szerző: EugeneManring / Gauck / Szabó Trió – „A mélység birodalma” 2007. október 26., Budapest – Millenáris Teátrum
Szabó Sándor ezúttal is nagy fába vágta a fejszéjét. Az 1956-ban született gitármester idejekorán elkezdte hangszere korlátait feszegetni, lett légyen szó különleges bundnélküli vagy éppen baritongitárokról. Sokféle stílusirányzatba belekóstolt, de idővel rájött, hogy az improvizáció voltaképp műfajok felett áll, legalábbis azok mozaikjából is összeállhat kerek egésszé. Hazánkban elsőként kezdett szólóban modern akusztikus gitárzenét játszani, ám mivel az akusztikus gitár, mint hangszer semmilyen említésre méltó tradícióval nem rendelkezik a magyar zene kultúrájában, nem véletlen, hogy elsősorban külföldön aratott sikert a különböző kultúrák húros hangszereinek technikáját egybeolvasztó gitározásával. 2002 óta egyik szervezője hazánkban évente rendezett Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztiváloknak, valamint neves külföldi gitárosokat igyekszik Magyarországra csalogatni.
Ahogy tette most Michael Manring-gel és Ralf Gauck-kal. A cím második fele már valamennyire előrevetítette, hogy a mély hangoké lesz a főszerep, s lám: mindkét úriember a basszusgitár mestere. Máshogy viszonyulnak a hangszerükhöz, másképp szólaltatják meg azt, ám kísérletezőkedvük, innovációra való igényüknek mértéke nagyjából azonos, azaz igen magas szinten van. Ebből kaptunk most egy kis ízelítőt. A koncert két blokkra lett osztva, mindhárom résztvevő két önálló blokkot adott elő, valamint trióban is kétszer járultak a közönség színe elé. A szólódarabokat ezúton egy kalap alá veszem, viszont a közös játékokat (azok eltérő jellegéből eredően) külön-külön vesézem ki.
Az estet Szabó Sándor nyitotta meg; elekro-akusztikus gitáron adott elő egy önálló blokkot érdekes effektekkel színezve. Elsőre úgy tűnhetett, mintha csak hangokat rakosgatott volna egymás után, de az utolsó hang lecsengése után helyére került minden: ekkor derült ki, remekül felépített kompozíciót kaptunk Sándortól, amelyben a jazz elemek mellett egyéni ízek is bőven felbukkantak. Érdekes volt látni, ahogy belemerült a hangokba, teljesen átélte az általuk keltett hangulatot, hiába, ezeket a témákat nem is lehet merev tekintettel előre bámulva előadni. S ha már merevség, a szettek végét jelzendő a projektor állókép formájában mindig megörökítette a művészek utolsó mozdulatait hangszerükön, amely rendkívül hatásosnak bizonyult.
Ezt követően mélyebb vizekre eveztünk: Ralf Gauck lépett színpadra. Ahogy ez a Németországból érkező mackós termetű úriember megragadta nem kevésbé mackós termetű bundnélküli akusztikus basszusgitárját, s komótosan leült a székre, minden figyelem rá szegeződött. Volt is miért. Metalos beállítottságú révén pár extrémebb zenét játszó csapattól már volt szerencsém basszusszólót, -improvizációt hallani (pl. Necromantia, Misanthrope), de itt Gauck által egy valóban szakavatott kézben szólalt meg a basszusgitár. Róla tudni kell, hogy egyből szólistaként lett ismert, tehát nem egy zenekarban figyeltek fel formabontó játékára, remek képességeire. Játékát az egyszerű közönség is élvezhette, mivel az mentes volt minden felesleges hangtól, kirívó bűvészkedéstől: hallhatunk például ismert slágereket Sting-től, a Beatles-től, de saját kompozíciói is terítékre kerültek. A feldolgozások komoly kihívást jelentettek látszólag, emberünk azonban remekül megbirkózott velük: remekül játszotta mind a kíséretet, mind a vezérdallamot. Színpadi léte is nélkülözött minden hivalkodást, jobbára a hangszerébe mélyedve pengetett rezzenéstelen arccal, igaz, egy-egy szenvedélyesebb melódiánál ő is belelendült. Valahogy így volt szimpatikus ez az előadás, s hogy mennyire másképp is lehet szimpatikus egy művész és egy előadás, az kiderül egy kicsit lentebb. Kétféle gitárt is használt: a már említett testesebb Stoll márkájú hangszert, valamint a Paul McCartney által közismerté lett Violin Bass-on is prezentált pár számot. Hangzásban nem érzékeltem számottevő különbséget köztük, de Ralf bizonyosan tudja, miért nyúl hol ehhez, hol ahhoz a gitárhoz.
Az amerikai Bass Player magazin által 1994-ben az év basszusgitárosának választott Michael Manring szintén magas szintű tudásról tett tanúbizonyságot, de nála kifejezetten azt éreztem, hogy minden egyes szösszenetében meg akarja mutatni a basszusgitározás korlátait. Szép számmal akadtak szájtátást, áll-leesést kiváltó momentumok, így az ő show-ját (mert ez bizony inkább volt show, mint előadás) egy kicsit másképp nézem, mint Ralf Gauck-ét. Mondjuk úgy, mint egyfajta érdekességet, amelyet aztán tényleg nem lehet minden nap látni. Gauck kimértebb játékstílusával ellentétben Manring ujjai csak úgy cikáztak a húrokon: öt a gitár nyakán, öt a húrok közepette hol slap-pelve, hol simán pengetve. Különbség mutatkozott a két művész vérmérsékletében is: Michael gyakran kísérte biccentésekkel produkcióját, sőt némely technikai bravúrnál egy-egy közönség felé intézett cinkos mosoly is megjelent az arcán, mindamellett nem győzött köszönetet mondani a rövid bemutatók után a zengő tapsvihart hallva. Önteltségnek a nyomát sem lehetett rajta látni, annál inkább az őszinte meghatottságot. Na, így lehet másképp szimpatikus egy show.
Csemegék után újabb ínyencség érkezett: az első közös szettben Manring és Gauck játékát Szabó Sándor guzhengen (egy ősi kínai citera) egészítette ki. Mindegyikük a közös produkciónak vetette alá magát, s egy leírhatatlan hangulatú dolog keveredett ki az egészből, egy olyan, amelyet egyhamar nem felejt el az ember. A másik kollektív muzsikálásban Sándor visszaváltott eredeti hangszerére, így egy érdekes gitárhármast láthattunk, mivel semmiképpen sem szokványos, hogy két basszusgitár és egy akusztikus alkosson egy triót. De hát ez az est a formabontásról szólt, úgyhogy az előzőekhez méltó módon zárult ez a remek esemény.
10:45
