beszámoló [koncert] 2007. december 7. péntek 15:57
nincsen hozzászólás
szerző: BandiJoshua Redman Trió 2007. november 10. Millenáris Teátrum
Ifjú jazztitánok hónapja volt a november Budapesten. Nem elég, hogy bő egy év után ismét hallhattuk az Esbjörn Svensson Triót a Millenárison, még Brad Mehldau is tiszteletét tette a Művészetek Palotájában (aki két lemez erejéig Joshua Redman-nel játszott pár éve) ennek tetejébe, a nem olyan ifjú, ám a lengyelek első számú jazzfuvolása Krzysztof Popek is fújt egyet, és még magát Joshua Redmant is meg kellett hallgatnunk. Ez van, akit felháborít, és van, akit felbátorít arra, hogy novemberi estéit koncertlátogatással töltse. Joshua Redman ama ifjú jazzgenerációhoz tartozik, akik már épp elég tapasztaltak ahhoz, hogy tudják, mit akarnak, és kellő rajongótábort gyűjtve maguk köré ezt van is kiknek megmutatni. A kanadai születésű Redman édesapja Dewey Redman maga is elismert szaxofonos volt, aki a halála előtt 2006-ban még fújt egy jóízűt fiának legújabb lemezére (Back East). Redman aki eddig nagyobb zenei formációkkal is kísérletezett (kvartett, kvintett) és aki olyan nevekkel játszott együtt mint Pat Metheny, Marcus Miller vagy Chick Corea, mára rájött, hogy a két szeméhez, és vitathatatlan zenei talentumához legjobban a trió áll, így Budapestre Omar Avital bőgőssel és Greg Hutchinson dobossal érkezett.
Az ifjú zenészeket elegáns teltház fogadta, mint utólag kiderült, megérdemelten. Redman altszaxofonja mellett elő-előkerült a szopránszaxofon is. Lassúbb melankolikusabb balladákat és bebopba és freejazz-be vagy esetenként swingbe hajló (saját) kompozíciókat hallottunk, mind finoman kidolgozva, illően megtűzdelve improvizációkkal. Greg Hutchinson dobos játéka egyszerűen lenyűgöző volt, méltó keretet és egyben tartalmat adva a zenéhez, a szaxofon és a dob szinte egymásnak feszült, hol a szaxofon, hol a dob kerekedvén felül fortyogó dögös harmóniákban összeolvadva, és így emlékezetes pillanatokat okozva a Tisztelt Nagyérdeműnek. Mindezt egy tehetséges bőgős kísérte, aki eddig még csak koncerteken szerepelt együtt Redman-nel. Minden zenész kapott lehetőséget tehetsége megcsillogtatására, a szólók szinte magától érthetődően következtek a kompozíciókból, elkerülve azt a hibát, hogy öncélú leckefelmondássá váljon a produkció (eltekintve a számomra kissé idegesítő momentumtól, amikor a bőgős szólóját Mr. Redman rendre hangos YEAH-kal meg hasonlókkal kommentálta, a Teátrum kissé komolykodó közönsége előtt kicsit hülyén vette ki magát. - már az iskolában is kiküldtek a folyosóra, ha beleszóltunk a felelésbe). A koncert az első hangtól az utolsóig a maga harmonikus taoista törvényei szerint zajlott, ezért panaszra nem lehetett okunk. Mindent összevetve egy elegáns igényes, a jazz műfajához mérten könnyen emészthető emlékezetes koncertnek lehettünk szem-és fültanúi.