beszámoló [koncert]  2007. december 14. péntek   10:49

nincsen hozzászólás

  Újabb év, újabb Sonata Arctica koncert. Sőt, szerintem már 2008-ra is foglalhatna időpontot a Pecsában a finn csapat. De akármilyen sűrűn járnak nálunk, mégis tény, hogy a megjelent rajongók létszáma nem hogy csökkenne, hanem inkább növekszik. Ennek megfelelően most is borzalmas tumultus fogadott a csarnokban, szinte elférni sem lehetett a folyosón.
  Mire beértem, a Ride The Sky már játszott, de ha valaki még nálam is később jött, ne verje a fejét zokogva a falba! Ugyanis nem volt egy magával ragadó produkció, semmi különleges nem volt a zenében. A Ride The Sky húzónevei az egykori Helloween/Masterplan dobos Uli Kusch és az énekes Bjorn Jansson, de közülük igazából csak az utóbbi nyújtott emlékezetes teljesítményt, Bjorn tényleg jól énekelt. Magát a műfajt a be lehet lőni a hagyományos heavy metal, és a dallamos hard rock közé, de mint írtam, sok megkapó pillanatra ne számítsunk. Elég sokan bent voltak a teremben, meg is kapta a zenekar az ovációt, tehát azért nem jöttek el feleslegesen.
  
  A Sonata mellett az Epica-ra is rengetegen voltak kíváncsiak, amit meg is tudok érteni, különös tekintettel az énekesnő, Simone Simmons adottságaira. Izé... hangi adottságaira, már úgy értem... (hehehe).
  Egyébként érdekes kérdés, hogy az olyan bandák koncertjein, mint mondjuk az Epica, Benedictum, vagy akár a Nightwish, vajon mekkora arányt képviselnek azok, akik kívül-belül ismerik és szeretik a banda zenéjét, és mekkorát akik csak hellyel-közzel hallottak róla, talán nem is kedvelik igazán a muzsikát, de a figyelemreméltó frontember hölgy miatt mégis ott vannak a bulin, és igyekszenek az első sorokba furakodni... Van egy olyan elképzelésem, hogy ez utóbbiból sem lehetnek kevesen. De félreértés ne essék, semmivel sem tartom ezt különb kategóriának, mint akik az egy szem Mennyország Tourist ismeretében ugrálnak 3 számmal nagyobb Tankcsapda pólóban az adott banda koncertjén, és nem mellesleg hihetetlen nagy rajongónak tartják magukat!
  
  A fentiek fényében elég kisstílű megoldás a halálunalmas dalokhoz odaállítani egy dekoratív énekesnőt, aki már önmagában is meghozza a banda számára a népszerűséget, de szerencsére az Epica nem ilyen. Ők egyrészt valóban tudnak dögös számokat írni, másrészt pedig Simone csodálatos hangja tényleg megbabonázza az embert. Mindezekre remek példa a legfrissebb The Divine Conspiracy címet viselő korong, amely zajos sikert aratott metal berkekben. Ezt az albumot már a Nuclear Blast adta ki, és bizony nem véletlenül figyelt fel a csapatra a legnagyobb metal kiadó.
  Először csak a férfizenészek szállták meg a színpadot, és az Indigo címet viselő intro után az új lemez kezdőszámával, az Obsessive Devotion-nel indították útjára a programjukat. Ahogy szerephez jutott, Simone is megjelent, természetesen hatalmas üdvrivalgás kíséretében. Egy picit talán kilógtak a sorból a mai este a többi fellépőnél valamivel súlyosabb, hörgésekkel megtámogatott zenei világukkal, de ez engem egyáltalán nem zavart. Az már annál inkább, hogy a hangminőséget elég gyengén sikerült összerakni, sajnos nehezen lehetett így felvenni a koncert hangulatát. Vékonyan szóltak a gitárok, a szintit többé-kevésbé ki lehetett hallani, a dob viszont elmosott mindent. Ezen kívül engem kissé az is zavart, hogy Simone hangja rendesen meg volt effektezve, kórusrészek és további éneksávok lettek még mellépakolva. Ugyanígy a komplexebb hangszerelésű, nagyzenekari témák sem élőben szóltak. Mindez egyébként érthető is egy olyan sokoldalú bandánál, mint az Epica, de ezáltal óhatatlanul is lesz egy kis művi íze a dolgoknak.
  
  A holland csapat különben elsőrangú összjátékot mutatott be, látszott hogy már régóta zenélnek együtt, rendesen bemozogták a színpadot. Közben folyamatosan ment a headbang-elés minden poszton, Mark Jansen gitáros pedig a tőle megszokott hörgéseket is elővezette, amikor épp szükséges volt.
  Simone pedig maga volt a csoda. Egyszerűen a tenyeréből etette a közönséget, remek frontemberi munkát végzett. Ő is megfordult a színpad minden szegletében, sőt mindegyik zenésztársával „incselkedett” egy kicsit. De ha arról volt szó, az őrült headbang-elésekből is kivette a részét, ezt a közönség különösen nagy ovációval díjazta. Őrjítően nézett ki hatalmas vöröslő hajzuhatagával, bár a kezdeti „üzletasszony-kosztümöt” azért kihagyhatta volna. Később persze már egy lazább szerelésben tért vissza a színpadra, de láttunk már tőle sokkal dögösebb koncertes szerkót. Simone-nek nem olyan éles hangja van, mint a Nightwish-ből ismert Tarjának, hanem amolyan selymes, fülbe simuló, lágy hang, amely bejárja az egész koncerttermet. Tényleg fantasztikus jelenség ő, a buli végén az övébe tűrt magyar zászló pedig különösen szimpatikussá tette őt a közönség szemében.
  
  A programjuk felölelte a teljes Epica életművet (kivéve az instrumentális albumot), mindenhonnan szemezgettek egy kicsit. A már említett Obsessive Devotion-ön kívül a Sensorium, Quietus, Menace Of Vanity, Cry For The Moon, Consign To Oblivion is elhangzott, bár talán jobban erőltethették volna a tényleg kiválóra sikerült legfrissebb lemezt. Jó előadást láttunk tőlük, de a gyér sound miatt valahogy mégsem tudtam annyira ráhangolódni a zenére, mint ahogy arra előzetesen számítottam. Egy rendesen megdörrenő, erőteljes hangzás szerintem óriási tombolást biztosított volna. De ezt majd akkor legközelebb.
  Egyébként nagyon szerencsésnek mondhatja magát a magyar közönség, mert a koncert után pár nappal Simone ágynak dőlt (na nem úgy, te kis huncut!), és betegség miatt meg kellett szakítania a turnét. Érdekes viszont, hogy a banda többi része úgy döntött, hogy nem mondják le a turnéállomásokat, hanem fellépnek Simone nélkül, külön ilyen célra összeállított setlist-tel. Rendhagyó koncertek lehettek ezek, de nekünk mégis jobb volt Simone-vel, hiszen ő a sava-borsa az Epica-nak.
  
  A Sonata Arctica-tól nem számítottunk különösebb meglepetésre, hiszen őket már jól ismerjük, maximum abban a tekintetben, hogy mennyire fogja képviseltetni magát a koncerten az idén megjelent Unia album, amely a zenekartól szokatlan komplexitású, nem elsőre ható dalokat tartalmaz. Nos, az új lemez sikeresen mutatkozott be, mert a friss nótákat monumentalitását a közönség ugyanúgy élvezte, mint a jól ismert régiek pörgősségét.
  Kezdésnek rögtön az In Black And White és a Paid In Full kettősét mutatták be a magyar közönségnek, később pedig a Caleb és az It Won´t Fade is előkerült még erről a korongról. Ezek mellett pedig természetesen szépen sorjáztak a már jól ismert slágerek a többi albumról, a Victoria´s Secret, Broken, 8th Commandment, Fullmoon, Black Sheep, Gravenimage, San Sebastian kerültek még lejátszásra, valamint meglepetésre előkerült a Tallulah címet viselő lassú szám is, erre szerintem senki nem számított.
  A zenekar nagyon erős egységet alkot, amelybe remekül beilleszkedett az új gitáros, Elias Viljanen is. Őt kiemelt dicséret illeti, mert példás beleéléssel és precizitással játszott, de persze a többiekre sem lehet panasz. Elias és Henrik Klingenberg komoly szólópárbajokat vívtak, utóbbi különösen látványosan tornáztatta az ujjait hatalmas szinti-gitárján. Tommy és Marco is megbízhatóan teljesítettek a doboknál ill. a basszusnál, de a közönség tekintete természetesen elsősorban Tony-n csüngött. A számos élő fellépés alapján már megszokhattuk, hogy ő egy kiváló frontember és remek énekes, mindez persze most is teljesült. Sajnos a hangzás ezen a koncerten sem volt igazán jónak mondható, Tony hangját nem mindig lehetett hallani, és a többi zeneszerszám is sokszor elbújt a zene mögé. De a hangulat szerencsére így is jól átjött, a jókedvű zenekar és az őrületesen nagy számú nézőközönség egyaránt jól szórakozott.
  
  Talán a legnagyobb poén, és a legeredetibb ötlet Tony-tól az volt, hogy a már-már kötelező és unalmas koncertklisévé vált közönségénekeltetést feltuningolta egy kicsit. A közönség egyik harmadát megkérte, hogy utánozzák a cintányér hangját (CISSZ!), a másik harmadnak jutott a pergő (BAMM!), a többiek pedig a lábdobot testesítették meg (BUMM!). Tony pedig egy dobverővel vezényelve amolyan mini-dobszólót adott elő, amely végül a We Will Rock You-ba fordult át (BUMM-BAMM-CISSZ!), amelybe a banda többi része is becsatlakozott. Ez tényleg nagyon hangulatos közjáték volt, szerintem mindenki jól szórakozott rajta. De különösen azokon, akik Tony többszöri magyarázata ellenére sem voltak képesek felfogni a „szerepüket”, és hogy most nem a szokásos „höjjözés” van soron. Az eleinte kudarcba fulladt néhány kísérlet már az énekest is mulattatta.
  
  Akárcsak a korábbi fellépések alkalmával, most is elsöprő sikert aratott a Sonata Arctica. Tony Kakko jogosan mondta, hogy a My Land című dalt itt Magyarországon is aktuálisnak érzi, mert tényleg határtalan szeretetet kapnak itt a rajongóktól. A My Land után a Don´t Say A Word, és a The Cage zárta a koncertet, megtoldva még egy kis össznépi hülyüléssel a Vodka Song képében.
  Bebizonyosodott, hogy az Unia komplexebb dalai is életrevalóak a koncertprogramban, és hogy a banda Elias-szal kiegészülve továbbra is csúcsformában van. Sikerült összemazsolázni egy élvezetes és ütős setlist-et, bár azért így is számos kedvenc kimaradt a programból, különös tekintettel a Replica-ra, amelyet már máskor is elsikkasztottak előlünk. Kiváló este volt a mai, remek formában lévő zenekarokkal. Kár hogy a Petőfi Csarnok ismét gyenge minőségű hangzással szolgált, de remélhetőleg így is mindenki át tudta adni magát az élvezeteknek.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: