szerző: milySpace, Csepel Művek, CenterPoint Egy gerjedt csepeli űr-túra 2002 február 1, Száz Testvér Klub (SzTK) Csepel
Korán érkezünk, sötétzöld pulóveremben jól rejtőzködöm a zöld lambériával fedett helyiségben. A Space még sehol. Csepel olyan más nekem, olyan meghitt, vad bájt érzek benne, kicsit gyáros, kicsit huligános, pedig lakótelepen nőttem föl, és ott is voltak galerik, meg más hasonlók, de Csepel, az Csepel.
Feltűnnek a kocsma-klubban a hévmegállós fiatalkorú punkok, szelídek persze, folyton együtt látogatják a mosdót.
Aztán végre befut az én zenekarom is, úgy szeretem, mikor megérkeznek, és hozzák a hangszereket, meg együtt vonulnak, meg olyan filmbe illő jelenet, meg is hatódom. Gyors szerelgetés, páran még érkeznek, azok meg akik itt voltak már a pultot támasztják, a helyi erők már most tökrészegek, túlságosan közvetlenek, belemásznak az emberek arcába, és kapcsiból lekapják a nagymellű lányokat (szerencsére nem tartozom közéjük). Aztán végre elkezdődik az este. Elkezdődne. Ha szólna a mikrofon. Mert kezdetben ugyan gerjedt, aztán már azt sem. Dávid némán tátog a színpadon, aztán valahonnan előkerül a részeg szervező és csavargatni kezdi a pótmétereket, de semmi sem történik, igazság szerint nem is bánom, mert nagyon jól szól ez a szám (Falling Deeper) instrumentálisan. Ezt meggondolatlanul szóvá is teszem az énekes-gitárosnak: persze óhatatlanul is magára veszi. Már látom, hogy nem kellett volna. Hogy lehet minden művész ilyen érzékeny?!
Csak egyszerűen következetes vagyok, mert emlékeztem rá, hogy valahogy nem nagyon ment együtt az ének meg a gitárszóló, vagyis ment-ment, mendegélt, de érezhető volt, hogy ebből több is kialakulhat. És alakult is, mert egy húszperces technikai szünet után a Space végre a húrok közé csapott, és olyan dalokat adtak elő a fiatal srácok, hogy néha elakadt a lélegzetem. Pedig már hallottam mindet! Mindegyik számot, de így még sosem. A kiállások a helyükön, a szünetek pont akkor, amikor kell, az ütemváltások teljesen rendben, kicsit keveselltem ugyan a basszus-futamokat, viszont a gitárszólók tiszták és jól kidolgozottak voltak, éppen kitöltötték azt a helyet, amit kell, azt a kis űrt a bensőben, amitől olyan jó nekünk ha zenét hallgatunk.
Később be is igazolódott, hogy az éneklős beszólásom helytelen volt, mert a My Lost Highway című dal összeszorongatta a gyomromat, közben kicsit furán éreztem magam a színpad előtt ülve, mert a zenekar mindkét gitárosa rám nézett ha véget ért egy szám: tapsolok-e vagy mi van? És tapsoltam, de nem azért, hogy udvariaskodjam, mert mondom ez a Lost Highway inkább olyan, amitől „nemtapsolhatnékja” támad az embernek, mert mikor vége, akkor ott marad egy rövid idő a teremben, egy néma rövid idő, egy adag csönd és végigszaladgál az emberek feje fölött, elér a pultig, ott vesz egy éles kanyart, és fénysebességre kapcsolva rohan vissza a zenekarhoz, a hangszerekhez, a húrokhoz, és csak utána lehet tapsolni. Hát így volt itt is. Mondta is Dávid hogy bizony ő elment énektanárhoz, hogy be tudja feszíteni a hasát éneklés közben. Szóval igyekszik, na!
A nemsokára következő Edgar Allen Poe vers át/fel/megdolgozása ugyan egy parányit elromlott a folytonos gerjedés miatt, és kicsit leépítette a dal drámai hangulatát, hogy a helyi pocakos-nagyhajú-körszakállas mókamester, és a részeg szervező (később velük együtt egy műanyag szemetes kosár) végiglassúzta a parkettet, vagyis a kövezetet, de így is éppen annyira ütött a dal, ahogy kellett nekije. A pocakos egyébként végigvezényelte a koncertet, néha fel-felállt az énekes mellé a színpadra, és ott végzett repülőmozgásokat a kezével, hogy aztán egy ihletett pillanatban valamelyik eltorzított riffre fogja magát és pörögve ugorjon a színpad elé.
Mire vége lett a koncertnek felszabadultam: nem kellett kedvesen hazudós mosolyt öltenem és azt mondani a zenekarnak, hogy jó kis koncert volt. Mert inkább elismerő mosolyt öltöttem és azt mondom, hogy ez k*rva jó volt! Az elmúlt fél évben kicsit felnőtt a Space, és kezd úgy szólni, mint egy zenekar. Még a dobos Inci is bele-beleérzett olykor a helyzet jelentőségteljes voltába, és olyan elszántsággal püfölte hangszerét, ahogy alapból kéne neki, de erre még adunk neki egy kis időt, mert türelmes zenerajongók vagyunk.
Aztán fellépett még az este folyamán a Csepel Művek és a CenterPoint. A helyi zenekar ugyan egészen jó hangulatot provokált ki a hallgatóságból feldolgozásaikkal (Alvin és a Mókusok, Fürgerókalábak, más hasonlók...), de a „KözépPont”-on még így sem maradt senki sem. Meg órákig hangoltak, gondolom ezért sem. És Krisztián mondta is, hogy „jól nyomják ugyan, de hangolni nem tudnak” szóval valami hatalmas zaj féleséget produkáltak, meg úgyis nagyképű bunkók voltak (egyébként tényleg szorult beléjük némi tehetségesek, és jóképűek is voltak, csak rosszul tálalták), akik fellépés előtt elvonultak a pincébe, igaz, néha megjelentek egy nőcivel (17 lehetett), akit látványosan tapiztak, és aki fennhangon adta mindenki tudtára, hogy már nem is emlékszik mikor vesztette el a szüzességét.
Egyszóval az est győztese a Space nevű zenekar volt, és maradt azóta is a dobogó legfelső fokán, mert a másnapi Szabad Európa koncert nem éppen úgy sült el, ahogy eme sorok írója, és kedves utastársa várta, sejtette és remélte, de ez már egy másik történet
A Space zenekar:
Ilniczky „Inci” Péter - dobok
Egri „Pierre” Péter - basszusgitár
Gálócsy „Elvis” Dávid - ének, szólógitár
Következő Space koncert:
Május 31. - Ludas Rock Klub