többi album is megidézésre került. Érdekes mód a zene sok helyütt a U2-t idézte (pl a Tower Of Strenght-nél), de azért hozzá kell tenni, hogy a The Mission világa sokkal sötétebb az írekénél, s Wayne hangja is mélyebb Bono-énál. Szerencsére a konkrét slágerek is előkerültek (Butterfly On a Wheel, Bird Of Passage, Like A Hurricane, Wasteland, Serpents Kiss), egyet viszont hiányoltam. Örültem volna, ha a Stay With Me is elhangzik: nagyon jó dallamokkal van tele, emellett egy kis változatosságot is hozott volna tempó tekintetében, ugyanis a két órát szinte középtempóban játszották végig. Nekem, mint sima érdeklődőnek ez a játékidő kicsit sok volt, de kötve hiszem, hogy a rajongók így gondolták. Egy biztos, a koncert után egyből késztetést éreztem arra, hogy beleássam magam a The Mission munkásságába. Egy olyan zenekar életművébe, amelyről elmondható, hogy szép halált halt a rajongói szeretetteljes ölelésében

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: