A nyári DVD felvétele után újra Budapestre látogatott a kameruni származású Richard Bona és ott rendkívül hálás közönségre talált.
A közönség lelkesedését még az sem tudta elvenni, hogy másfél óráig az A38 szűk előterébe zsúfolták őket elzárva ételtől és főleg italtól. A malőr oka állítólag az volt, hogy Bona valamiért nem volt szimpatikus a határőrség alkalmazottainak, ezért marasztalták egy kicsit, és az sem hatotta meg őket, hogy ezért pár órát csúszik a koncert melynek eredménye 300-350 db frissen préselt és lelkes Bona-rajongó.
A New Yorkban élő kameruni származású Richard Bona igazi zenei talentum, aki olyan nevekkel dolgozott együtt, és illik említeni egy lapon, mint Chick Corea, Bobby McFerrin, Joe Zawinul, Pat Metheny, Herbie Hancock vagy Mike Stern. Autodidakta módon kezdett zenélni, első gitárját maga készítette, a húrokat biciklibowdennel pótolva. Játékát a jazz-es virtualitás jellemzi, de zenéjében érzékenyen vegyíti az afrikai-kameruni hagyományokat a kubai salsa-val, a jazz-el vagy a soullal.
Határőrség ide vagy oda, én ennyi szimpatikus barátságos embert rég nem láttam együtt egy színpadon. Valahogy olyanok voltak ezek a muzsikusok, mint az a zene amit játszanak: az ember elfelejti, hogy a világon van éhezés és nyomor és Afrikában is csupa jószagú mosolygós, boldog ember él. Richard Bona sikerének egyik titka talán az, hogy a zenekarában mindenki tudja mit miért csinál, és azt igyekszik száz százalékosan teljesíteni. Nincsenek bántó kitüremkedések, nincsenek öncélú vérciki szólók, mindenki a helyén van és mindenki Zenél. Ez olyan összhangot eredményez, hogy a zene egyszerűen csak úgy könnyedén lebeg a fejünk felett mint egy fehér muszlinfátyol.
Bona-nál már úgy voltam, mint a két nappal ezelőtti Wooten-produkció kapcsán: mivel Bona-t eddig csak lemezen hallottam a jazz nagyágyúival sessionzenészként, vagy a saját lemezein világzenét játszva és kirándulva a jazz rögös útjain, úgy gondoltam, ettől az alig 38 éves fiatalembertől minden kitelik. Készülhetünk jazzkoncertre, vagy csak úgy vitorlázunk egyet a kubai ritmusok hullámain. Jelentem csak úgy vitorlázgattunk egyet a kubai partoknál, és kirándultunk egyet a gyér afrikai szavannán. Főleg jófajta ízes-szagos kubai zenét hallhattunk, Bona megcsillogtatta, hogy mit is tudnak és gondolnak a jazzról, de hallhattunk afrikai népdalokat is. Mindez fültől fülig érő mosolyt fakasztott és csillogó szemeket eredményezett. Mint a legtöbb világzenét játszó együttesnél általában, itt is nemzetközi csapatot találunk Richard mögött: a dél-amerikai ill. kubai vonalat Etienne Standwijk billentyűs Ernesto Simpsons dobos alkotja. Idáig azt hittem csak a dobosok élvezik a dobszólókat. Ezért önmegvalósításuk számomra kitűnő alkalom technikai szünetre, mint pl. malátaszörp vásárlás, szemezés, telefonálás. Ezzel szemben a kolumbiai Samuel Torres az ütőhangszerek mestere kongán olyan vérfagyasztót szólózott a dobossal karöltve a koncert közepén, hogy azt velem együtt egy teltháznyi rajongótábor vigyázzállásban hallgatta. Az amerikai Taylor Haskins trombitás és Etienne Standwijk a zongorista kitűnően hozta a kubai zene atmoszféráját, Adam Stoller gitáros (aki mellesleg Bona tanítványa volt New Yorkban) pedig teljesítette a házi feladatot szerényen megbújva a háttérben. És most essen pár keresetlen szó Bonaról erről a roppant tehetséges fiatalemberről, aki nemcsak kiváló basszusgitáros, hanem egy nagy dumagép is, aki képes egy komplett oneman show-t előadni, és kivételes hanggal rendelkezik csak úgy mellékesen. Egy igazi művész, aki olyan érzékenységgel nyúl az afrikai zenéhez, hogy nem sérül sem a darab, sem az előadó hitelessége. Finom lassú balladákat hallgattunk, nyakon öntve egy adag kubai salsa-val. Nagyon finoman teremtette meg az egyensúlyt a szólók és a közös zenélések között, magyarul egy alázatos zenészt láthattunk a színpadon, aki pontosan tudja, mikor van a helyén a szóló, és mikor kell háttérbe vonulni helyet adva a többi muzsikusnak. Számomra az est fénypontja mégis az volt, mikor Bona megcsillogtatta jellegzetes afrikai hangját. Ötévesen már a helyi templom szólóénekese volt, és ez a stílusára rányomta a bélyegét. Afrikai népdalokat énekelt kameruni nyelven, kihasználva a Loop Station technikát, amit a gitárosok is szívesen alkalmaznak: felvett egy szólamot, majd még egyet és még egyet, minden szólam más és más, a végén pedig több szólamban hallhattuk Bonát. Ráadásul ezt még megfejelte egy szájjal előadott basszusalappal, és a végeredmény egy kisujjból kirázott kompozíció, ami nem tudom mennyire improvizatív és mennyire előre megtervezett, legyen így-vagy úgy, ezt egyszerű halandó nem tudja utánozni.
Gitárjátékáról meg nincs mit mondani. Azt hallani kell. És látni. Aki kíváncsi rá, látogasson el a legközelebbi fellépésére, hogy a saját fülével győződhessen meg az igazságról.
14:24
