beszámoló [fesztivál]  2007. szeptember 14. péntek   13:34

nincsen hozzászólás

  Elmondhatjuk, hogy megértük a 15. Szigetet, amely így vagy úgy, de eltelt. Meghatódás és könnyek nélkül búcsúztattuk el ahogy jött úgy ment el ez a hét nap. A hivatalos programon kívüli versenyszám volt a nulladik nap is, az LGT nagy koncertnek tekinthető, 180 perces visszatérő fellépésével. Nos, ez tényleg nagy durranás volt, annak ellenére, hogy a Szigetre való bejutás idén is kicsit nehézkesen ment, és minden jóindulat ellenére sikerült lecsúsznunk az Egy képzelt riportról. De csak kicsit sajnáltam, mert az akkor tényleg korszakalkotó mű ma már csak nosztalgiának tekinthető és különben is, a hippi életforma csupán álom volt Kádárista kishazánkban -, másrészt, amiben a színésznek mondott ripacs és hiú Novák Péter játszik, az csak rossz lehet. Plusz ott volt még az említett musical ténylegesen nem hivatalos, mínuszegyedik napi főpróbája, mintegy grátisz bemelegítésként a héthez a Szigetre beosonni tudóknak. Egyébként ez a nap volt az LGT főpróbája is, a maga vasalatlanságával.
  
  Tizenöt év, tizenöt év, tizenöt év minden formabontás nélkül. Újra elmondható, hogy ez az idei, 15. rendezvény a hazai fesztivál térképeken a legjobban várt és a legnépszerűbb esemény, és a fesztiválok csúcsát jelenti minden mellébeszélés nélkül. Az is igaz, hogy már nem az átlag magyar ember forintos pénztárcájához igazodik, hanem leginkább az eurósított pénztárcájú réteghez, amely a megjelenésünk esélyeit egy kicsit lecsökkentette. A negatív károgásom ellenére meg kell jegyeznem, hogy azért szép számban jöttek hazánk közeli és távolabbi, valamint lecsatolt szegleteiből, hogy egy jót mulassanak minden megkötés nélkül. És a régi szlogen ismét bejött: kell egy hét együttlét, persze azért ez az intenzív egy hét a 14. Sziget után is tömény volt. Bármennyire szerettünk volna hozzátűzni még néhány napot, azt már sem az eklézsia, sem a szervezetünk nem viselte volna el.
  
  0. nap augusztus 7. kedd
  
  A Sziget nyitánya és a hazai zenei élet egyik legnagyobb durranása volt a Szigetes LGT koncert, amelyre nagyon sok évet kellett várnunk az ominózus Nyugati pályaudvaros búcsúfellépésük óta. Tehát a nulladik napon Presserék újra befűtöttek a rozsdától átitatódott 424-esüknek, és mozdonyfüstösen újra színpadon állt a klasszikus négyes: Presser Gábor (59), Somló Tamás (59), Karácsony János (56) és Solti János (54), akik ez alkalommal is bebizonyították, hogy így hatvan felé még mindig legények a gáton. És így, négyen játszva lezavarták nekünk azt a közel háromórásra sikeredett koncertet, pont úgy, ahogy annakidején a Tabánban. Hangsúlyozni kell, hogy nem kis teljesítmény volt ez egy nem mindennapi csapattól, akik látszólag visszavonultak a színpadi szerepléstől 1992. májusában. Ezt a 2002-es LGT-fesztiválos fellépés követte, ahol újra hallattak magukról, és öt, színpadnélküli év után újra megtört a jég alattuk. 2007. július 29-én a marosvásárhelyi Félszigeten, és rá nem sokkal most itt, a Sziget Fesztiválon de már új lemez nélkül szakadtak a megközelítőleg 40 ezres tömeg nyakába.
  
  Garancia volt ez a koncert, ahol a klasszikus LGT négyes nem bízott semmit a véletlenre, és nem szórakoztattak bennünket a legújabb LGT agymenésekkel gondolok itt a 1997-es 424 Mozdonyopera lemezükre , hanem a jól bevált LGT klasszikusokkal rukkoltak elő. És lám-lám, mit ad Isten, Presserék sorban szórák szét a mannát a közönségnek. A Fiúval vette kezdetét a koncert: csendes, zongora körüli összebújásra sikeredett: Presser köré gyűlt az éji vad, azaz Karácsony, Somló (a tölcséres hegedűjével), valamint Solti, és szólt a dal. Volt közös éneklés a MegaSzarok igazi rémével, és közös zongora billentyűnyomkodás is ilyet azért nem sűrűn láthattunk tőlük az évek során , valamint a még rekedtebb hangú tölcséres ritkaság Somló kezében, a Boogie a zongorán dal alatt. Sok LGT klasszikust pörgettek le ezen az estén: Embertelen dal, Éjszakai vonatozás, Mi lesz velem, Engedj el, de csemegézhettünk egy kicsit Ravel Boleróján is, majd jött a Kék asszony és a Primadonna. Az éterből érkező, nagyteljesítményű égi ventillátor igen megzavarta az élményt, de a Ha a csend beszélni tudna alatt már stílszerűen újra csend honolt a Sziget felett. Ezután ajándékként az egész csapat lement a közönség közé elénekelni a Miénk itt a tér örökbecsű opuszt, amolyan unplugged módra. Az sem volt semmi, amikor a Zenevonat előtt elkezdtek csörömpölni a fiatalabb star child-ok, majd továbbdübörögtünk A síneken, és vedeltük sörünket a Banális blues melankóliájára. Természetesen a Boksz nélkül nincs Loksi koncert, ahogy Kotta nélkül sem, no meg Nem adom fel, és Annyi mindent nem szerettem még. Az Álomarcú lány összetapadója alatt egy kérdés motoszkált a fejemben: vajon hány ivarsejt kezdett el vándorolni e dalra az LGT története során? Aztán a szentimentalizmusból felocsúdva máris beleütközünk a Szentimentális „rakenroll” érzésébe. Ő még csak most 14 a következő tétel, de jól tudjuk, hogy ő már javában negyvenes, mert időközben eltelt pár év, mégha a nagy együtténeklés az elmaradhatatlan Ringasd el magad, a Miénk ez a cirkusz és a Mindenki. Nem hiszem, hogy a koncert után bárki is rossz szájízzel távozott a jubileumi Sziget nulladik napjáról.
  Nem volt könnyű helyzetben az, aki még inni akart, mert a kiszolgálás csapnivalónak volt tekinthető, főleg a Népszabadság standjánál. A csaposok ahelyett, hogy a hatalmas tömeget szolgálták volna ki, a pult mögött, a seggüket rázva táncoltak, a nép meg csak várt, várt és várt de legalább mindenki mulatott. Hogy hogyan sikerült sörhöz jutnom? Hölgyem szabad egy táncra? És kérek egy Ászokot!
  (Utazó)
  
  Kell egy hét együttlét, hozd ki anyádat is, én vagyok a Kistehén, sós kútba tesznek Hirtelen ezekre a Sziget-szlogenekre emlékszem a tizenöt éves történetből, no meg a hozzájuk tartozó reklámfilmekre, illetve a különböző emblémájú Sziget-szuvenírekre. A tegnapi emlékként rémlő tíz év HÉV-ből tizenöt lett az én esetemben pedig valahol a kettő között ingázik ez a szám.
  Lehet, hogy a déjŕ vu csupán az elme játéka, mindenesetre évről-évre visszatér a sajátságos tömörülés várva-várt rémálma a zöld szerelvényeken, a karszalag ellenőrző standok körül fetrengő potyázók, a ki-be araszolás a fakózöld acélhídon, a már kómás és a még kómás arcok szembejövetele. Szalag a csuklón, programfüzet a farzsebben, flaska a másikban nem kényelmes, de érdemes. Örömmel tapasztalom, hogy nagyjából minden a megszokott helyén áll, első blikkre csak a vendéglátóegységek variálódtak. Nem sokkal később az elégedett vigyor ráfagy az arcomra, mert a kedvenc kifőzde láncomat (nagyjából két büféből állt) sehol sem találom, pedig még tavaly is egy héten át fogyasztóbarát áron kínálta a fogyasztóbarát menüket. Az nem lehet, hogy idén hiányozzon a gyertyafényes pillanat, ahogy Tamás cimborám kézzel lapátolja a világraszóló makarónit, miközben balkéz felől a Faith No More Tribute Band, jobbról meg a Chief Rebel Angel death rock brigád üvölt, a Pesti Est és a Zúzda színpadok gitárban gazdag sztereójában. Gyorsan döfök egy feketepontot a porba, reménykedve, hogy ne jöjjön nagyobb csapás. És majdcsak kisütök valamit.
  
  Talán érdemes leszögezni: a Sziget az év egyik legjobb bulija. A varázsa elsősorban a földrajzi fekvésében (sziget, de tényleg) és a tartamában rejlik: szerdától szerdáig ugyebár, amit könnyen feltornázhatunk kilencnapos őrületté, ha már az idétlenül csengő mínusz első nap kitoljuk a szekeret. Nekem mindig is a nulladik volt a kedvenc napom, majd a kreátorok kitalálták, hogy aznap is legyen koncert, és lőn az Illés, meg a tömeg (az olykor meglepően gátlástalanul szórakozni képes régi csibészek), és keresztet vethettem az egyetlen nyugis estére a Szigeten. Szerencsémre nincs ez így minden évben, de idén ismét volt nagy nosztalgia buli, azaz LGT koncert gőzerővel.
  
  Nem túlzás azt állítani, hogy Presserék generációja ellepte a Szigetet, de legalábbis alaposan megtelt a Nagyszínpad előtt elterülő préri. Tömegnyomor már a nulladik napon? Belekukkantok a Locomotive buliba, pedig egyelőre idegesít az embertenger. Amilyen a fogadjisten, olyan a koncert is: becsületesen játszák az LGT slágereket a hálás publikumnak. Nem hangoztatom, hogy én megvolnék a műsor nélkül, és világos, hogy nem kell mindenkinek Mikdzsegernek lenni, és Rolingsztónszként zúzni, de akkor is, számomra túl modoros az egész. Közben eszembe jut a nagy kérdés, hogy a nem ottalvós hetijeggyel miért nem lehet bejönni a nulladik napon, pláne, hogy a tavalyi hetijegy árának másfélszeresére emelkedett az idei belépő díja. Három darab tízezresért ésszerűbb szabályokat is ki lehetne találni, ha már a látogató az első.
  
  Már az Illés fellépésekor is jókat derültem némelyik aktívan szórakozó középkorún, és ezúttal is fellélegezve nyugtázom, hogy nem csak én nézek ki hülyén berúgva, és hogy még a harmincadik Szigeten is nyugodtan vállalhatom az arcátlan mulatozást. Az előttem álló böhöm fickó összekap egy másik sráccal, mégpedig azon, hogy ki állt itt korábban, mire a másik megpróbálja elmagyarázni, hogy a Sziget belépő nem helyre szól, és hogy egy négyzetméterrel arrébb is el lehet férni. Sikerül egyezséget kötniük, és megy tovább a békés LGT rajongás. Egy hirtelen gondolattól vezérelve (fel)üdítőért indulok, összeütközve a zászlajukra hasonló célt kitűző Barbaró Attilával és Szekeres Andrissal, akik ezúttal tényleg úgy festettek, mint két junkie, és mindhárman hasonlóan formáltuk a szavakat, a kiszáradás legcsekélyebb esélyét is a pohár alján hagyva. Iszunk valamit a szeparéban fejti ki Attila, mint aki már egy napja küzd a szomjúsággal a lakatlan szigeten, én pedig megígérem nekik, hogy ott leszek a Junkies és a Zorall bulikon pár nappal később. Akkor még nem sejtettem, hogy csak az előbbit sikerül majd betartani.
  (ma)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: