szerző: EugeneMarduk, In Battle, Zonaria, Artisian 2008. január 6., Budapest - Avalon Klub
Szinte fel sem ocsúdtunk a szilveszteri mulatásból, máris egy jónak ígérkező koncerttel kecsegtetett január 6-a: a svéd black metal nagyágyúja, a Marduk látogatott el hozzánk egy röpke erődemonstráció erejéig. Három fegyverhordozót is hoztak magukkal: a háromnegyed részben svédekből álló hadsereg némi brit légióval egészült ki eme hadjárat erejéig.
Az ütközet az Avalon Klub folyt, ahová jó szokás szerint különbusz szállította a black metalra éhes közönséget. A buszmegállóban két jó kedélyű, vidéki fiatalemberrel futottunk össze, ennek folyományaként az utazás igen jó hangulatban zajlott. A nemrég megnyílt klub ajtaján már másodszorra léptem be, s ugyanaz a véleményem, mint az első látogatás alkalmával: korrekt, igényes hellyel gazdagodott a pesti klubvilág, ahol kultúráltan, a hányinger esélyének felmerülése nélkül szórakozhatnak a rockra/metalra vágyók.
Érkezésünk után nem sokkal színpadon termett az előőrs: a brit Artisian igyekezte elcsábítani az embereket a bárpulttól és a kényelmes fotelekből. Részsikert mindenesetre elkönyvelhettek, páran vevők voltak művészetükre, én pár számot követően mégis a heverő társaságát választottam. Black metaljuk rendkívül töményen, zajosan áramlott a hangfalakból, már-már az élvezhetőség határát súrolva. Nem játszottak éppen katonás precizitással, így egyedül a gitáros/énekes terepmintás nadrágja, és a háttérdíszlet kölcsönzött némi háborús hangulatot a deszkákon, sokat elárul, hogy utóbbi jobban lekötötte a figyelmemet, mint a zene. Egyebet nem tudok róluk elmondani, maximum annyit, hogy bele kell húzniuk, ha meg akarják közelíteni az elitet.
Akárcsak a klubot, a Zonaria-t is másodszorra köszönthettem. A változást egyedül a fellépőruhák megjelenése jelentette, zeneileg ugyanazon az úton járnak: szintetizátormázba teljesen beleforgatott, (sokat hallott) északi dallamokkal teli muzsikájuk épp olyan volt, mint az Impaled Nazarene előtt leginkább semmilyen. Jó pont, hogy ezúttal a dalok közötti bunkó megnyilvánulásokat mellőzték, az azonban nem, hogy most sem hallottam tőlük igazán kiugró ötletet, témát. Nem lenne rossz a zenéjük, de amíg nem töltik meg tartalommal, addig sokadik előzenekarként fognak a turnékon statisztálni. Kíváncsi vagyok, egy újabb másfél év elteltével hol tartanak majd, mivel még igen fiatalok, van idejük fejlődni.
Az In Battle ellenben már jó ideje tevékenykedik az underground szintéren, eleinte black metal-t játszottak, mostanra viszont egy black/death kotyvalékot főztek, amelyet az Avalon Klub közönségével is megkóstoltattak. Nekem nemigen ízlett ez a főzet, leginkább azért, mert sótlannak bizonyult. A korai dalaikat összehasonlítva a koncerten elhangzottakkal arra a következtetésre jutottam, hogy náluk a minőség és az idő múlása fordított arányban van egymással, ezt a tényt igazolták a jellegtelen darálások, s az ezeket felváltó ízetlen, ezerszer elcsépelt thrash-es szaggatások. A színpad oldalánál állva élvezetes volt nézni a dobos tevékenységét, de ennyiben nagyjából ki is merült a buli élvezhetősége, s ez bizony komoly kritika.
Lassan csak elérkezett a hadi bemutató ideje, amire mindenki várt ezen az estén. Végre előkerültek a nehézbombázók is, a Marduk ugyanis sosem arról volt híres, hogy könnyűfegyverzettel álljon csatába. Minden egyes albumuk egy-egy sikerrel megvívott háború, a kérdés csak az, hogy lassan (La Grande Danse Macabre), netán gyorsan (Panzer Divison Marduk) kívánnak ellenségeikkel végezni. Rövid introt követően beindult a szónikus mészárlás: egész pályafutásukat felölelték, nem csak a Rom 5:12 népszerűsítése volt a céljuk. Csupán a The Levelling Dust, az Imago Mortis és a Limbs Of Worship képviselte a legutolsó albumot, emellett viszont olyan csemegéket kaptak elő, mint például a Still Fucking Dead a Fuck Me Jesus-ról, a Materialized In Blood az Opus Nocturne-ról, vagy éppen a Those Of The Unlight címadója. Ez utóbbi számomra a buli fénypontját jelentette, talán a legjobban felépített Marduk tiráda. A Panzer Divison Marduk-blokk (Baptizm By Fire, Panzer Divison Marduk, Beast Of Prey) alatt úgy éreztem, mintha egy többszáz tonnás lánctalpas gurult volna át rajtam, míg a Wolves vagy éppen az Imago Mortis a banda monumentálisabb, epikusabb arcát mutatta. Nem vonultattak fel semmilyen extra látványosságot, én azonban úgy éreztem, hogy vizuális adalékként nem ártott volna valamilyen háttérdíszletet felállítani, ami hozzátett volna a banda által nyújtott audiális élvezetekhez. Ettől eltekintve imponáló volt zenéjük intenzitása, még akkor is, ha a hangzás nem bizonyult éppen pengeélesnek: néha (főleg a gyors részeknél) igencsak fülelni kellett, mit is játszanak éppen. Mint ismeretes, pár éve teljesen lecserélődött a tagság a gitáros Morgan körül, a már nem is annyira új énekes Mortuus színpadi kiállására nem lehetett panasz, jól vezényelte az ütközetet, a hangja viszont nem annyira karakteres, mint elődjéé. A két oldalt elhelyezkedő bárdista, Morgan és Devo a hangszereikbe temetkezve játszottak, a színpad felszántása helyett a minél precízebb játékot tartották szem előtt, sikeresen. Az újonnan beszállt Lars Broddesson dobos is helytállt, lábdobjai úgy dörögtek, mint egy gépfegyver, nem kegyelmezett a felszerelésének. A változatosnak mondható szett ellenére hamar elillant a 70 perc, a svéd black metalosok úgy vonulhattak az öltözőbe, hogy ezúttal is megmutatták, mi fán terem a brutális fekete fém. Én pedig úgy ülhettem fel a buszra, hogy érdemes volt másodszorra az Avalon-ba látogatnom.
13:21
