beszámoló [koncert] 2007. november 2. péntek 13:59
nincsen hozzászólás
szerző: BandiVictor Wooten Band feat. Regi & Joseph Wooten 2007. október 16. A38
Wooten-családlátogatás történt egy teltháznyi A38 funky-különítménnyel 2007. október 16.-án.
Victor Wootent a jazzkritikusok és -zenészek nemes egyszerűséggel Pastorius után az egyik legjobb basszusgitárosnak tartják. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy eddig egyedüliként háromszor nyerte el a Bass Player´s Magazine ”Év Basszusgitárosa” címet. Sikerének titka talán abban áll, hogy a káprázatos slapping és tapping-technikát (a húrok kézzel történő ütése) továbbfejlesztve nemcsak megüti a húrokat, hanem visszakézből penget is rajtuk egyet, így valami hihetetlen gyors ritmust tud produkálni. Ez nem csak zeneileg felejthetetlen, hanem látványnak sem utolsó.
Valamilyen oknál fogva én jazzkoncertre készültem. Ez a valamilyen ok, egy erősen leválogatott jazzlemez többszöri hallgatása és Pastorius úrral történt párhuzam állítása volt, nomeg az én tájékozatlanságom. A jelen sorok írója koszos rockzenén szocializálódott, hogy aztán felnövekvén elvesszen a jazzmuzsika labirintusában, ami azt eredményezte, hogy számára a soul and funky túl higiénikus, befogadhatatlan és értelmezhetetlen legyen. Ez bizonyos szempontból talán jó így, mert Mr. Wooten és családja legalább egy pár szűz fülre lelt ezen az estén. A Wooten-klán legénysége Victor mellett még egy basszusgitárosból, szólógitárosból, zongoristából, vokalistából és dobosból áll. Rokoni kötelékeket ne kérdezzétek, így ránézésre a zenekar 70 százaléka között biztos van vérségi kapcsolat. Némi szívritmus zavar után felismerve, hogy itt bizony egy funky-soul koncert lesz, és akklimatizálódva a kialakult helyzethez megpróbáltam élvezni ezt a számomra túl amerikai zenét. Egy igazi soul-cirkuszt láthattunk, ami csak akkor nincs hatással az emberre, ha problémái vannak a hallásával, vagy marslakó. Volt ott foggal-mikrofonnal való szólógitározás, gitárröptetés, és mintha a végén valakit csak úgy játékból persze újra akartak éleszteni. Számomra a cirkusz túl sok volt, nem szeretem, ha kamu dolgokat próbálnak lenyomni a torkomon, és nem hiszem, hogy egy olyan nagyszerű muzsikus, mint Victor Wooten arra lenne szorulva, hogy a bohóckodás vigye el a produkcióját a hátán. Ez a középszerű zenekarok sajátja, és lehet, hogy ott még jól is szórakozok rajta.
De félre a negatív gondolatok gondolásával, a koncert bővelkedett az emlékezetes pillanatokban. Egyből meg kell említenem Sandra Williams énekes kisasszonyt, akinek innen a Balkán kapujából küldöm üdvözletemet. Ez a nő maga a zene, káprázatos hanggal és előadókészséggel megáldva, szólóprodukciója tátott szájakat és csillogó szemeket eredményezett a nézőtéren. Nem lehetett panaszunk Wooten mellett-mögött muzsikáló basszusgitárosra, aki igazán profin nyomta a koncertet, és a billentyűsre sem, aki hangulatos szólót nyomott. És öröm volt látni, ahogy Mr. Wooten egy-egy fél szóval, vagy egy mozdulattal összefogja az egész produkciót, az embernek olyan érzése támadt, hogy csak zenéltek egy jót a saját örömükre, olyan könnyedén rugalmasan követték egymást a számok. A szólógitáros jóvoltából kaptunk egy kis Hendrixet, egy kis Zeppelint, meg egy kis James Brown-t. James Brown-t kivéve nem igazán értettem, hogyan kerül a koncepcióba a Zeppelines Kashmir, meg a Hendrixes Fire, ráadásul az előadott cirkusz is itt ért a csúcspontjára, de aztán hamar túl voltunk rajta, és végre előkerült teljes valóságában Mr. Wooten egyszál basszusgitárral és megnyugodhattam, mert bár csak pár perc erejéig, én speciel megkaptam azt, amiért valóban jöttem. Igazi jazz-es Victorhoz méltó basszusgitárfutamokat és személyes kedvencemet a Classical Thump-ot, amelyben Mr. Wooten klasszikus zenét játszik basszusgitáron. A koncert közepe-vége felé megjelent Bob Franceschini a Mike Stern Band-ből, aki nyomott egy felejthető szaxofonszólót, a végén meg egy kötelező dobszóló is sikeredett, mindenféle mélyebb benyomás nélkül.
Mindent egybevetve, cirkuszból a legjobb minőséget kaptuk, ezért ha valakinek erre van szüksége meg egy adag funky feelingre, annak legközelebb csakis Mr. Wootent és kedves családját ajánlom, én maradok az erősen leválogatott Wooten-féle jazzlemezemnél.