beszámoló [fesztivál]  2007. október 1. hétfő   16:39

nincsen hozzászólás

  Szétcsúszva bár, de törve nem kezdem saját álláspontommal a jeles szombati napot. Az éjszakai eső senkit se kímélt, alaposan szétáztatott mindent és mindenki, ami az útjába került: szigetelőket, sátrakat, földet. És mi maradt utána? Egy hatalmas sármassza, és azt felszippantani képtelen szippantós kocsi. Az emberek öröme csak egy kicsit lelankadt, de vissza is tért a The Rakes unalmas bágyadtsága, és Krysáék remekbe szabott megbízható produkciója után. Utóbbiak esetében mindketten megkaptuk, amit akartunk: ők egy hálás közönséget, mi pedig egy jó hangulatú koncertet. A nagy tömeg az iWiW Világzeneitől estebédelni, vagy inni ment, és nem véletlenül hagyta magára a tudathasadásos Paradox Triót. Miután meghallottam, hogy mit művelnek a színpadon, azonnal vettem a kalapom és távoztam, de visszatértem a gitárokkal kiegészített román rezesbanda, a Fanfare Ciocarlia műsorára. A nem kis családi, baráti kompániának a létszáma ott kint nem annyira meglepő lásd Boban Markovic , sőt, nagy hagyomány, hogy mindenki zenél. Velük kapcsolatban csak egy dologra kell vigyázni: semmi olyat ne hagyjunk elő, ami fénylik, mert egyből hangszernek nézik. A fellépésükön volt minden, ami roma és virtusos: rezes, no meg a sokak számára ismert Nicoleta avagy Bubamara, Casablanca, Ciocarlia si Suite is. A rezesek hamisíthatatlan virtusban nem éppen temetői gyászzenét fújtak a talpak alá bár kinézem belőlük, hogy náluk a gyászmenet is hasonlóan táncos, a búcsú pedig fájdalmasan könnyed és búsulásnak nyoma se volt. Fújtak és mulattattak, mint egy lakodalmas zenekar. Kell ennél több egy ilyen fesztiválon?
  
  Ismét jól csengő névre ugrottam, ez volt a Psycho Mutants. Tapogatózásom ez alkalommal is eredményesnek tekinthető, pláne, mivel egy nagyon karizmatikus zenekar néz vissza a színpadról, és első benyomásra is meggyőzi a beeső földi halandót. Tom Waits, Nick Cave, a 16 Horsepower (és utódzenekara, a Woven Hand) hangulata kacsintott vissza ránk, gondolatiságuk, és az egészet összefogó muzikalitás volt a kapcsolati elem. A Psycho Mutants tagjai halványan és sejtelmesen tálalták a nem kevés pszichedelikus rock n roll és western hatásokkal megfűszerezett műsorukat. Személy szerint a hazai vizeken kevés olyan egyéni hanggal, színpadi kiállással megáldott énekest ismerek, mint Karnics Zoltán, aki tényleg a legjobb énekesi kvalitásokkal rendelkezik. Természetesen a zenekar másik négy tagja is a legjobbat nyújtotta, a tangóharmonikától kezdve a trombitáig.
  
  Jött az est fénye nekem inkább csalódása , a Nine Inch Nails. Számomra semmit nem jelentett, annak ellenére, hogy nagyon sokan csak Trent Reznor miatt tették tiszteletüket a Szigeten. A tömeg és egyenes arányban a hangerő is majdnem megtízszereződött, de ez nem azt jelenti, hogy a koncert hangminősége pont az ellenkezőjét váltotta ki. A hangmérnök guru olyan mértékben az elviselhetőség határáig fokozta a basszusok megszólalását, hogy az már élvezhetetlenné tette a heringként összelapult emberek szórakozását, illetve a koncert egészét. Ami biztos volt a NIN kapcsán, hogy sokan minimum húsz százalékos halláskárosodással távoztak el a koncert után. Én inkább csendesebb vizekre eveztem.
  
  Természetesen már javában nyomta első debütáló fellépését az elektro, a hiphop és a funky határain táncoló Brisbane-i Resin Dogs. Ha valakinek ez még nem mond semmit, akkor keresse vissza az eredeti, duo felállású Neo anyagait és szembesülni fog vele, hogy valójában milyen is a gyantakutya. Hát majdnem olyan, de még néhány fokkal jobb, és két mókus helyett négyen nyomták a talpalávalót. Jó kis hip-hop, funky, drum and bass és rituális dance alapok jó húzós bulit hoztak nekünk a messzi kenguruk földjéről a Gyantakutyák.
  
  Remek szaggatások és frappáns muzsikák után a misztikus belga Hooverphonic következett, akik finom melódiáikkal és lelassult, méltóságteljes, pszichedelikus ambient-triphop lebegésükkel repítették a közönséget. Látva őket, nekem bőven elég volt ennyi ahhoz, hogy megállapítsam: nemcsak egy frappáns előadókról van szó, hanem annál többről, mert mindegyik megírt és nem nyúlt számukat a legnagyobb élvezettel adják elő. Sok szempár és fül pihent meg az igen kellemes megjelenésű, bájos és látszólag ártatlan énekesnő, Geike Arnaert alakján, valamint hangjában. Pont úgy csodáltam őt most, mint a holland The Gatheringből nemrég távozó Annekét több ízben is. De plátói szerelemről egyikük esetében sem beszélhetünk, mert az az idő már rég elmúlt, és csak a zene és a látvány maradt, semmi több. A One Way Ride és a Mad About You csak az íz kedvért említendő, és mert állítom, hogy van egyéniségük, stílusuk és nagyon tudnak kellemes tánczenét írni, mindennemű giccses okádék nélkül.
  
  A Korog nem átlagos, viszont vagy épp ezért jó, de náluk egy fikarcnyi tánczene sem fedezhető fel, csak a tiszta, kompromisszummentes, igényesen kidolgozott zúzás és mészárlás. Meggyőződésem, hogy a Korog többet érdemel, ahogy ez az ország is. Hibátlan megszólalást végig hibátlan produkció kísért, de ezt már évek óta tudjuk, csak nem hangoztatjuk. Vastag gitárok, odabaszó basszusok, szívtépő ritmusok, és a hang, amely lassan levetkezi a szünetekben borzasztó átkötő szövegeit (nevezzük konferálásnak). Keszei távozásával egy tényleg kiváló képességű gitárossal lett szerényebb a Korog, de azért az őt felváltó Nagy Gábor sem rendelkezik rosszabb technikával. Igaz, játékának cizelláltsága nem annyira kifinomult, mint Keszeié, de így sem szólt rosszabbul. Persze a köztük lévő technikai szakadékot csak Pietro Locatelli egyes műveinek eljátszása után lehet megítélni. De hát a Korog hallgatóság ezzel mit sem törődik, csak iszik és fülel.
  (Utazó)
  
  Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. A negyedik nap a Szigeten neki is vágunk még hévvel és HÉV-vel. Its raining men, hallelujah! szólt a fekete korongról a Weather Girls slágere (és Homer Simpson kedvenc dala) a világ összes diszkotékájában 1982-től kezdve, férfiakról férfiaknak, nőktől. Isten áldja Természetanyát, csak szüneteltesse az esőt a Sziget alatt. Eleinte még biztos, aztán biztosan bizonytalan léptekkel kerülgetjük a pocsolyákat, és már nem töröm a fejem azon, hogy a sietség okozta veríték, vagy az égi cseppek folynak az arcomon.
  
  Az ötórai tea után jólesik a sör, valamint a Bankrupt punk rockja a Zúzda színpadon. Sarkadi Balázs hazai punk mindentudó és csapata a nevükkel ellentétben szerencsére nem ment csődbe, pedig itthon angol nyelvű rakendrollt játszani nem egy biztos bevételi forrás. Pláne, ha csak évi egy-két koncertet adnak, ami teljesen érthető annak tudatában, hogy a szomszédos országokban él és virul ez a műfaj meg ők is , azaz egy kinti punk bulin a faluban is jelentősen több a tornacipők száma, mint nálunk a fővárosban. A címében is ütős, legutóbbi Bankrupt korong, a Shorter Than Danny DeVito nem viccel: 11 dal 22 percben, korrekt költeményekkel. Feszes a dob, jó az ének, nyerő a vokál, de a refrénekre erősebben rá lehetne taposni, ahogy a nyersességre is. Fanoknak jó hír, hogy az év hátralévő részében elcsíphetőek az itthon szintén alábecsült, székesfehérvári The Joystix vendégeként. A punk nem halt meg, csak csődbe ment, mondják Balázsék, és addig semmi ok a félelemre, amíg a csőd Bankruptot jelent, nem pedig fordítva.
  
  Úgy alakul, hogy a Nagyszínpad felé fordulva búcsút intek a Zúzda további programjának aznapra, így csak lélekben maradok a Fürgerókalábak, a Prosectura és a HétköznaPi Csalódások erős szentháromságánál. A svéd The Hives már javában bítliszkedik, és ezúttal többet időzöm rajtuk, mint két évvel ezelőtt ugyanitt. Howlin´ Pelle Almqvist remek frontember, és a többi négy grimaszmester sem ijed meg a nagy színpadtól. Sosem voltam rajongójuk, de az ezredforduló táján tetszett a banda koncepciója, és a hatvanas éveket hibernált rockjuk. Azóta gomba módra elszaporodtak a hasonló elveken működő formációk, és mindent (azaz zenét, cipőt, szemüveget) elöntött a retro divathullám. A brit popnak jobbesetben rocknak kikiáltott valamitől már az Oasis idején is hányingerem volt, és a rosszullét még ma is tart. A Hives-ot igyekszem függetleníteni a trendtől, de ha svédeket akarok hallgatni, akkor maradok a death metal és rakendroll bandáknál.
  
  Trent Reznor nem nőtt magasra, ám kilenc inches szögeivel erősen kiszegezte magát és zenekarát, a Nine Inch Nailst (NIN) a rock időtálló falára. Nem kétséges, hogy az idei Szigeten az övéké az egyik legcsábítóbb név, mondhatjuk azt is, hogy fellépésük élményszámban megy. Reznor nagy David Bowie rajongó, ma már barátok is, de annak idején Marilyn Mansonnál is producerkedett az első pár lemezen. Egy szó mint száz: született tehetség, amúgy meg indusztriális rock mester. Turnéikon több nagyvárosban két egymást követő nap is fellépnek, a térképen hozzánk legközelebb Bécsben adtak két bulit, ment is a népes magyar különítmény.
  
  Természetesen tele a nézőtér a Nagyszínpad előtt, amit utálok, de néha muszáj ott is szórakozni. A kezdés pontos, itt a Nine Inch Nails, nálunk első ízben. Trent Reznornak legfeljebb azt tudom felróni, hogy nem áll neki olyan jól a rövidhaj, mint a hollósötét hosszú (tessék visszaengedni), minden másban százszázalékos. A hangzás most nem az ő feladata, így nem is az ő sara a Nagyszínpad sosem a megszólalásáról volt híres. Jeordie White, azaz Twiggy Ramirez öreg cimborája Trentnek, Manson után most nála penget, és meglepően tapasztalom, hogy igen visszafogottan teszi a dolgát. Talán csak én vártam, hogy vadabban adja elő magát, sebaj, Reznor viszi a bulit: ha kell, üvölt és mikrofonállványt borít, mákor meg magába szállva énekel. Elvarázsol az oszlopszerű zöld világítás, a fényjáték kárpótol a kevésbé sikeres hangzásért. Aaron North gitáros behajítja hangszerét a színpad és a nézők közti árokba, és felgyullad a jól ismert NIN embléma. Akkor see you soon, ahogy Trent mondja búcsúzóul a derekas produkció végén. Kis érdekesség, hogy Trent már előző nap is a Szigeten tartózkodott, és szórakozott a Skinny Puppy horror show-ján, akiknél annakidején az előzenekarosdit kezdte a NIN. Akkora, mint én meséli az egyik lány haverom de nem mertem odamenni hozzá. Nagyobb ő annál, de nyugodtan odamehettél volna jegyzem meg. Mert ha valaki, akkor Trent Reznor tényleg szöget üt az ember fejébe. Méghozzá kilenc incheset.
  
  A HammerWorld sátorban már dübörög a Nevermore, az a zenekar, amelynek köszönhetően a híres seattle-i metal élet túlmutat a csapból egykor sokat folyatott, egyébként jófajta grunge-on. Tanárok mondta egy haverom, amikor még régen a technikai tudásukat boncolgattuk. Na igen, nekem is idő kellett, mire rájöttem: ötből ketten igazoltan hiányoznak, de a Warrel Dane-t, Jeff Loomist és Van Williamst kisegítő duó külsőre is megtévesztő, hát még ahogy a nem egyszerű power metal témákat tálalják. A vikingszőke Warrel újabban sötétre mázolt sörénnyel headbangel, és énekel jellegzetesen hisztérikus hangján. Van Williams nemcsak a Modern Talking dobgépét alázza meg tehetségével, hanem a metal szakma egyik legütősebb dobosaként veri a bőröket, és szerencsére a hangosítás is nekik és ez által nekünk is kedvez. Majdnem minden alkalommal láttam őket, amikor nálunk játszottak, de most is ugyanúgy lenyűgöznek. Számomra az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertje az övéké, és különben is, a Nevermore maga a metal. Nincs is jobb annál, mint neonfeketét álmodni.
  
  Esőnap ide vagy oda, nekem tetszik a jelenlegi Black-Out is. Csordás Robi bikaerős hanggal bír, karcosan énekel, mint az a grunge és a stoner/doom bandáknál lenni szokott, de bizonyos hajlításaikor a Gonosz Elvis, azaz Danzig is felrémlik bennem tehát mindaz, amit Kowalskynál hiányoltam. Konferálások terén még van mit csiszolni, de nem lesz itt gond. A Csányi testvérek viszik a produkciót: nehéz eldönteni, hogy Szabi és Zoli a hangszerével bánik-e jobban, vagy a vokállal. A Pokolgép ügyes kezű hathúrosa, Nagy Dávid metálos gitáros szokta mondani, hogy ő konkrétan énekórára jár Szabolcshoz. Jólesnek a Black-Out slágerek, és már nem bosszant a Weather Girls és az Its Raing Men. Ámen.
  (ma)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: