beszámoló [koncert] 2001. július 29. vasárnap 10:33
nincsen hozzászólás
szerző: milyHobo: Jim Morrison Emlékest Letérdelt, és elfújta a lángot 2001 július 3, Budai Park Színpad
Hú de fáztam. Pedig már vártam ezt az estét, mert az öreg Gyíkkirály nagyon közel áll a szívemhez. Mégis fáztam, és nem csak a dermesztő hidegtől. Attól lettem jégcsap-merev, ami a színpadon zajlott. Most nem azért, tényleg, mert mélységes tiszteletem Földes Lászlóé, tényleg nagyon kedvelem és becsülöm őt, a zenéjét, a szövegeit, meg azt, ahogy küzd a blues-ért, meg azt is, ahogy ő maga becsül és tisztel másokat. Valahogy mégsem az lett ez a koncert, amit vártam. Lehet, hogy azért, mert a tip-top festett hajú lányok éppen az est legáhítatosabb részénél járkáltak ki előttem a büfébe, meg vissza, vagy azért, mert egy részeg seggfej (nem a részegséggel van gond, hanem az utóbbival) végig azt kiabálta, hogy Mother, I want to FUCK YOU, FUCK YOU, FUCK YOU és Hobo leszólt a sejtelmes ritmusok alatt, hogy POFABEPOFABEPOFABE. És lehet hogy azért, mert kedvenc Doors dalomat, a Crystal Ship-et nem is játszották, és lehet hogy azért is, mert bár Hobo ügyes és rafinált, de főleg őszinte szövegíró néhol egészen erőltetett volt a fordítás, és megzavarta a dal ritmusát, sámáni mivoltát. De mondom, ez mind nem bántás, hiszen kalapom emelem százszor is. De Jimbo az Jimbo. Ő egy olyan, amilyen nincs, és nem lehet még egy.
Bocs, hogy rögtön a szívfájdalmaimmal kezdtem. Igaziból úgy kellett volna, hogy: A nézőtér lassan megtelt. A büfék annál gyorsabban: hosszú sorok tekergőztek az utolsó sor mögött. Némán figyeltem a halkan morajló nézősereget, vártam, hogy helyet találjak magamnak. Úgy leginkább a negyvenes-ötvenes öreg rockerek képviseltették magukat, de feltűntek a huszonévesek is fekete Doors pólóban, hatalmas fotóval Jimm Morrison elbűvölően szikár, de varázslatos arcáról. Elkezdődött a koncert. A zene kétségtelenül hibátlan. Profi művészek produkálják magukat: Hárs Viktor, Nagy Szabolcs, Gyenge Lajos, Varga János és Pribil György. Vendégzenészként a Ghymes nagyszerű hegedűse, Szarka Tamás lépett színpadra.
Már az első pár szám után mozdulatlanná dermedek. Olyan rossz és olyan jó, hogy nem tudom, mihez kezdjek. Ezért csak figyelek, jegyzetelek a fejemben. Hobo egyesül a közönséggel, besétál a sorok közé. Mikor szaval, az hihetetlen. Nem is ő beszél, hanem beszéltetik. Mint egy igazi sámán. Kezdem érteni a költészet csodáját, hogy mi lehet a kapocs a harminc éve elhunyt szerelmem és e között a torzon borz figura között. A Light my Fire erősen dáridósra sikeredett. Vidám volt és pörgős, de nem az, amit hallani szerettem volna. A The End viszont már zeneileg és szövegileg is kezdett kicsit megmelengetni. Csak a már említett közjátékok rontottak a hangulatomon. Gondolom Hoboén is.
Az este koreográfiája tökéletes volt. Az utolsó versnél gyertya gyúlt, ami a reflektor ellenére egészen kedvesen tette varázslatossá a színpadot. A koncert végén Hobo letérdelt a gyertya elé és elfújta a lángot. Én pedig ott maradtam mozdulatlanul, összefagyva és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.