beszámoló [fesztivál]  2007. december 1. szombat   12:32

nincsen hozzászólás

  Igazi családi ünnepre ébredtünk az év leghagymázosabb éjszakája után annak örömére, hogy több mint húsz év és több év agónia után végleg bezárják Budapest egyik közösségi helyét, az Almássy Téri Szabadidőközpontot. Ez alatt a 25 év alatt több nemzedék is szocializálódott a falai között, mindenkinek van legalább egy története az Almássyval kapcsolatban; hány szerelem kezdődött és végződött ezeken a bulikon, milyen erkölcsi törvények kerültek áthágásra, hány filmszakadás esett meg, mennyi katarzis vagy mély depresszió vette kezdetét
  
  Ezután a family tugedör már csak plázába jár, amíg valaki ismét fel nem találja a spanyolviaszt, és létrehoz egy olyan közösségi teret, amilyen a maga virágkorában az Almássy volt.
  
  A házzáró fesztiválsorozat 13. állomása a Quimby fesztivál lett, akik ezek között a falak között már többször rendeztek hasonló összejövetelt rajongóik számára. A Quimby különböző tagjainak mellékzenekarai két estét is kitöltenek, bízva abban, hogy ezen az éjjelen semmi sem lesz olyan, mint amikor olyan, amilyen.
  
  Mikor odaértünk, épp dalok hallatszottak a konyhából de olyan tömeg volt arrafele, hogy inkább elmenekültünk a kamaraterembe, tudomásul véve, hogy a legfontosabb dolgok egy buliban mindig a konyhában történnek, ám a kamarateremben viszont Kiss Tibor, Kárpáti Dódi, Mikuli Feri és a többiek festményei, ékszerei, installációi voltak láthatóak, emellett a fellépő zenekarok videoklipjeiből mazsolázhattunk, elpilledve a sok hallgatnivaló néznivaló ennivaló és innivaló miatt. Állítólag volt közönségtalálkozó közvetlen nyitás után Reiger Johanna moderálásában, de aki lemaradt róla, az is bőven találkozhatott a zenekartagokkal a büfében vagy a mosdóban, és ezek a fiúk elég lazák és jófejek ahhoz, hogy ne ütközzenek meg mindenféle gyanús elemeken, akik fura kérdésekkel bombázzák a tagokat mint pl. egyetértenek-e azzal, hogy minden budapesti számára épüljön saját pláza, vagy egy átmásolt és igénytelen papírborítékba csúsztatott cédét próbáltak aláíratni emlék gyanánt (sikerrel).
  A nagyszínpadon az első fellépő a Ludditák volt (akiknek most ősszel jelent meg nagylemezük). A Fiáth nővérek ebből az alkalomból gengszer kisasszonynak vagy talán bankárkisasszonynak öltözve nyomták a jóféle magyar rap-et, becsületükre legyen mondva, élőzenés kísérettel, így néha igazán hardcore-os hangulatba csaptunk át. A bibi csak az volt, hogy a hangosítás botrányos volt, olyan hangerővel szólt a zenekar, hogy a büfében is ordítoznom kellett a barátaimmal, pedig igazán nem haragszom rájuk, emellett a szöveget viszont egyáltalán nem lehetet érteni, pedig egy rapzenekarnál ez nem elhanyagolható. Miután mindenki efféleképp kedvére kiordítozta magát, egységes erővel átvonultunk és bezsúfolódtunk a büfébe, ahol aki tehette malátaszörpöt vásárolt, vagy meghallgatta az est következő fellépőjét a Pékséget, Kárpáti Dódi zenekarát. Csodálatos élmény volt látni, hogy az a rokonszenves társaság, akik éppen csak elfértek a nagyteremben, hogyan képesek két perc alatt összezsúfolódni egy tizedakkora helyre, ugyanis a koncertek felváltva a koncertteremben illetve a büfével szemközti kisszínpadon zajlottak. Ez így ment egész este, mint ahogy az évszakoknak, a többnapos fesztiváloknak is megvan a maga saját ritmusa: koncert, büfé, pihi, koncert, büfé, pihi, és a szervezők gondoskodtak róla, hogy ez a ritmus fel ne boruljon, így tehát mindenkinek megvolt a maga fegyelmezett és kultúrált koncertélménye.
  
  Üllői úti Fuck a punktól és az undergroundtól már rég fényévnyi távolságokra került zenekar mára már egy dallamos, könnyen emészthető és felejthető, fesztiválbemelegítésre alkalmas bulizenét játszik, aki szereti ezt a műfajt, az szereti, aki nem, az a büfébe igyekszik átlényegíteni a finom zsírosdeszkákat vöröshagymával, vagy próbál felszedni egy-egy ígéretes szőkét barnát vagy feketét, vagy a N!gaz-zal vigasztalódik, akik igen igényes finom jazz-es funk-os zenét játszanak. Igazi örömzenélés vette kezdetét, a néha egy-egy a színpad környékén lebzselő zenészt felrángattak a színpadra, kezébe nyomtak valami hangszert, oszt szólt minden ahogy kell.
  De találkoztam olyan fiatallal is, aki a Kutya Vacsorájára, gyúrt étlen-szomjan. A hiperaktív Varga Lívius zenekara a hosszú Quimby-csöndből született, és hát igazából ettől a fiatalembertől igazán ezt várjuk, ütős szövegekkel tarkított vastag rockzenét, talán a Quimby testének legerősebb mellékhajtása, ami ha ne adj isten törik vagy szakad, még talán túl is nőheti a Quimbyt. Aztán ez az este is egy erős tudatállapot módosulással zárult csak Kovács B. Gerison gitárjának éles hangja visszhangzott a fülünkben egészen a következő felvonásig, ami szombat este nyolckor vette kezdetét a kamarateremben Lévai Balázs Quimby-dokumentumfilmjével, amiben a tagok elmesélték a zenekar történetét, mi meg jól szórakoztunk, és a végén startoltunk a büfébe, ahol Lívius stand up comedy-ét hallgathattuk. Azt hittem, jobb dumája van ennek a fiúnak, legalább is a koncertekről nekem így rémlett, de azért néha nevettünk a poénokon is. Lehet, hogy csak másnapos volt és fáradt, mint ahogy ezen az esténszinte mindenki.
  
  Szilárd: aki szereti a KFT-t, annak biztos tetszeni fog Szilárd is. Balanyi Szilárd, a Quimby billentyűsének a zenekara hasonló ízvilágot képvisel, mint a 80-as években a KFT, csak kevesebb humorral, viszont szerethető, igényes, dallamos popdalokkal, és még Szilárd hangszíne is kissé hasonlít Bornai hangjára.
  A büfében a szokásos tolongások közepette megtekintettük a Marlboro Man zenekar produkcióját, a koncepció ugyanaz volt, mint előző nap a N!gaz esetében: aki éppen arra járt és talált hangszert, az zenélt.
  Ekkorra már a Tér elérte befogadóképessége maximumát, egyes destruktív nőnemű lények végső kétségbeesésükben megrohanták a fiúvécét, mert már nem lehetett azt a hosszú sort kibírni még fiúzva sem, ám a tömeggel mégis akkor szembesültük igazán, amikor két perc alatt megtelt a színpad előtt a nézőtér és kezdetét vette a Quimby koncert. A tolóajtónál lepattantam a beállt tömegről, olyan zsúfoltság volt, hogy egy kedves ismerősöm zavarában többször elmesélte, hogy bezzeg azon a bizonyos VHK koncerten a kilencvenes években megszakították a koncertet és bemondták, hogy ne ugráljanak egyszerre, mert leszakad a plafon eközben sokat sejtetően hullámzott alattunk a padló. Ezért inkább kint maradtunk az előtérben, de még itt is élvezhető volt a koncert, mert valahogy a technikusok is gatyába rázták a hangminőséget, igazán élvezetesen szólaltak meg a régi jó Quimby dalok, az Otthontalanság otthona-tól a Kaosz amígos-on keresztül a Kilégzéseken át egészen a Family tugedör-ig. A zenekar forrongott, a közönség pedig szívesen átvette ezt a módosult tudatállapotot, így ismét méltó módon megünnepeltük Kiss Tibor és a Quimby feltámadását, abban a biztos tudatban, hogy ebben a zenekarban még mindig van valami amit még nem játszottak el, még mindig élő a produkció, és nem csak múltja és jelene, hanem jövője is van annak a zenekarnak, amin e 15 év (!) alatt egy egész nemzedék felnőtt. Eképpen megnyugodva és az utolsó sör társaságában nyúltunk el a Realistic Crew zenéjére, ám a következő emlékkép a hatos éjszakai busz volt, ahogy robog velünk a körúton

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: