lemezajánló [nagylemez] 2008. január 24. csütörtök 15:19
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSodom: The Final Sign Of Evil SPV
Veterán thrasher körökben úgy látszik már egyfajta népi játékká vált a régi, klasszikus lemezek, dalok újrafeljátszása. Legalábbis a Testament-nek, Destruction-nek nagyon bejöttek ezek a próbálkozások: a briliáns, de jellegzetesen koszos hangzású számokból falbontóan szóló mesterműveket varázsoltak. A pályatársak sikerén felbuzdulva ”Onkel Tom” is úgy gondolta, hogy a Sodomnak szintén jót tenne a régmúlt felidézése. Valóban érdemes felidézni a Sodom történetének hajnalát. Kezdetben a banda amolyan amatőr színvonalú „garázsblekket” játszott, amelyhez hasonlónak hallatán ma is kitöri a röhögőgörcs a fülekkel felszerelt hallgatóság többségét. Ez a zenei világ jellemzi az első EP-t, amely az In The Sign Of Evil címet viselte, valamint az Obsessed By Cruelty néven futó első nagylemezt.
Az említett kiadványok a zenekari pontatlanságnak olyan archetípusát mutatták be, amelyre szerintem még azóta sem volt példa: mintha minden hangszert egy-egy külön bolygón vettek volna fel, annyira semmi közük nem volt egymáshoz! Maguk a számok viszont eme borzalmak ellenére is nagy hatást váltottak ki, és sok Sodom rajongó azóta is kultikus tisztelettel tekint az In The Sign Of Evil számaira. Hogy mi volt ennek az oka? Nehéz erre választ adni, mert a lemezen nyújtott teljesítmény tényleg annyira szar, hogy az elmondhatatlan! Viszont maguknak a daloknak tényleg volt egyfajta hangulata, amely felkelti az érdeklődését a hallgatónak. Valamint maguknak a számoknak az összerakása, a bennük felmerülő ötletek szintén figyelemreméltóak. Egyszerűen csak nem tudták akkortájt normálisan eljátszani az ötleteiket, mert még a hangszereikhez is alig értettek.
Ezek voltak a kezdetek, a későbbi lemezekre, és a tagcserék által a Sodom már megtanult zenélni, és innentől kezdve egészen a legutolsó albumokig bezárólag már valóban kimunkált, igazi thrash remekművek sorát tették le az asztalra. Most, hogy Tom Angelripper háta mögött már majdnem 25 év zenei tapasztalat áll, továbbá olyan kiváló (talán még alul is értékelt) zenésztársak állnak mellette, mint a gitáros Bernemann és a dobos Bobby Schottkowsky, valóban ésszerű és időszerű ötlet volt az In The Sign Of Evil EP újrafelvétele.
De nini, mégsem ilyen kézenfekvő a helyzet! ”Angyalszaggató” Tamás ugyanis kitalálta, hogy az 1984-es lemezt eredetileg is elkészítő tagsággal, vagyis ”Boszorkányvadásszal”, és ”Sír Megszentségtelenítővel” (ezeket a neveket, apám!!) vonul be a stúdióba, és velük fog elkészülni az új kiadás. Nos, hogy ki hogyan ítéli meg ezt a döntést, az egyéni vélemény kérdése. Valószínűleg több tényező is közrejátszhatott ebben, én személy szerint nem tudom, hogy mi nyomott legtöbbet a latba. Lehetséges, hogy jogi háttere volt ennek a megoldásnak, ez esetben nyilván nem volt helye komolyabb variációnak. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy Onkel Tom a nosztalgia kedvéért, a régi hangulat felidézéséért, a régmúlt kor szerzeményeinek hiteles tolmácsolása miatt kereste fel régi zenésztársait (rá amúgy is jellemző ez az időnkénti könnyes összeborulás, a Sodom történetének néhány jubileumi eseményén is össze szokta trombitálta az egész régi tagságot). Ez egyébként már egy teljesen elfogadható magyarázat, a hiba csak ott van, hogy a fentebb említett mókás nevű urak továbbra sem tanultak meg normális színvonalon zenélni...
Mert ebben az esetben bizony választani kellett, hogy egy valóban retro hangulatú, múltidéző, de nem túl professzionális, vagy pedig egy bomba hangzású, elsőosztályú zenészekkel felvett lemez kerüljön-e a boltokba. Tom az első variációt választotta. És innentől megint mindenkinek a saját ízlésére van bízva, hogy melyik megoldás a szimpatikusabb számára. Az tény, hogy mindkét verziónak vannak kétségbevonhatatlan érvei. Bevallom, hogy én személy szerint a második variációnak jobban örültem volna... Ugyanis aki látta már koncerten a Sodom-ot, az talán tudja, hogy élőben a mostani tagság még ütősebbé formálta ezeket a régi dalokat. Az 1984-es felvétel lagymatag maszatolásával összevetve ezek a modernizált verziók tényleg kirúgják a falat! Elég meghallgatni a viszonylag friss One Night In Bangkok koncertfelvételt, hogy megértsétek, mire gondolok. Én ezt szerettem volna viszonthallani az újrafelvett lemezen, mert én ezt tekintem meggyőző teljesítménynek.
Viszont mint a fentiekből kiderült, a végső megoldás nem így alakult. Lássuk akkor, mi sült ki a The Final Sign Of Evil rögzítéséből. Azzal azért tisztában voltam, hogy akármit is hoznak össze a stúdióban az arcok, AKKORA fosparádé nem lehet, mint amit 1984-ben kalimpáltak össze, szóval ilyen szempontból teljesen nyugodt szívvel kezdtem bele a hallgatásba. Azt elsőként máris meg kell jegyezni, hogy a borító látványosra sikerült. Az In The Sign Of Evil csuklyás hóhérja most pallos helyett baltával pózol, és ezúttal látható is ténykedésének az eredménye... Nagy sajnálatomra a papírborítós promo verzióhoz nem járt booklet, így nem tudtam gyönyörködni ”Angyalszaggató Tamás”, „Boszorkányvadász”, és ”Sír Megszentségtelenítő” oldschool fizimiskájában. A megújult kiadvány legnagyobb erénye, hogy az eredeti 5 nótán kívül további 7 másik is szerepel a lemezen, amelyeket eddig még nem ismerhetett a nagyközönség. Ezek a bónusz számok szintén az In The Sign Of Evil idejében íródtak, de nem kerültek fel az albumra, így egészen mostanáig a fiók mélyén porosodtak. További érdekesség, hogy a már jól ismert számsorrend is felborult ezen a kiadványon: a régi számok össze-vissza helyezkednek el, általában két bónusz dal közé beszorítva. Ez azért nem gáz, mindössze szokatlan lesz eleinte.
Az „új” (vagy mondjuk úgy, eddig kiadatlan) dalok színvonala állja az összehasonlítást az eredeti öttel. Az, hogy ezek akkor nem kerültek kiadásra, nem jelenti azt, hogy annyival gyengébbek lettek volna. Persze mindegyik esetében az élvezeti faktort és a hangulatot a ´80-as évek mércéjével kell mérni, az újabbkori, jóval kimunkáltabb és profibb Sodom dalok nyilvánvalóan egy teljesen más szinten helyezkednek el. A hangzás igazi retro jellegű, az a tipikus ´80-as évekbeli, maszatos thrash hangzás. Egyértelmű, hogy szándékosan alakították ki így, a hagyományőrző jelleg hangsúlyozása végett, hiszen a legfrissebb sorlemezeknek már egyszer képesek voltak erőteljes megszólalást adni. Etéren is el lehet fogadni a koncepciót, de részemről az efféle pufogó, tompa dobsound helyett mégiscsak jobban szeretek súlyosan megdörrenő lemezeket hallgatni.
Az is hallható a korongon, hogy a felvett sávokat nem különösebben kozmetikázták, editálták. Ahogy éppen sikerült feljátszani, úgy halljuk a lejátszóból is. Kétségtelenül ez is megadja a hitelesség-érzetet, de azért számomra mégiscsak bosszantóan kihallatszik, hogy még mindig mennyire amatőr színvonalon állnak a tagok. Hála Istennek még így is ég és föld a különbség az 1984-es bénázás óta, de azért nem lettem különösképpen meghatva. Josef „Peppi” Dominic (a.k.a. Grave Violator) még úgy ahogy elreszeli a gitártémákat, Chris Dudek (a.k.a. Witchhunter) viszont elég gyatrán kalimpál a dobok felett. A tempót tartani képtelen (hol gyorsít hol lassít), iszonyat pontatlan is néhol, valamint próbál némi díszítést belevinni a játékába, de jobb lenne ha nem tenné. Angelripper végighörgi amit kell, ezzel különösebb probléma nincs. Sőt, az effektezett részei (például a sátáni röhögések) kifejezetten jól és ütősen hangzanak a lemezen.
A már jól ismert dalok (a teljesség kedvéért: Blasphemer, Witching Metal, Burst Command ´Til War, Sepulchral Voice, Outbreak Of Evil) nem tartalmaznak különösebb újdonságot, hiszen azt a verziót halljuk, amit 1984-ben játszottak (pontosabban, amit 1984-ben AKARTAK VOLNA játszani... ehhhehe). Mint mondtam, én jobban örültem volna, ha a koncerteken hallható modernizált változatokat hallhatom viszont, de tény hogy ez az eredeti. A bónusz számok is mind abba a viszonylag egyszerűen megkomponált, puritán témákból építkező thrash/black stílusba esnek, amely a debütlemez jellemzője. Ugyanígy az ultragagyi dalszövegek, és a cikisnek számító dalcímek (Bloody Corpse, Sons Of Hell, Ashes To Ashes, stb.) is az akkori korszellemnek (pontosabban a Sodom akkori korszellemének) megfelelőek, de azért tegyük hozzá, hogy viszonylag rövid idő múlva leállt a csapat ezzel a bohóckodással, komolyabban vehető témák felé fordultak és zeneileg is továbbléptek. Szóval nem szabad ezen lemez alapján kell megítélni a Sodom munkásságát, ez mindössze egy visszatekintés, kalandozás a régmúltba.
Felállás: Tom „Angelripper”: ének, basszusgitár ”Grave Violator”: gitár Chris „Witchhunter”: dob
Sodom: The Fignal Sign Of Evil 1. The Sin Of Sodom 2. Blasphemer 3. Bloody Corpse 4. Witching Metal 5. Sons Of Hell 6. Burst Command ´Til War 7. Where Angels Die 8. Sepulchral Voice 9. Hatred Of The Gods 10. Ashes To Ashes 11. Outbreak Of Evil 12. Defloration
15:19
