beszámoló [koncert]  2007. október 24. szerda   11:29

nincsen hozzászólás

  Föld a földhöz, hamu a hamuhoz és por a porhoz. Így kezdődik kedvenc mesém, amit Candlemassnak hívnak. Régi történet ez, én valamikor a kilencvenes évek elején hallottam először. Valójában 1984 tájékán indul, amikor Leif Edling svéd basszusgitáros, valamint megrögzött Black Sabbath hívő összehozza zenekarát Nemesis néven, hogy nagy kedvencéhez, illetve a Mercyful Fate, a Trouble és más, sötét formációk világához hasonlót teremtsen. 1985-ben Leif Candlemassra kereszteli a bandát, és ennyi év után végre itt vannak nekünk.
  
  Méltó vendég a Stereochrist, elvégre ők is a doom metal felől közelítik meg a súlyos muzsikát, ráadásul igen ízesen. A hajó azonban nem lakhatott túl jól, ugyanis igen szellős az emberi alakzatok sziluettje a gyomrában. Ha a hatszázhatvanhatot elosztjuk hattal, nagyjából meg is kapjuk a nézők számát jobbesetben esetleg felezhetünk is. Ez persze cseppet sem vette el Stereóék kedvét a lendületes előadástól, tehát a tőlük megszokott élményt kaptuk. A basszusgitárt ezúttal végig az idősebb Makó, azaz Dávid édesapja kezelte, kisegítésként ez az estén. Nyilvánvaló, hogy Dávidnak volt kitől örökölnie a tehetségét, és kétségkívül ügyes frontember, akár énekel, akár épp akusztikus gitáron kíséri magát. Én pedig sörrel kísérem a Stereochrist fű- és mocsárszagú előadását, a mai kor hazai Lynyrd Skynyrdjét.
  
  Magyarországon a Candlemass nagy szó ez, pláne, hogy az utóbbi években ismét jó bőrben vannak, gondolok itt elsősorban az idei, King Of The Grey Islands című remek korongra. Szívesen megnéztem volna őket emlékezetes énekesükkel, a nehéz eset Messiah Marcolinnel a mikrofonnál elvégre vele ismertem meg a bandát. Leginkább mégis Thomas Vikström laza stílusát szerettem, aki az óriási Chapter VI lemezen bizonyított, karcos hangjával és térdnél lyukas farmerrel. Szerencsére láthatom őt a Therionnal decemberben, most azonban nem más van itt, mint Robert Lowe, a Solitude Aeturnus szuggesztív frontembere.
  
  Sötétség honol a hajó mélyén, amikor felcsendül a komor Marche Funebre intro. Gyertyák helyett négy, méretes kereszt áll a színpadon, sárgán világítva mintha a Metallica Master Of Puppets lemezének borítóképe keveredne egy templombelsővel, ahol sírontúli gyászmuzsika szól. A hangulat valóban epikus, doomos, metalos, ahogy a debütáló lemez címe mondja. Színpadon a srácok, akik első ránézésre nem sokat változtak az évek alatt. Leif Edling lenövesztett, tépett hajjal, méretes barkóval most úgy fest, mint Captain Poon mester, a seggberúgós rakendroll királyaiként elhíresült, megboldogult Gluecifer terpesztő gitárhőse. Az ördögi Robert Lowe belépésével pedig megkezdődik a mise.
  
  A The Well Of Souls a robbanó nyitány, és minden klappol, még a Hooligans-es Késmárki Zsolti is vadul bólogat az első sorban. A bitófa végén érezhetjük magunkat az At The Gallows End súlyos riffjei alatt, és hangosan dörgi a kórus a Solitude refrénjét. Nagy terpeszben, vagy épp fejet rázva nyúzza a húrokat a három gitáros, és mondják maguk elé a dalszöveget. Please let me die in solitude énekli Robert, aki ördögi megjelenésével és szemfehérjéjét villogtatva a perverz papot alakító, szürkére színezett hajú Fernando Ribeirót juttatja eszembe, amint a 98-as Moonspell turnén kétértelműen kántálja, hogy let the children cum to me. A színpadiasság mellett mindnyájan barátságos fickók Candlemassék, tudnak mosolyogni és viccelődni is. Két dal között Robert a lámpák hőjére utalva megjegyzi, hogy its fuckin hot here, és a közönségből valaki rátesz egy lapáttal, hogy its fuckin doom here, mire mindenki röhögésben tör ki, színpadon és nézőtéren egyaránt. Hiába, jók is az efféle metálos poénok.
  
  Terítékre kerül az Emperor Of The Void, a Devil Seed és persze a húzós Mirror Mirror is. Titkon remélem, hogy eljátsszák nagy kedvencemet, az epikus Where The Runes Still Speaket, de korábban már tájékozódtam, hogy az aktuális koncertprogramban sajnos sem ez, sem más dal nem szerepel a Chapter VI lemezről. Azért az Under The Oak című favorit kárpótol, ahogy az új album varázslatos Of Stars And Smoke-ja is, a maga nagyívű refrénjével. Számomra a Candlemass mindig is több volt egy tipikus doom metal bandánál, mert Leif változatos zenei témákkal és fülbemászó énekkel fonja össze remek szövegeit mennyről és pokolról így a végeredmény sem csupán egy újabb Pentagram, vagy Witchfinder General. Sajátos világ ez, nem véletlenül hivatkozik rájuk annyi neves zenekar a Hellacopterstől kezdve a Paradise Loston át a Satyriconig.
  
  Jó kis tekerős alapot kap az A Sorcerers Pledge végének kórusrésze, a publikum veszi is a lapot, segít a vokálban. Manapság régi zenekarok sem erőltetik a másfél órás vagy hosszabb előadást, és a Candlemass sem kényeztet minket a számunkra kellő ideig, ami akár az idők végezetét is jelenthetné. Mi más jöhetne a Black Dwarf után a műsor végén, mint a kötelező Samarithan, azaz a méltó pont az i-re, illetve a kereszt a toronyra.
  
  Ha stílusos akarok lenni, akkor azt mondom, hogy egy mennyei koncert részesei voltunk. Megszabadultunk a vállunkat terhelő kereszt súlyától, ami a Candlemass hiányát jelentette, és imádkozunk, hogy jöjjenek el újból. A jó mesék mindig jól végződnek. Föld a földhöz, hamu a hamuhoz és por a porhoz.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: