beszámoló [koncert] 2001. június 10. vasárnap 16:36
nincsen hozzászólás
szerző: milySpace a Ludasban 2001 április 27, 20.00 óra, Ludas Rock Klub
Először vagyok a Ludas Rock Kocsmában. Nincs hely, vagyis a pultnál még akad. Sör rendel. Jó páran jöttek össze a koncertre. Az alagsori kb. 16 négyzetméteren a Space játszik úgy bő tíz perc múlva. Köszöntöm a zenekar frontemberét, Elvist, bemutatkozom a többieknek. Melegítenek a produkcióra, izgatottak. A pult előtt ácsorgunk, föntről egy kitömött lúd figyel minket, körben kockás terítők az asztalon. A pult mellett alacsony homlokzatú lépcső vezet le a klubba, ahol egyetlen dobogó a színpad. Kedves hely ez. Sokat hallottam hasonló kis lyukakról az öregektől, ilyen apró porondokon kezdhettek a mostani nagysztárok.
A zenekar
Szokásos felállás: dob, szóló- és basszgitár. (Egyelőre) egyetemista fiúk, fiatalok, elkötelezettek mármint a zenének, hódítani akarnak. Hangszert fogtak, hogy találjanak maguknak egy kis darabot a világból.
A zene
Teljesen összhangban van a szövegekkel. Tulajdonképpen szöveg-centrikusnak is mondható a Space zenéje. A zenéből viszont lehet még valami. Mármint sokkal több annál, ami most. Sokat javítana a fellépésen, ha nem a szólógitáros énekelne, mert így a szólók és a dalok minősége is megsínyli. Persze azt is megértem, hogy a dal- és szövegszerző nem szívesen adja át másnak saját szerzeményeit. Mindenesetre még adnék a zkr-nak egy kis időt, hogy beérjenek, zamatossá és pikánssá váljanak. Szerintem van rá esély.
A szövegek
Jók. Depressziósak, igazán szomorúak, végtelen konfliktusokat fejtegetők, de igazán érdemesek a figyelemre. Egyetlen apró hibájuk ami egyben stílusosan épp az egyik legkiválóbb érdemük is , hogy angolul íródtak. Egyrészt a közönség nem igen érti meg a koncerteken a dalokat, másrészt viszont épp angolságuk miatt vesztik el a klisék csapdáját. A dalszövegek egyszerűek, mégis kifejezők. Az összes dal teljes egész: van elejük és végük, és a kettő között még szólnak is valamiről. A My Lost Highway című dal az egyik legjobb példa arra, hogy kifejezze azt a közeget, amiről a Space énekel: The sky´s covered with blood/People crawl in the mud/There´s nothing left to say/Along this endless way. A vörös és fekete színek sejlenek fel az összes dalban. Még ha nincsenek is konkrétan megnevezve, mégis érzékeljük a sötét árnyalatokat. Ha mégis feltűnik egy-egy világos, reményteljes szín, az csakis úgy lehet, ahogy a One and Only című dalban: And the One and Only/waits on the other side/where everything´s green,/blue and shining bright/The One and Only waits/on the other side/will i ever get there?/will i get out of sight?. Csakis úgy, ha elérhetetlen. Legalábbis hiányzik valami, ami elvisz a fényig, talán az erő, az élni-szeretni akarás. A szövegek haladnak a korral. A My Lost Highway-ből: Virtual Angels fly/Digital Devils die/Deaf scream breaks away/There´s nothing left say. A kedvenceim ezek a Virtuális Angyalok és Digitális Ördögök. Éppen ők azok az eszményi párok, akik sosem találhatnak egymásra, legfeljebb a szexualitás bársonyos, hívogató labirintusában. Örök ellenségek ők, akik képtelenek együtt élni anélkül, hogy kicsit meg ne ölnék egymást, és kicsit egymásba ne kóstolnának, vagy inkább fel ne zabálnák egymást. Egymásba marnak, harapnak, de kiköpik a falatot, hisz az mérgezett. Egymás mérgei, mégis kívánják a másikat. Ehhez pedig nem lehet sokat hozzátenni, főleg nem szavakkal, a sikolyok is némák.
A Space dalszövegekben a halál is gyakori szó. A Bloody Filter Jam-ben például: You say you can not read my mind/You can´t see what´s behind/the wall in my head/I´m just like a moving dead. Ez az a halál, ami már most elért minket. Az élőhalottak korát éljük. Folyton folyvást a veszélyt kell keresni, hogy érezzük, hogy élünk, de még így is inkább csak haldoklunk. Erről szól az Under the Exploding Sun című dal is: The strom began as i opened my eyes/I saw panic i looked at the sky/A whirling cloud was slowly passing by/I watched it for a while... és a refrénben: Under the Exploding Sun/My life has just begun/There is nowhere to run/Under the Exploding Sun. Teljesen mindegy, hogy megszületünk-e, úgyis csak a lassú (vagy ha szerencsénk van gyors) halál vár ránk. A szétfröccsenő Nap pedig csak belénk égeti ezt az igazságot.
Az Out of my head-ben az egyik legreménytelenebb dilemma bukkan elő (mint az angyal-ördög képeknél): a halálos, taszító szerelem, amikor a szeretők meggyilkolják egymást. Amikor már annyira kell a másik, hogy utálom érte. Minden gondolatban, minden ágyban csak őt találja, s mikor rájön, hogy képtelen szabadulni tőle, rémálommá válik: It seems so useless/To fight against you/You are my nightmare/My nightmare came true.
A rémálom a Falling Deeper-ben is előkerül: The nightmare is over/It´s time to wake up/Sounds like the end is nearing/And I´m all out of luck. Tiszta reménytelen az egész: hiába ébredsz, a vég utolér, mert a valóság is csak álom, gondolatok kusza masszája, ahol ráadásul mindenki hazudik: I´m falling deeper/To this endless lie/Crawling to reach her/Just to say that she was mine. És a hazugság a szerelemben is ott van.