beszámoló [fesztivál]  2007. szeptember 17. hétfő   13:37

nincsen hozzászólás

  Szeretem a napsütést, csak nem az EBM (electric body music) nemrég visszatért nagymestere, a Nitzer Ebb
  előadása alatt. Furcsa, hogy nem főműsoridőben, hanem szikrázó napsütésben, 16:30-kor kellett színpadra lépniük. Az pedig roppant égő, ha egy tudatlan, bohóc műsorvezető konferálja fel őket nem találtam túlzottan szórakoztatónak a zenekar beharangozását. Ha lehet, a jövőben őt inkább a Toi Toi nemes feladataihoz kéretik beosztani, ott talán nem tévedhet akkorát, mint a nagyszínpadon több ezer ember előtt. Mert ugye Douglas, Bon és Courtney nem német nevek és Essex nem Németországban van, valamint a ruházatuk sem extrém, hanem eléggé erőteljesen és hamisíthatatlanul militarista, nem kis jelzés értékűen, pont úgy, mint a zenéjük. Sőt, egy kicsit továbbmegyek: a színpad mögött látott hármas zászló egység fogaskerék, ötágú csillag, kalapács valamint a NEP (New Economic Policy) felirat is eléggé jelzés értékű. Ezen a fellépésen se bermudák, se pálmafák, csak nagyszámú bakancsok, Arany Ászok és hatalmas por a kellék, valamint az elhangzott tételek: Getting Closer, Let Your Body Learn, Control I´m Here, Lighting Man, Payroll, Join In The Chant, Godhead, és a jó értelembe vett elmaradhatatlan sláger, a Give To You. Sem a zenekar, sem mi nem gondoltuk volna a rendezvény előtti hetekben, hogy mély és sötét industrial/elektro zenéjüket több ezren szikrázó napsütésben fogják látni. Az új időszámítás előtt, a kilencvenes évek legelején a PeCsában tették tiszteletüket, bemutatva az akkor még ropogós frissességű Ebbhead albumukat a nem kevés industrial, EBM, azaz ipari technós arcnak. Sajnos az EBM vonalat azóta jó párszor kifordították az általam nem kívánatos manipuláló erők, és valami irdatlanul ocsmány és értékelhetetlen, mesterséges moslékkal tömték be honfiaink és honlányaink arcát. De hála az égnek és a csapat kitartásának, itt voltak, felléptek és elkápráztatták az arra érdemes közönséget valamint akaratlanul is hatalmas kitartással hugyoztak a zenei világ szelei ellen, fenntartva a jól megszokott EBM-üket. Véleményem szerint senki sem gondolta volna, hogy hosszú évek után sorra láthattuk azokat a csapatokat, amelyek ennek a műfajnak a krémjébe (Nitzer Ebb, Ministry, Skinny Puppy, Frontline Assembly, Nine Inch Nails, Front 242) tartoznak, és arra meg végképp nem panaszkodhatunk, hogy itt a jubileumi Szigeten a Nitzer Ebb mellett a Skinny Puppy-t és a Nine Inch Nails-t is megkaptuk. Meg kell állapítanom, hogy így vagy úgy, de a kompromisszummentes Nitzernek kiváló volt ez a fellépés, amely elviselhetővé tette a napfényen túl odaképzelt bermudák és a pálmafák délibábját.
  
  Az EBM mesterei után a Sierra Maestra koncertje se volt kutya a Világzenei színpadon, ahol igazi jó kis kubai son muzsikát hallhattunk tőlük. Ők voltak hívatva elkalauzolni bennünket Kubába ahol a nagyszámú zenész csapatok szinte előírásnak tekinthetők , a jobb hangulat és a produkció sikere miatt. A kilenctagú Sierra karneváli hangulatú, tradicionális kubai muzsikát játszik, és ennek értelmében nem kevés örömzenével fűszerezték meg a fesztivál első napját, amelyet hibátlannak kell tekintenem. Több ok is felmerült, hogy lássuk őket: az egyik a jó muzsika, a másik a ritkaság iránti vágy, hogy hogyan is szól egy több, mint harmincéves zenekar. Pont annyira volt kitűnő e produkció, mint az alig egy hónappal előttük, a Millenárison vendégeskedő Septeto Nacional. A Sierra Maestra olyan dalokkal szórakoztatta a közönségét, mint például: Mi Musica Es Tu Musicam, Tbiri T. Zseniális basszusok, kiváló, rasztásított trombitás témák, frenetikus vokálok, és igazi talpalávaló muzsika. Napsütés és harminc év az itt mulatók meg egészen a Dalmátig taposták a földbe a bogarakat és a fűszálakat, a zöldek nem kis bosszúságára. De mint tudjuk, a természet rendelkezik a legjobb regeneráló képességgel, és a károsnak mondott anyagokat is be tudja nőni a mutálódott, vagy mutálódni képes föld. És amit lehetetlennek vélünk, az is lehetséges.
  
  Kis szusszanás után jött a Quimby, kiknek az idei fellépése is meghatározó volt, de mikor nem volt az? Az a tézis most is megállja helyt, hogy nagy tömegnek fogyasztható zene és intelligens szövegek kellenek. Tehát valahol itt van az igazság, meg ott, hogy a Quimby nélkül nincs igazi Sziget de volt év, amikor sajnos kimaradtak. Egyébként a fesztivál hazai produkciói közül csak a Quimby érdemelte meg a nagyszínpados fellépést a többiek csak kérdésekkel a hátuk mögött. Márpedig kérdések többször is felmerültek: hogy évek óta a nagyszínpadon lehorgonyozó csapatoknak tényleg kötelező-e ott lenniük, abban az időben és abban a fellépési sorrendben? Hála az égnek azért vannak még csodák, hogy Müller és csapata megkímélte a szigetlakókat a nagyszínpados, átlagalatti produkciójával az igaz, hogy őt azért kárpótolta a másik két fellépése is. Néhány kérdés még hátramaradt: hogy kerülhetett a Pink a Madness elé, és a Kispál és a Borz a Nine Inch Nails elé? Vagy a Tankcsapda a Tool elé? Ezek az Sziget kérdései. Furcsa? Elgondolkodtató? Az biztos, hogy a Nitzer Ebb, a Skinny Puppy, a Nine Inch Nails és a Tool fellépése egy napon nagyot dobott volna az eseményen, és akkor mennyire más lenne az íze az epének is! Biztos, hogy édesen csöpögött volna ki a szánkból. De a Manu Chao, a Gogol Bordello, a Babylon Circus, a Mau Mau, Sergent Garcia, vagy a Sierra Maestra, a Ska Cubano, a Madness, a Skatalites, és az Alpha Blondy felállás is egészen más fényben tündökölne. Nem árt, ha az azonos stílusú csapatok jobban kapcsolódnak egymáshoz. Talán van rá esély, hogy jövőre így lesz, mert ahogy az öregek mondogatják: a remény hal meg utoljára, csak addig ki ne fogják.
  
  A Quimby után a súlycsoportokkal utánuk kocogó, komikumba illő Timur Lenk nevezzük őket bölcsészeknek produkcióját kellett megtekintenem, akik látványos és mulattató show-val ragasztották oda a népet a Pesti Est színpadhoz. Ezen kivételes fellépésük a japán kultúra iránti rajongás és tisztelet jegyében telt el. A mondanivaló nyomatékosítása érdekében magukra aggattak mindent, ami kicsit is japán (lásd a fotókat). Az előadásukban kihangsúlyozták a Jin és Jang (pénz és pina) egyensúlyát, tehát a kevés a pénz, kevés a pina összefüggést, valamint belepillanthattunk sake ívás és a dödöle evés művészetébe is. A jóból is megárt a sok, és az a röpke egy óra nagyon hamar elmúlt a Timur Lenk társaságában.
  
  Jött az est központi figurája, Manu. Nagyon örülök, hogy idén nem láthattuk Mikát, és helyette Manu Chao volt az est sztár fellépője, de gondolom, ezzel nem csak én voltam így. Annak meg végképp örülni tudok, hogy idén minden gond nélkül elfogadta a szervezők felkérését és nem dobta vissza különböző okokra hivatkozva, mint évekkel ezelőtt. Manu Chao esetében a papírforma érvényesült, mert nemcsak az a sok francia, spanyol, olasz mulatózó szigetlakó tudta, hanem mi is, hogy a gyermeklelkületű Manu nem fogja vissza magát, és annak rendje és módja szerint igen kiváló koncertet adott a tömegnek még akkor is, ha valaki (vagy valakik) kétszer is hatalmas áramszünettel akarták meglékelni színpadi hajóját. Egyébként ez a kalóz akció csak fokozta a jó hangulatot, ők még akkor is nyomták a bulit, amikor minden elsötétült. Nos, kérem ez a profizmus és ez a rock and roll. Nem véletlenül mondom, hogy megérdemelt, hibátlan és energikus fellépés volt. Manu végigmozogta, -ugrálta műsorát, és olyan dalokat is elnyomott, mint a La Primavera, a Bongo Bong, a Clandestino, a Bienvenida A Tijuana, a Peligro, a Petite Blonde Du Boulevard Brune, a Machine Gun, a Por Donde Saldra El Sol. Amellett, hogy remek muzsikus-zeneszerző, Manu igazi globalizáció elleni harcos is, egy cukorpofa, aki még Kiss Tibi féltett kincsét a Gretsch gitárt is magával vitte a színpadra és így nyomta végig a koncertet. A fellépésük után hajnalig egy nem hivatalos Quimby-Manu Chao összemelegedésnek is tanúi lehettek azok a szerencsések, akik akkor a backstage-ben voltak. Ami biztos: Manu Chao koncertje felvette a küzdelmet az LGT teltházasával, igaz, a hátralévő egy hétben ez azért még sok fellépő esetében elmondható.
  
  Hangsúlyoznom kell, hogy nem csak a koradélutáni és főműsoridőben voltak nagy durranások, hanem azon túl, a Jazz színpadon, a Hammerben, a Wan2-n és a nevében létező Bahián is lehetett remek fellépőket találni. Ezen az estén nekünk ott volt még a Jazz sátorban Gary Willis Mészárszéke, azaz a Gary Willis Slaughterhouse, amely korántsem véres és agykiszívó, -trancsírozó black metal, hanem épp ellenkezőleg: egy profin megszólaló és összefogott produkciót hallhattunk. A zenekar nem véletlenül viseli az alapító Gary Willis nevét, aki basszus játékával igen maradandót tudott felmutatni ezen a rövidnek tekinthető fellépésen. Hihetetlenül tökéletes, erőteljes hangzással ált ki a színre, szinte megállt az ütő az ereimben. Gary játékához kiválóan illeszkedett Kirk Covington őrületesen energikus dob játéka, melynek ritmikai ötletessége és pontossága megkérdőjelezhetetlen, ráadásul Kirk még a konferálást is magára vállalta. Erről a hihetetlen méretű emberről nehéz volt levennünk a szemünket, játéka szinte mágnesként vonzotta a szemeket. Olyan energiával ütötte a bőröket, ahogy azt kevesen teszik, pedig volt szerencsém már jó pár mesteri dobos játékához. Gary látszólag egyszerű, finom, mégis bravúr mozdulataival, halálos pontossággal sújtott le a húrjaira és a közönségre. Talán innen származik a Slaughterhouse név.
  
  A tény az, hogy már e kettős is figyelemre méltó produkciót tudott volna bemutatni de, hogy bonyolítsák az általuk prezentált muzsikát, a csapathoz harmadikként csatlakozott a spanyol Libert Fortuny, aki bravúros szaxofonjátékával és EWI-4000S-es Yamaháján szintén megnyerte magának a Sziget közönséget. Néhol remekül kitartott hangokkal, szinkronban kísérte a nem kispályás Willist, máskor pedig szerepet cseréltek, és Libert vette át effektezett szólamaival a szólista szerepét, miközben Kirk alázatosan szolgálta a hihetetlen pörgetéseivel megtűzdelt precíz alapokat. Pont azért, hogy aki csak beesett néhány gondolat erejéig a Jazz sátorba az is emlékezzen később rájuk. Az, hogy ez a fellépésük maradandó volt, nem kérdés, ahogy az sem, hogy legközelebb feltétlenül látni kell, de inkább egy önálló fellépésen, ahol kényelmesen meg tudjuk emészteni az igen magasra tett mércéjű produkciójukat.
  
  Az este levezető aktusának a Kowalsky meg a Vegát tekintem, akik az idei szigeten is igen jó időpontban léphettek fel, így minden adott volt a sikeres bulihoz. A közönség létszáma sem volt elhanyagolható, pláne ha a gyengébbik nemet tekintem meghatározónak. Egyébként Kowalsky megtalálta a bűvös bájital receptjét a nagymami spájzában, amellyel dalait itatta át. Onnan pedig már nem volt messze a közönség szívéhez és füléhez vezető út, és a siker. Szövegeit könnyed, fogyasztható, de összeszedett és nem kommersz dallamvilágba ágyazta, legyen az az Ennyi csak, a Nem minden szarka farka, az Aki mer, az nyer, a Többet érdemelsz, vagy a Fekete lepke. Nekem már csak egy kérdésem lenne: hol van az a fekete zakós időszak, amivel berobbantak a köztudatba?
  (Utazó)
  
  Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. Az első nap a Szigeten neki is vágunk nagy hévvel és HÉV-vel. A programfüzetet inkább próbálom a fejembe vésni, mert szellősnek ítélem a menüt. Már nincsenek égig érő vágyaim, így csak részben értem meg a nyafogókat, miszerint kevés a húzónév, sok a levitézlett fellépő, miért nem jön ez, miért nem jön az. Nekem bőven elég naponta egy-két számomra fontos látni- és hallanivaló, a többi meg lazítás. Beérném a már többször is a Szigeten járt Brainstorm, Ignite, Therapy? pazar látványával, de bármikor jöhetne megint az Anthrax, a Toten Hosen, és a Turbonegro, meg aztán kérnék Leningrad Cowboyst és Mambo Kurtot is. A legjobban mégis az Aurora kiesése bosszantott, és kár, hogy idén Pokolgép sincs az étlapon. Ha úgy vesszük, azért sikerült nagyágyukat idecsalogatni, minden műfajból akadnak jól csengő nevek.
  
  Drága mulatság mondják a Szigetre, és nem is ment el a józaneszük, mert ha az ember kifizette a nem filléres belépőt, akkor még mindig ott van a fogyasztás, pláne, ha egy héten át akar mulatni. Érdemes nyaralás címszó alatt létezni a Szigeten, csak itt nem a Balaton, vagy a tenger, hanem a Duna folyik, és a fürdés melegen sem ajánlott, vízbe ugrani meg kifejezetten nem érdemes. A pénzről szól mondják ezt is, és tényleg, de melyik fesztivál nem így működik? A Sziget a legnagyobb nyári zenegép, és ahogy a többi, úgy ez is zsetonnal muzsikál. Bedobod a pénzt, és jó ebédhez szól a nóta.
  
  Idén mindennap sikerült lekésnem valami eltervezett látnivalót. Ezt az indirekt hagyományt a Nitzer Ebbel indítottam útjára, akik jól értelmezik az indusztriális zenét kár, hogy délután fél ötkor, ami még repülve is csak nehezen elcsíphető. Azért megtudtam, hogy jó kis produkció volt, így erősebben vésem be a feketepontot ezúttal magamnak.
  
  A HammerWorld Színpad aznapi külföldi finomsága a holland Within Temptation, akik az utóbbi időben már a slágerlistákat járják, a sajtó pedig a Lacuna Coilal és az Evanescence-szel egy lapon emlegetik őket. Ami azt illeti, én rendesen lemaradtam a biográfiájukkal, mert ez a modernebb felfogású oldaluk már nem nyűgözött le, pedig jó tíz évvel ezelőtt még bőszen hallgattam az akkor friss első lemezüket, az Entert. Akkoriban még a szintén holland és azóta szintén átváltozott The Gathering nyomdokaiban jártak, hangulatosan melankolikus metaljukkal. Sharon den Adel énekesnőre nem lehet panaszunk, leszámítva a gazdasszonyos megjelenést, amit a ruhája kölcsönöz neki. Mutatós hölgyről van szó, de a fodros szoknyából már a nagy női vokálos death metal hullám tündöklésén is sok volt, és hát a zene is más, mint a Lucky Luke képregények bárzongorával kísért kánkánja. Jönnek a másfélmillió hanghordozót elpasszoló slágerek, én meg elindulok, hogy bedobjak valami tüzesvizet a szemközti szalonban.
  
  Kowalsky már javában muzsikál, amikor beesek az Arany Ászok Színpadra. Mostanában elég gyakran látom a Kowalsky meg a Vegát: a Hegyalja fesztiválon is elcsíptem őket, meg a Zöld Pardonban is visszatérő vendégek. Van valami varázsa a zenéjüknek, ami végülis pop, a szó nemesebb értelmében. Kowa konferálásait és Jamie Winchestert nem a legszebb pillanatokként raktározom el, de én is megkapom a saját kis kedvenc Vega slágeremet, így már megérte kilöttyinteni a sört a sátorba sietve. A Nem minden szarka farka igazi fülbemászóbogár, a megboldogult Rednex-es időket juttatja az eszembe, és lefogadom, hogy Mary Joe, Cotton Eye Joe és Maverick is serényen tolná, bendzsóval, gitárral és hegedűvel.
  
  Nemcsak a napvilág fordul sötétségbe a Hammer sátor felett, hanem a muzsikaszó is komorabb hangnembe vált, ahogy megérkezik a Nevergreen. Hosszú idő után a tavaszi Gothica 6.66 fesztiválon tűntek fel újból, ahol ennek örömére becsületes bulit adtak. A kétméteres Bob Macura mellett billentyűző kétméteres Matlári Miki sosem volt (és sosem lesz) egy vigyorgó örömzenész, de most kevésbé morcos, mint a PeCsában, amikor nem szólt az egyik szintije. Van régi, kevésbé régi és vadiúj nóta, de a képlet a régi: riffelős, doomos, gótos metal, húszezer év fájdalmával. Olyanok ők, mint a Manowar: Matlári Miki is a maga kis szótárát használja lemezről lemezre, így minden korongon számíthatunk az éjfél utáni Notre Dame-ot megidéző angyal, fájdalom, halál, lélek, magány, sötét, szerelem, vér és hasonló, komoran romantikus szavak refrénjére. Ezzel együtt jók a dalszövegek, Bobby orgánumával pedig valóban úgy hasítanak, mint a kés az éj szívében. Szerencsére akadnak úgymond kötelező Nevergreen-evergreenek, és az eredetileg Eurythmics szerzemény, a Here Comes The Rain Again is mindig terítékre kerül: Annie Lenox képe úgy lobog fel nékem, ahogy az a brit bandát fülelve ritkán szokott. Ennek a dalnak még az eredetije is hallgatható, ellentétben a rendkívül idegesítő Sweet Dreams (Are Made Of This) rémálmot okozó szintipopjával, amit még a derék Manrilyn Mansonnak sem sikerült kikalapálnia. Újra nyergeli lovát a barbár konferálja fel Bob az utolsó tangót, mert ugye a ráadás is kötelező, és a kötelező ráadás mi más volna, mint az Ámok 1994-ből, arról a PolyGram kiadónak köszönhetően vérszegény borítóval és címmel napvilágot látott lemezről, amihez ma már csak borsos áron juthat hozzá a halandó.
  
  Tóth Gyula és a De Facto éjjel egykor lép a dobogóra, de még népes nézőtér előtt. A De Facto fasza koncertbanda, rendesen visszaadják azt, amit a lemezre faszán feljátszanak. Kíváncsi vagyok, marad-e a jövőben ez a könnyedebb gitárhangzás, vagy esetleg visszakanyarodnak a borongós metalba én nem ellenezném, ha kicsit bekeményítenének, mert a jól eltalált énektémák simán elbírnák a súlyt. Gyula nem szívbajos, gyakran előrejön az árokba, benyújtva a mikrofont a közönségbe. Nem szeret hibázni, és nem is szokott, legfeljebb akkor, ha az ajánlottnál kevesebb sört tart maga mellett. A lendület végig megvan, dark is, rock is, tamburinnal, karizmával.
  
  Utolsó vacsoránk szerdán a dark n roll hazai fenegyerekei, a Garden Of Eden, élén Bincivel, a dark n roll hazai fenegyerekei közül a legdarkerebbel. Itthon ez a stílus igen kevés bandát jelöl, és a többnyire tizenéves rajongók is inkább csak a HIM és a The 69 Eyes szűk ösvényén lépdelnek suliba menet, pedig a vonal legjobbjai vagy sosem fognak szerepelni a Bravóban, vagy sajnos már fel is oszlottak (lásd Sentenced). Az új lemez, a Mondd Tovább megjelenésével egyidőben erősen lecserélődött a Garden legénység: Tóth Misi dobost Laksai Viktor pótolja, Galambos Zoli gitáros posztját pedig Debreczy Zoli tölti be. Ennek ellenére Misi most is képviselteti magát: besegít a vokálba, már amennyire az elpusztított alkohol engedi. Szólnak a friss dalok, a középtempós dark rock, Binci mester modoros énekével. Elsősorban The 69 Eyes fanoknak ajánlom, de a nyolcvanas évek sötét rockját kedvelők mind örömüket lelhetik benne, tehát nem kizárólag suliba menet, hanem munkába igyekezve is jót tesz a léleknek.
  (ma)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: