szerző: TokiEnsiferum, Chthonic, Insania 2007. december 11. Wigwam
Egy rossz szavuk sem lehet a viking metal magyar híveinek, sorra jönnek hozzánk a műfaj legjelesebb képviselői. Jelen esetben talán e stílus legfontosabb finn bandája, az Ensiferum látogatott el hozzánk. Mintha hazajárnának hozzánk Petri Lindrosék, olyan gyakorisággal fordulnak meg nálunk. Ezúttal magukkal hozták a svéd Insaniat és a tajwani Chthonicot.
Az Insania nyitotta az estét épp akkor, mikor beléptem a Wigwamba. Egy kisebb tömeg már ekkor összegyűlt a színpad előtt, bár kétlem, hogy sokan ismerték volna előzetesen a bandát. Én mindenesetre meghallgattam néhány nótájukat még a koncert előtt. Olyan, mint egy takarékra vett Stratovarius, bár azt azért nem lehet tagadni, hogy vannak jó dalaik is. Viszont amit itt a koncerten hallottam tőlük az több volt, mint kiábrándító. Gyengébben szólaltak meg a számok persze, mint az albumon, de ami igazán kiverte a biztosítékot az az ének. Ola Halen olyan hamisan énekelt, amit én nem sűrűn hallottam eddigi pályafutásom során. A magasabb hangfekvésű énektémáknál hiába szenvedett, ezen az estén egyszerűen semmi nem jött össze neki. A felső testét már szépen kidolgozta, de a hangjára még ráfér a gyúrás. A team többi tagjára viszont nem tudok, és persze nem is akarok rosszat mondani, becsületesen hozta mindenki a kötelezőt a maga kenyéradó hangszerén. A közönség nagy része azért élvezte a banda fél órás produkcióját, amiben a svédek megvillantották eddigi albumaik legjobb dalait. Ha esetleg ismét ellátogatnának hozzánk a jövőben, akkor reméljük Ola jobb napot fog majd ki, és akkor talán még én is megszeretem az Insaniat.
Kisebb átszerelés után lépett a deszkákra a tajwani illetőségű Chthonic. Amire legelőször figyelmes lettem velük kapcsolatban, az még a merchandisehoz kapcsolódik: nem sok metal zenekart láttam, akik saját magukról megformázott idétlen papírfigurákat árultak volna, mindezt több mint kétezer forintos áron. Nagy az Isten állatkertje, alacsony a kerítés. Na de fontosabb az, ami a színpadon történt. A különös kegyetlenséggel elkövetett arcfestéssel bevonuló banda az Indigenous Lacerationnel nyitotta a szettet. Zenéjük engem leginkább a Cradle Of Filth dolgaira emlékeztetett, de lehet, hogy van, aki ezért megkövezne. A legtöbb dalt a Pandemonium albumról tolták, de eljátszották például a köreikben kultikusnak számító UNLimitedet, amiről a turné is a nevét kapta. Freddy, a vokalista kifejezetten jól teljesített, egészen meggyőzően károgott és acsarkodott a mikrofonállványba kapaszkodva. A különleges távol-keleti hegedű adta az igazi kuriózumot a zenéjüknek, csak sajnos ez szinte teljesen eltűnt a masszában, csak úgy, mint a gyönyörű és törékeny basszusgitáros kisasszony, Doris játéka és hangja is. Szintén nem játszottak túl sokat, de e rövid idő alatt is elég rendesen beindult a közönség a műsorukra. A Quasi Putrefaction című gyors tétellel zárták a koncertet, amely még utolsó össztáncra buzdította az egybegyűlteket. Összességében azért nem okoztak csalódást a tajwaniak, remélhetőleg élvezhetik a jövőben is majd a magyar vendégszeretetet.
Fél tíz tájékán érkezett el az Ensiferum ideje. Egy hangulatos intrót követően vonultak be a félmeztelenre vetkőzött északi harcosok. Szegény Petrit majdnem lefújta a szellő a színpadról, én nem tudom miért nem adnak ennek a jó harcosnak rendesen enni. Minden tag egy furcsa szoknyaszerűséget viselt, olyan volt, mintha egy finn zászlót tekertek volna magukra, legalábbis a mintázat alapján. Petri ezt még megfejelte egy vadnyugati kalappal, csak hogy a Wigwamnak is kifejezze tiszteletét. Az intró lecsendesülése után a nyitószám rögtön olyan gyengén, erőtlenül szólt, ami nagyon meglepett azok után, hogy a Wigwamban általában ideálisak a körülmények. Szerencsére ezen gyorsan segítettek és a folytatásban már valamivel jobban szólalt meg az egész. Természetesen a legutóbbi Victory Songs album volt a középpontban. A legtöbb igen alacsony átlagéletkorú rockeren is ez a póló virított. Pedig szerintem az első két Ensiferum albumnál nincs és nem is lesz jobb már egyik sem. Azt az igazi hangulatot sajnos nem tudják visszaadni az újabb lemezek nótái. Ennek ellenére élőben kifejezetten tetszettek az olyan dalok, mint a One More Magic Potion, az Ahti vagy a Wanderer. A Dragonheads Ep-ről leginkább a záró Finnish Medley nyerte el a tetszésem, viszont kár, hogy nem volt női vokál. Az est csúcspontjaként elhangzott egyik kedvenc ´fegyverhordár´ nótám is, a Tale of Revenge. A tagok elég enerváltnak tűntek az egész műsor folyamán, egyedül a basszer Sami Hinkka látszott valamivel feldobottabbnak. Hat húros basszusgitárját még mindig mesterien kezeli. A nemrég kilépett Meiju Enho helyén egy szintén csinos fiatal lány játszotta a szintitémákat, bár elég zavarba esettnek tűnt szegény.
Végülis ismét hatalmas közönségsikert arattak a finnek, bár én szomorúan konstatáltam újra, hogy ez az Ensiferum már nem a régi.
Áprilisban ellátogatnak hozzánk ismét egy Paganfest nevű turné keretein belül a Moonsorrow és a Korpiklaani társaságában. Reméljük ott sokkal jobban teljesítenek majd!