beszámoló [koncert]  2007. november 26. hétfő   15:30

nincsen hozzászólás

  Akármennyire hihetetlenül hangzik, nekem ez volt eddig az első Apocalyptica koncertem. Az utóbbi években a finn banda számos alkalommal látogatott el hozzánk, és aki kíváncsi volt rájuk, az már minden bizonnyal látta őket valahol, legalább egyszer. Én valahogy eddig kimaradtam a szórásból, de ezúttal végre bepótoltam minden hiányosságomat, és élőben is élvezhettem az északi csellisták előadását.
  
  Elsőként a Sturm Und Drang nevű csapat szállta meg a színpadot, akik szintén Finnországból érkeztek. Úgy hangzás alapján könnyen valamiféle náci fiókszervezetre lehetne asszociálni a névről, de aki egy kicsit is jártas a művészettörténetben, az pontosan tudja, hogy ez a megnevezés egy 18. századi német irodalmi-filozófiai irányzatot takar. A banda zenéje ennek ellenére igazából nem tartalmaz túl nagy megfejtéseket, de már-már a pofátlanság határát súrolóan zsenge életkoruk miatt külön figyelmet érdemelnek. A zenekar 2004-ben alakult, ebben az időben a tagok 12-13 évesek voltak! És hogy a nagykorúnak még bőven nem mondható kölkök 2007-ben nem kisebb név, mint az Apocalyptica társaságában utazzák be Európát, ez pedig már egészen elképesztő!
  A Sturm Und Drang-nak eddigi munkássága egy idei debütalbumból áll, Learning To Rock néven. Bár látszott, hogy a fiatalok még egy picit megilletődöttek voltak a deszkákon, a koncertjük mégis olyan volt, mintha nem most „tanulnák a rock-ot”, hanem már igen előrehaladott stádiumban lennének. Persze azért nem volt vérprofi a produkció, de a srácok nagyon jó ráérzéssel és beleéléssel nyomták az ízes heavy metalt. Tudnak bánni a hangszereikkel, az énekesüknek kifejezetten jó hangja van (bár kíváncsi vagyok mi lesz akkor, ha majd elkezd mutálni...), az Iron Maiden feldolgozás (jelen esetben: Fear Of The Dark) pedig garantált sikert jelent a magyar közönség szemében. Ígéretes csapat a Sturm Und Drang, szerintem még fogunk hallani róluk...!
  
  Az Apocalyptica sosem a kispályázásról volt híres, most is nagyon komoly színpadképet állítottak fel. A deszkákon négy óriási, koponyát formáló trón helyezkedett el a csellisták részére, és persze középen a dobcucc. Ezen kívül hihetetlenül jó fényjátékok és -effektek színesítették a produkciót, nekem az tetszett a legjobban, amikor a lámpák a székek mögülről világítottak, és olyan hatást keltett, mintha a koponya-kivágások szeme lövellt volna fényeket.
  A banda elsősorban a legfrissebb, Worlds Collide című albumról szemezgetett, az azonos című számmal indították a programjukat. De rögtön utána már a Refuse/Resist érkezett, a Sepultura szerzeménye. Ez máris mutatta, hogy feldolgozásokból sem szenvedünk hiányt ma este, ennek kifejezetten örültem, hiszen nagyon kedvelem az finnek interpretációit. Természetesen a feldolgozások nagy része a Metallicától ment, amelyekkel az Apocalyptica az első nagy sikereit érte el. Szerintem ezekre volt a legnagyobb üdvrivalgás, ezeket élvezte a legjobban a közönség. Nem csoda, a Fight Fire With Fire, Seek & Destroy, Enter Sandman, One, és a Nothing Else Matters fantasztikus hangulatot biztosítottak. Csak annyi volt zavaró, hogy rendszeresen lerövidítették a számokat, kispóroltak részeket, így olykor nehéz volt követni a jól ismert dallamokat...
  A hangulat kialakulásában természetesen a saját szerzemények is főszerepet játszottak. Természetesen az új album számaira helyeződött a hangsúly, az I´m Not Jesus, Grace, Last Hope, Helden, S.O.S. dalokat játszották innen, de a korábbi alkotásokról is terítékre került például a Bittersweet, Betrayal, Life Burns, és legvégül a Seemann. Szintén nagy elismerést aratott még a Hall Of The Mountain King, Paavo vezényletével. Ő egyébként végig rendkívül vidám volt, folyamatosan biztatta és szórakoztatta a közönséget. A leghiperaktívabbak kétségkívül Eicca és Perttu voltak, sokszor előrejöttek óriási hangszereikkel hajat rázni a rajongók nagy örömére. A már csak kisegítő tagnak számító Antero viszont végig a helyén ülve húzta-vonta a témákat. Pár napos borostával, napszemüvegben, érzelemmentes arckifejezéssel maga elé meredve akár a Blaha-aluljáróban is bazseválhatott volna, minden feltűnés nélkül...
  Sokat hozzáadott a produkcióhoz Mikko Sirén dobos teljesértékű taggá válása, de azért el kell mondani, hogy több dalból (főleg a különféle énekesekkel készült koprodukciókból) azért hiányoztak számomra az énekes részek. Igaz, a közönség olykor kivette a részét az éneklésből (főleg a Metallica daloknál), de lehet hogy elkellene egy főállású énekes is a csapatban. Ez egyébként egy új ízt vinne a lassan önismétlésbe forduló Apocalyptica világába.
  
  Hogy az elmúlt évek fellépései közül kinek melyik volt a legjobb Apocalyptica koncert, az mindenkinek a saját ízlésére van bízva. Részemről nincs sok vitának helye, lévén nincs összehasonlítási alapom a korábbi bulikkal, hehe... Az tény, hogy az Apocalyptica talán minden eddiginél látványosabb showt nyomott a Pecsában, különös tekintettel a fényeffektekre. A csapat nagyon élvezte a fellépést, minden bizonnyal ezért is jönnek olyan szívesen hozzánk újra és újra. Perttu, Eicca, és Paavo vidáman, nagy átéléssel játszottak, nem egyszer fejük fölé emelgették súlyos hangszereiket. A hangzás is rendben volt, némi koncentrálással mindegyik zenész játékát ki lehetett hallani. Egyedül az hatott idegesítőnek, hogy az első sorok tini rajongói állandóan olyan sivítozást csaptak, hogy attól még Ricky Martin is elszégyellte volna magát...
  Az Apocalyptica idén is jött, idén is látott, idén is győzött, és bár már nem hiszem, hogy sokan vannak a stílus iránt elkötelezettek közül, akik ne látták volna a finneket legalább egyszer, de azért remélhetőleg lesz még alkalmunk ismét a színpadon üdvözölni őket, mert az Apocalyptica koncertjében csalódni sosem lehet.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: