szerző: EugeneH-Blockx, VL-45, Nuke 2007. november 16., Budapest – A38
Töredelmesen bevallom, az H-Blockx nagy szerepet játszott abban úgy 10 évvel ezelőtt, hogy a rockzene vizeire tévedtem taknyos kis tizennégy évesként. Az idő múlásával aztán egyre inkább elfeledkeztem róluk, így a két magyar koncertjük közül egyiken sem vettem részt, valamint az utóbbi hangzóanyagaikat sem ismerem igazán. Amikor hírét vettem, hogy idén újra jönnek, nem sokat haboztam, eldöntöttem, ezúttal megnézem gyermekkorom egyik kedvencét. Ha már a Type 0-t is sikerült megkukkantani az idén
Ahogy leérkeztem az A38 bendőjébe, csupán pár tucatnyi ember lézengett ott, mintegy predesztinálva, nem fog csúcsokat dönteni aznap a látogatottság. Aztán végiggondoltam: az H-Blockx már régen túl van pályája zenitjén, ők már csak szimplán zenélni akarnak, minden különösebb felhajtás nélkül. S ennek megfelelően a vadiúj Open Letter To A Friend már nem is kapott akkora médiahangsúlyt, mint annak idején a Time To Move vagy éppen a Discover My Soul. Az egész esemény körülbelül egy egyórás csúszással kezdődött el, de ahogy a Nuke színpadra lépett, egy tekintélyesnek mondható nézőszám már összejött a hajóbelsőben. A délies ízű rockot játszó budapesti fiatalok rendesen megadták az este alaphangulatát. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jól szórakozzunk, a muzsikájuk ugyan abszolút nem eredeti, de mindenképpen élvezhető. Valahol megvan bennük a New Orleans-beli csapatok mocska, és a ritmizálás, s az üvöltözős énektémák okán a nu metalos elemek is. Külsőre talán úgy néznek ki, mint pár 18 éves, akik fellelték a Pantera lemezeit, de jó érzékkel nyúltak ebbe a zenei világba, egyáltalán nem erőltetett, amit csinálnak. Talán a Fed Up, az Im Still On It és a Raving Lunatic a legjobb példa erre, ezek húzónótái voltak a koncertnek, ám a gitárokból még hiányoltam egy kis dögöt, amitől tényleg hibátlan lett volna a produkció. Így sem volt rossz, jó hangulatban készülődhettünk a folytatásra.
A VL-45-öt már láttam idén a Trouble előtt: az akkori produkció nem annyira nyerte el a tetszésemet, szemben a mostanival. Most valahogy működtek a dalok, s a színpadi teljesítmény tekintetében is jobban odatették magukat. Részemről továbbra is áll a Kurt Cobain jammel a Down-nal megállapítás, azaz a súlyos zenét jobbára dallamos ének egészíti ki, a refréneknél azért rendesen bekeményítve. A legnagyobbat kétség kívül a klipesített Cementmixer ütötte, egy elejétől a végéig fogós dal, a csapat eddigi legjobb teljesítménye. Ha még több ilyen nóta lesz a tarsolyukban, egy újabb lépcsőfokot léphetnek.
Némi várakozás után néhány snitt jelent meg a kivetítőn az H-Blockx múltjából, életképek, klipprészletek amely még inkább szembetűnőbbé tette, az elmúlt 10 év azért hagyott nyomokat a tagokon. Példának okáért ott van Henning: az egykoron simaarcú ifjú titán felnőtt, s némi pocakot is felszedett az évek során. Ugyanez elmondható Gudze-ról is, ő tekintélyes szakállzatával, s tarkopasz fejével tűnt ki. Talán Tim változott a legkevesebbet: kisfiús arcszerkezete ugyanolyan volt, mint régen, bár a vonásai azért a felnőttkorról tettek tanúbizonyságot. A külsővel a zenei világ is változott: érettebben játszanak, ezt az új számok alatt mindenki leszűrhette. Hogy is állítható párhuzamba az Open Letter To A Friend címadójának andalító, kellemes dallama, mondjuk az elsőlemezes Move ugrálós, rappelős hangulatával? Hát sehogy. Múltidézés persze volt bőven: mindenki kedvére ugrálhatott a How Do You Feel, a Move, a Step Back vagy éppen a Risin High pattogós ütemeire, miközben én a bajuszom alatt mosolyogva abszolváltam, milyen ütős kis számokat írtak anno a rendelkezésükre álló Clawfinger, Therapy?, Red Hot Chili Peppers alapanyagból. S ha már (hiteles) múltidézés: Henning bizony egy hatalmas megafon segítségével prezentálta a Risin High-t, csakúgy, mint 1995-ben a szám videoklipjében tette azt. Szerencsére a lírai hangulatú Little Girl is felcsendült, megmutatva, hogy azért régen is képesek voltak pár lazább témára. Egyébiránt sok németajkú is ellátogatott a koncertre, a nézőtéri hangulat oroszlánrészéért ők feleltek, szinte mindegyik dalt hangosan énekeltek. (Talán a csapat utaztatja őket koncertről koncertre, vagy éppen az itt élő, tanuló németek jöttek le egy kis péntek esti szórakozásra? Rejtély) Na mindegy is, pár pillanattal később már a Snap! által ismertté tett Ive Got The Power-re csettintettem, milyen jól blokkosították az egykori diszkóslágert, s az új lemez klipnótáját (Countdown To Insanity) is örömmel fogadtam, az előzetes ismerkedés folyományaként. Mindegyik tag profin játszott, semmi felesleges allűr nem látszott rajtuk, de hát ők is tudják, már rég nem tőlük hangos az európai rockmédia. A profi teljesítmény ezúttal némi kedélymentességet eredményezett, számomra hiányzott a csapat és a közönség közti bensőséges kapcsolat, talán ezt róhatom fel egyetlen hibájukként. A saccra 70 perces show-t a Ring Of Fire klasszikus dallamai zárták le, véleményem szerint senki sem távozott elégedetlenül, minden korszak képviselve volt a zenekar palettájáról. Nem tudom jönnek-e még errefelé, mindenesetre én örülök, hogy láthattam gyermekkorom egyik kedvenc bandáját
17:21
