beszámoló [fesztivál]  2007. augusztus 31. péntek   16:45

nincsen hozzászólás

  Július 19 csütörtök
  
  A szokásos 9 órakor a hőség kiűzött a sátorból, de nem bántam, mert újabb remek nap kezdődött Szlovéniában, ma is szuper koncertek vártak ránk. Napközben azonban túráztunk egy nagyot, bejártuk a környék nevezetességeit, jó kis túraútvonal volt kiépítve az érdeklődőknek. A közelben még egy I. világháborús katonai temető is volt (bizarr módon egy játszótér szomszédságában), amely az osztrák és magyar hősi halottaknak állított emléket.
  A koncertek idejére már visszaértünk a tárborhelyre, így szerencsére lehetőségem nyílt megismerni az In Slumber nevű osztrák bandát. Azért szerencsére, mert igen jó benyomást tett számomra a zenekar, bődületesen ütős produkciót nyújtottak. A stílusuk melodikus death/thrash, néhol betonozós, döngölős megoldásokkal tarkítva. Talán a „Kataklysm meets Machine Head” párosítással lehetne a legérzékletesebben leírni, amit hallottunk tőlük. Főleg a fogós megoldásokban gazdag 2007-es Scars Incomplete lemezüket erőltették a szikárabb debüt albummal szemben. Örülök, hogy megismertem itt ezt a labanc formációt, könnyen lehet, hogy mások is új kedvencet avattak a személyükben.
  
  A soron következő The Vision Bleak már nem nyerte meg a tetszésem. Ez amolyan merengős, gótikus zene, nem kevés elektronikus betéttel és alappal. Ez még önmagában nem lenne gázos, de valahogy annyira semmitmondó volt számomra az egész, az égvilágon semmi nem fogott meg ebben a zenében. Nem úgy a Graveworm esetében, akikkel szemben semmilyen elvárásaim nem voltak, azonban mégis ütős előadást láthattunk a taljánoktól. Bár a nap még mindig perzselően tűzött, a Graveworm-nek mégis sikerült bemozgatni a közönséget, még némi pogó is kialakult. Zenéjüket nehéz meghatározni, sokféle stílusból táplálkoznak, death, black, szimfónikus elemek keverednek néha olyan kőkeményen döngölős, headbang-elésre ingerlő riffekkel, hogy könnyű volt átérezni a dalok lüktetését. Eddig a nap egyik leghangulatosabb koncertjét adta a Graveworm, nem bánta meg, aki végigtombolta az előadásukat.
  
  Az olaszok után az Unleashed kíméletlen death metallal bombázta a népet, azonban egyrészt a meglehetősen gyér hangzás ürügyén (a gitárból szinte semmit nem lehetett hallani), másrészt az én ízlésemhez nem túlzottan passzoló zenei világ miatt csak az elején kukkantottam bele az előadásba (meg a végén akkorra már jobban összeállt a hangzás), inkább átnéztünk a Talent Forum Stage-re, ahol hazánkfiai, az Archaic zenekar zúzott. Ugyanis ha nem mondtam volna, ettől a naptól kezdve már mindkét színpad dolgozott, a csütörtöki nap pedig a Metalchamp nemzetközi tehetségkutató győzteseinek lett szentelve. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az Archaic bizony a legjobbak között végzett a zsűri szerint, így megkapták a lehetőséget Szlovéniában játszani (ahogy egy másik magyar zenekar, a Turn Of Mind is, de az ő koncertjüket sajnos nem tudtuk megtekinteni).
  A magyar thrasherek nagy elánnal csaptak a húrok közé, és bár elég amorf hangzást kaptak osztályrészül, kiválóan teljesítettek. Time Has Come To Envy The Dead című lemezük számos tételét prezentálták a szlovéniai közönségnek, valamint (akárcsak Doro tegnap) ők is „betörték a lovat” a Breaking The Law feldolgozással. Egy másik feldolgozott nótát is előhúztak, mégpedig az It´s A Sin-t a Pet Shop Boys-tól, persze végig thrash-elve. Olyan jó 20-30 főnyi közönség összejött a produkcióra, plusz akik a kajás sátorban hűsölve kísérték figyelemmel a koncertet. Szóval jó koncertet adtak a fiaink, érdemes őket megtekinteni máskor/máshol is.
  
  A nagyszínpadon még tartott az Unleashed előadása, de hamarosan váltotta őket a Hypocrisy-ből jól ismert Peter Tägtgren projektje, a Pain. Ilyen időtájban (este 9) már teljesen megtelt a placc, nem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyien ismerik a Pain-t, vagy inkább a kíváncsiság vonzotta a legtöbb embert? Én az utóbbiak közé tartoztam, érdeklődve figyeltem, hogy mit fog ebből a bandából kihozni a brutális zenéjéről ismert Peter. Nos, akik a Hypo zenei világát szerették volna viszonthallani, azoknak nem ez a formáció lesz a kedvencük. Peter-ünk ugyanis indusztriál ösztöneinek kiélésére hívta létre ezt a bandát. A Pain elektronikus, már-már technos alapokra építkezik, erre jönnek rá a kemény, bár olykor fogósan dallamos gitártémák, pusztító döngölések, valamint a frontember alkalmanként Hypocrisy-sen hörgő/károgó, de inkább alapvetően mély tónusú, elvont éneke. Fura egyveleg az tény, de mindent összevetve igenis hallgatható, sőt élvezhető a Pain. Kicsit rá kell hangolódni, aztán már megy minden magától. A közönség tetszését elnyerte amit hallott, noha én személy szerint (meg a tavalyi fellépés alapján) úgy vélem, hogy ha a Hypocrisy-vel jött volna Peter, még ütősebb buli lett volna.
  
  Óriási érdeklődés és izgalom előzte meg a Satyricon koncertjét, rengetegen voltak kíváncsiak a norvég black metal-osokra. Bár legutolsó albumuk, a Now Diabolical eléggé megosztotta a rajongókat, most mégis vállvetve tombolt kritikus és fanatikus egyaránt. Pontosabban a tombolás nem vehető szó szerinti értelemben, ugyanis bár kétségkívül mindenki élvezte a koncertet, valahogy mégsem tapasztaltam nagy bemozdulást, nyomulást, headbang-elést. A legtöbben csak álltak, és figyelték az előadást. Számomra furcsa volt ez a hozzáállás, de lehet hogy az átlag black metal közönségre pont ez a jellemző, nem tudom.
  Mindenesetre Satyr és Frost hatalmas koncertet produkáltak, és bár alapvetően nem rajongok a black metalért, ők tényleg kiváló zenészek, és remekül összerakott dalokat alkottak az évek folyamán. Főleg Frost-ot érdemes kiemelni, aki egy őrületes dobos, a kortárs mezőnyben az egyik legjobb. Nem tudom, hány keze és hány lába van ennek az embernek, de hihetetlen volt, amit művelt az egész koncert ideje alatt. Minden lemezükről sort kerítettek némi ízelítőre, de főleg a Now Diabolical lemez számai adták a koncert törzsét. A Walk The Path Of Sorrow, Filthgrinder, Now Diabolical, Du Som Hater Gud, The Rite Of Our Cross, Repined Bastard Nation, The Pentagram Burns, Havoc Vulture, K.I.N.G., Nemesis Divina, Fuel For Hatred, Hvite Krists Dod, és a végére a Mother North dalok egész biztosan mindegyik feketefém-hívő szívét megdobbantották. De ettől még nyugodtan bemozdulhattak volna...!
  
  A nap végére jött a tavalyi nagy kedvencem, a Kreator. Lusta disznó lévén, szerintem elég ha bemásolom ide a múlt évi sommázást: „Ugyanis a Kreator minden további nélkül az egész Metalcamp legjobb buliját adta! Pont.” De hogy a leglátványosabbat, az egészen biztos. Na jó, akkor talán mégis szükséges lesz némileg árnyaltabb képet festenem erről a koncertről...
  Már eleve őrületes háttérdíszlettel készültek a német thrasherek. Az Enemy Of God album gigantikus borítója a háttérben, oldalt pedig ugyanezen lemez bizarr kinézetű figurái sorakoztak. A kiépítés, és a spéci megvilágítás miatt az egész olyan élőnek, 3 dimenziósnak, monumentálisnak tűnt. Kicsit talán félelmetes is volt ezáltal. A fényjátékok meg elsőrangúak voltak az egész koncert ideje alatt. Néha egy óriási kivetítő is leereszkedett a dobos mögött, ahol az aktuális szám klipjét, meg egyebeket mutattak. Tehát szó mi szó, Kreator-ék megadták a módját!
  
  Ami pedig további óriási pozitívum a szememben, hogy nem szúrták ki a szemünket a tavalyi (jól bejáratottnak mondható) koncertprogrammal, hanem előkaptak néhány olyan ritka, élőben talán még sosem játszott csemegét, mint a Some Pain Will Last, Europe After The Rain, Awakening Of The Gods, Behind The Mirror, és talán ide sorolható még a 2005-ös lemez megjelenése óta nem nagyon játszott Reconquering The Throne. Ez igen! És ezeken kívül persze sorjáztak a már jól ismert thrash atomrobbanások, mint a Violent Revolution, Enemy Of God, Pleasure To Kill, Extreme Agression, Suicide Terrorist, Renewal, People Of The Lie, Phobia, Betrayer, Voices Of The Dead, a ráadásban pedig Impossible Brutality, Flag Of Hate, és az elmaradhatatlan Tormentor. Nem hiszem, hogy különösebben ragozni kellene, mekkora őrjöngést váltottak ki ezek a dalok a nézőtéren, legelöl már a pogó is ultrabrutál jelleget öltött.
  
  Talán a legdurvább élmény az volt, hogy a Voices Of The Dead dalra is leereszkedett a kivetítő, és a szám jellegzetesen merengős, befordulós basszus-introja alatt halott emberek arcai váltakoztak a vásznon. Ezt az élményt nem tudom körülírni, az egész olyan sokkoló, félelmetes volt, vagy nem is tudom... Az ember egész lényébe beleférkőzött ez a hangulat. Ahogy csak állsz és meredsz az előtted tornyosuló bizarr képekre... Kemény volt! Szerintem ez volt a koncert hangulati csúcspontja. De amikor a legvégén régi koncertrészleteket, az ősidőkből való csapatképeket és újságcikkeket mutogattak a kivetítőn, annak is fantasztikus hangulata volt.
  Sajnos nagyban csökkentette a koncert élvezhetőségét, hogy kb. a buli közepéig igen gyenge hangzást kapott a Kreator. Sami gitárjából, jellegzetes skandinávos melódiáiból semmit nem lehetett hallani, és más téren sem volt kielégítő a hangmérnökök munkája. De később azért megemberelték magukat, és onnantól már jól kihallatszott minden hangszer.
  
  A csapat kiváló formában volt, a már említett Sami és Christian alaposan odatették magukat, és bejárták a színpad minden szegletét. A dobos Ventort sokan szokták cinkelni a korai idők meglehetősen amatőr színvonala miatt, de emberünk mostanra összekapta magát, számos év és sorlemez után már valóban megtanult dobolni, és akárki akármit mond, a 2001-es Violent Revolution, a 2005-ös Enemy Of God, valamint a koncertteljesítmények alapján Ventor egy igazán kiváló ütőssé fejlődött.
  
  Mille Petrozza-tól pedig már megszokhattuk, hogy mindig elképesztő módon bele tudja lovalni magát a koncertek hangulatába, és a dalok gyűlölködő mondanivalójába, ezúttal sem volt másképp. Hisztérikus hangja, őrült kommentárjai egyesek szerint elég irritálóak (én személy szerint el tudom viselni), de hatásosak. Mille ma Bono Vox-nak szólt be a Betrayer című dalnál, valamint a rasszistákat is elküldte kollektíven a büdös francba.
  Ennyi őrületesen jó bandát összeszámolva, akik felléptek idén a Metalcamp-en, talán megkérdőjelezhető az az állítás, hogy a legjobb koncert ismét a Kreator-é, viszont mindenképpen a leglátványosabb volt, efelől semmi kétségem. Amúgy meg higgyétek el, hogy folyamatosan sajgó nyakcsigolyákkal és hörgő levegővétellel elég szar dolog sátorban aludni...!

  Július 20 péntek
  
  A pénteki nap is tartogatott izgalmakat, de haladjunk szép sorjában. Sok jót hallottam az Eluveitie zenekaról, nagy volt a kíváncsiság, hogy mit fogunk hallani tőlük. Nos, nagyon ízes folk metalt játszott a nyolc fős brigád, de nem olyan bolondozósat mint a Korpiklaani, nem is olyan szélsebesen riffelőset mint az Ensiferum, hanem amolyan epikus, átgondolt, sokszínű zenei világot mutatnak be az Eluveitie dalok. Sajnos a technikai malőrök párszor megakasztották a produkciót, de egyébként remek hangulatot teremtett a zenekar. Főleg a két torzonborz ikertesó, a basszusgitáros Rafi és a furulyán / kecskedudán játszó Sevan hergelték a közönséget, de láthatóan a többiek is nagyon jól érezték magukat a színpadon. Rengetegféle népi hangszert használtak fel az Eluveitie világának megteremtésére (az Isten tudja mi ezeknek a nevük, ennyire nem vagyok trúú „folker”), emellett persze a kemény metalos alapok is kellőképpen megdörrentek. Ígéretes bandát raktak össze ezek a svejci fazonok, folk metal rajongóknak melegen ajánlott az Eluveitie.
  
  A Born From Pain sajnos komolyabb késéssel kezdődött, mert nem zajlott zökkenőmentesen a cuccaik ideérkezése, ezáltal eleve rövidített programra jutott csak idejük. A hollandusokat azonban nem abból a fából faragták, hogy ettől elszontyolodjanak, inkább felmentek a deszkákra, és brutálisan lezúzták egymásutánban a legütősebb dalaikat. Nem voltak olyan túl sokan a koncertjükön, a sok várakozás, valamint a tűző nap és a nagy hőség is rossz hatással voltak a létszámra, de a jelenlévők vevők voltak egy jó kis hardcore őrjöngésre.
  
  A német Dew-Scented sem vett vissza a brutalitásból, ott folytatták, ahol a Born From Pain abbahagyta. Aki intenzív, szélvészgyors thrash metalra vágyott, most megkaphatta. A banda az utolsó 4 albumát erőltette, a legnagyobbat az Acts Of Rage, Vanish Away, Into The Army Of Misery, Cities Of The Dead, Bitter Conflict, Turn To Ash, That´s Why I Despise You dalok ütötték. Florian Müller és Hendrik Bache gitárosok rendületlenül reszelték a húrokat, miközben Uwe Werning brutálisan csépelte a dobcuccot. A világ leginkább kappanhangú énekese (akinek olyan orgánuma van, mint aki folyamatosan meg van fázva), Leif Jensen elég viccesen nézett ki, kb. mint aki fejen állt egy hordó ketchup-ban... Alex Pahl basszeros előrelátóbb volt, ő bekente az arcát naptejjel, de az olvadozó „smink” viszont egy trúúblekkerrel tette őt hasonlatossá. Nagyon intenzív volt a koncertjük, csak ott követtek el hibát, hogy a számok után állandóan hátravonultak „tollászkodni”, megtörve ezzel a felajzott hangulatot.
  
  A Threshold valahogy sosem állt közel hozzám, így nyugodt szívvel ki tudtam hagyni az előadásukat, szükség is volt némi pihenésre a Dew-Scented után és az Ensiferum előtt. A távolból hallgatva is elismerésre méltó volt a brit prog metalosok koncertje, nem csoda, hogy az utóbbi időkben sok új rajongója lett a bandának.
  A finn Ensiferum-nak Szlovéniában is sok rajongója van, erről személyesen is meggyőződhettünk. Náluk már teljesen megtelt a nézőtér. Nem is sokat teketóriáztak, belecsaptak hát a Blood Is The Price Of Glory-ba, a Victory Songs kezdőszámába. Akárcsak nem olyan rég Magyarországon, itt is nagyon pörgött a banda, sorra előkapták a tarsolyból a legismertebb dalaikat, mint az Ahti, One More Magic Potion, Hero In A Dream, Guardians Of Fate, Lai Lai Hei, Iron, Victory Song. Korábban nem tűnt fel, de Sami Hinkka basszusgitáros rendkívül ízes és technikás játékra képes, élvezet volt figyelni. A többiek, élükön Petri Lindroos frontemberrel, szintén élvezték a koncertet, Meiju is bájosan elheadbangelgetett a billentyűk mögött. Nagy elismerést aratott az Ensiferum, a pénteki nap egyik legjobb koncertje kétségtelenül az övék volt.
  
  Jelentős táborral rendelkezik a már legendásnak mondható Cradle Of Filth is, viszont ők ugyancsak híresek arról, hogy legendásan gyenge koncerteket szoktak adni... Az elkötelezett rajongók persze úgyis felhördülnek, de független szemlélőként ezt könnyen be lehet látni. Engem sem fogott meg a produkció a Dani Filth nevű pöttöm méregzsákkal az élen, valahogy olyan lagymatag az egész banda kiállása. Persze azért lehet élvezni is az előadást, gondolom azok a vámpírlányok, akik kívülről fújják a dalokat, és egész életükben arra várnak, hogy egyszer Dani Filth szodomizálja őket seggbe, bizonyára jól szórakoztak... A Dirge Inferno, Tonight In Flames, Temptation, Her Ghost In The Fog, Nymphetamine, Rise Of The Pentagram, Gilded Cunt, Under Huntress Moon, From The Cradle To Enslave dalok szolgáltak a setlist alapjául, de valahogy úgy elment mellettem ez a koncert, mintha nem is lett volna...
  
  Nagy érdeklődéssel vártam a Motörhead-et, ugyanis még sohasem láttam élőben a rock&roll nagy öregjeit. Ugye mondanom sem kell, hogy még e késői órában is rengetegen helyezkedtek be a színpad és a keverőpultos emelvény közé. Mindenki várt arra a bandára, amely nélkül nem lenne a rock és metal színtér az, ami, és akik 1977-ben valószínűleg sosem gondolták volna, hogy 30 évvel később az általuk összerakott stílus továbbfejlődésének és szerteágazásának gyümölcseként létrejön egy ilyen fesztivál itt az Alpok közepén.
  Nagy ováció közepette végül a színpadra lépett Mr. Lemmy Kilmister és kicsiny csapata, aztán teketóriázás nélkül belecsaptak a rock&roll-ba, ahogy csak ők tudják. Lehetetlen dolog 30 év és 18 sorlemez (még leírni is durva!) távlatából előadni az összes kötelező érvényű dalt, így a banda inkább csak úgy szemezgetett a különböző korszakok nótáiból. Szóval valószínűleg mindenki megkapta a kedvére valót a Snaggletooth, Stay Clean, Killers, Metropolis, Over The Top, I Got Mine, In The Name Of Tragedy, Sacrifice, Just ´cos You Got The Power, Killed By Death, Iron Fist adagból.
  
  A „munkásököl-vasököl” után nem mindennapi meglepetéssel kedveskedtek nekünk, egy kis akusztikus blokkal is készültek a Whorehouse Blues erejéig. Itt még Mikkey Dee dobos is akusztikus gitárt ragadott, miközben egy szál lábdobbal kísérte saját magát. Na ez volt a nemsemmi! Mikkey Dee-ről amúgy is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, mert egyszerűen nem volt emberi, amit ez a fazon játszott. Ehhez a szutykos, mocskos rock&roll stílushoz nem igényeltetik különösebben változatos dobtudás, de ő egészen elképesztően csinálta. Még dobszólója is volt, ráadásul olyan, amelyet bármelyik ütős megirigyelt volna. Azt mondom, hogy ez az arc bármilyen stílusú bandában játszhatna, szerintem mindent le tudna ütni. És ez nem túlzás!
  
  Phil Campbell is remekül gitározott, látványosan nyűtte a húrokat, varázsolta a szólókat, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Lemmy-ről meg nem szükséges különösebb kommentár, ő maga a rock&roll. Csodaszép Rickenbacker basszusa olyan brutálisan széjjel volt torzítva, és olyan karcosan szólt, mint egy teljesértékű ritmusgitár. A jó öreg Lemmy a tenyeréből etette a népet, aztán persze visszajöttek még egy ráadásra, hiszen nem maradhatott ki a legnagyobb sláger, az Ace Of Spades.
  Hát nem is tudom, mit mondjak erről a koncertről... Jön itt a sok tejfölösszájú díttmetálkodni, ezek a vén szarok meg a pőre rock&roll-lal egyszerűen legyaláznak mindenkit! Tényleg hihetetlenül jó koncertélmény volt, amíg Lemmy még bírja szusszal, mindenképpen érdemes őket elcsípni élőben.

  Július 21 szombat
  
  Húha, hogy repül az idő, elérkezett az utolsó nap! Számos kiváló koncerten vagyunk már túl, de még mindig maradt néhány csemege lezárásképpen is. Ekkorra már persze senki sem volt igazán hiperaktív, társalgásaink hangfelvételéből megalkotható lenne bármilyen death/black zenekar vokális részei, ám még néhány utolsó őrült headbang-elést és éneklést/üvöltést kár lett volna veszni hagyni.
  Eleinte kíváncsian vártuk a Krypteria fellépését, aztán már meg is bántuk. Ugyanis abszolút nem hozott lázba a zene, nem volt meg benne a kellő fogósság, érdekesség. Egysíkú volt az egész és ötlettelen, dalírás szempontjából a Nightwish százszor magasabb és profibb szinten áll, mint ez a brigád. Szóval nem jött be ez a produkció, és ezen nem segített a koreai énekesnő sem. Bár lehet, hogy megérdemelnek valamikor még egy esélyt, hátha egyszer mégis sikerül rájuk hangolódni.
  
  Az Aborted-ra ugyancsak nem sikerült, bár a belga halálbrigád alaposan legyalulta a deszkákat, de ez a fajta brutális death metal már nem az én világom. Jól szóltak, olyan pusztító koncertet adtak, amellyel minden death fanatikus elégedett lehetett, de engem úgy igazán nem hatott meg a dolog. Durva anyámat, tudom...!
  A Grave Digger komoly kult státuszt vívott ki magának az idők folyamán, én viszont valahogy sosem éreztem késztetést, hogy mélyrehatóbban megismerkedjek velük. Most se váltam fanatikussá, pedig ez a koncert megmutatta, hogy Sírásóék igazán erőteljes résztvevői a színtérnek. Chris Boltendahl énekes valószínűleg nem melegített be, ugyanis az első dalban még igen gyatrán szerepelt, utána viszont szárnyra kapott, és kiváló teljesítményt könyvelhetett el. A közönséggel is folyamatosan tartotta a kapcsolatot ez az őszülő hajú, szikár ember, aki szemmel láthatóan még mindig remekül érzi magát a színpadon. Társai is helytálltak, főleg Manni Schmidt gitáros élt még nagyon a deszkákon, nagy szólózásokat és húzós riffeket mutatott be. Számos sorlemez szolgál alapul egy Grave Digger setlist összeállításához, a korlátozott játékidő miatt viszont csak egy töredékét villanthatták meg a jelenkor és a régmúlt munkásságának, mint a Liberty Or Death, The Dark Of The Sun, Excalibur, Knights Of The Cross, Silent Revolution, Rebellion, Heavy Metal Breakdown. Akárcsak a közönség, ők is megküzdöttek az óriási hőséggel és a tűző nappal, de mégis élvezetes heavy metal bulit láthattunk a Grave Digger-től.
  
  A The Exploited valahogy úgy passzolt erre a Metalcamp fesztiválra, mint fél tubus ketchup a tojásrántottába... (koleszosok véleménye nem mérvadó!) Abszolút nem illett ide, semmilyen szempontból. Pedig alapvetően tiszteletre méltó, hogy a brit punkzene nagy öregjei sohasem tagadták meg magukat, sohasem választották a pénzesebb, talán könnyebbnek mondható utat. Ők még mindig érzésből nyomatják azt a tufa punkzenét, amit már 20 éve is, és aminek mára szinte csak egyedüli hiteles zászlóvivői lettek. Bár többen megnézték és végigpogózták az előadásukat, mégsem illett ide ez a stílus, a power/thrash/death/black metal zenék közé. És ami egy punk koncerten különösebben fel sem tűnő, megszokott dolognak számít, az itt inkább kínossá vált... Élen a jóindulattal is csak átlagos zenei képzettségtől a már-már fájó egysíkúságig.
  
  De persze más aspektusból is meg lehet közelíteni a dolgot, hiszen ki beszél itt arról, hogy tökugyanolyanok a dalok, össze-vissza trappol a lábdob, mint egy vodkával itatott (ráadásul háromlábú) harci csődör, és a kétakkordos gitártémákat sem sikerül kétszer ugyanúgy lefogni egy dalon belül? Hát a Meshuggah ezekhez képest kutyaf.sza, figyeld a fifikás, váratlan ritmustöréseket, a megdöbbentően változatos, soha nem ismétlődő riffeket!
  Nohát, komolyodjunk meg, nem illő ilyen csúnya gúnyt űzni szegény öreg punkokból, akik még mindig őszintén és elhivatottságból állnak a színpadra. Nem lett volna semmi baj az előadásukkal, csak ne a Metalcamp lett volna a helyszín...!
  
  Nagy várakozással tekintettem a Sodom koncertjére: a Kreator ugye már csütörtökön is bizonyított (meg őket számos alkalommal láttam már), viszont germán thrash harcostársaikat, a Sodom-ot és a Destruction-t még nem sikerült élőben elcsípnem (noha nagy kedvencem mindegyikük). Ha a Motörhead-nél tegnap azt írtam, hogy Lemmy-ék a kezdeti időkben valószínűleg sosem gondolták volna, hogy mostanra egy ilyen nagyszabású fesztiválon fognak játszani több ezernyi rajongó előtt, akkor ugyanezt el lehet mondani a Sodom-ról is. Vagyis „Angyalszaggató Tamás”, „Boszorkányvadász”, és „Sír Megszentségtelenítő” (ezeket a neveket, apám!!) valószínűleg sosem gondolta volna a botrányosan gyenge (ám valami miatt mégis kult státuszt elért) debütáló In The Sign Of Evil EP idején, hogy ezt a zenekart egyszer még a legjobb német thrash bandák egyikeként fogják őket tisztelni, és 2007-ben olyan nagy nézőseregnek fognak játszani, mint például most Tolminban a Metalcamp-en.
  
  A csapat első EP-je, és a soron következő Obsessed By Cruelty album a zenekari pontatlanságnak olyan archetípusát mutatta be, amelyre szerintem még azóta sem volt példa: mintha minden hangszert egy-egy külön bolygón vettek volna fel, annyira semmi közük nem volt egymáshoz! Maguk a számok viszont eme borzalmak ellenére is nagy hatást váltottak ki. A későbbi lemezekre, és a tagcserék által a Sodom már megtanult zenélni, és innentől kezdve egészen a legutolsó albumokig bezárólag már valóban kimunkált, igazi thrash remekművek sorát tették le az asztalra.
  A jelenleg Tom Angelripper, Bobby Schottkowsky és Bernemann felállásban működő trió nem kegyelmezett a hallójáratoknak, olyan bulit kaptunk tőlük, mint amilyet elképzeltem: egy brutális thrash gyalulást. Sajnos nem igazán ereszthették szabadjára magukat, hiszen koncertre való energiabombáik számához képest viszonylag kevés idő állt a rendelkezésükre, így tényleg csak hozzávetőleges betekintést nyerhettünk az életműbe.
  
  A Sodom című legújabb album dalával, a Blood On Your Lips-szel kezdtek, majd jött az elmaradhatatlan Outbreak Of Evil az őskorból. A már említett In The Sign Of Evil kis híján teljes egészében eljátszásra került ma, ugyanis erről volt még a Witching Metal és a Blasphemer is (amelyet én a germán Chemical Warfare-nek szoktam nevezni, a Slayer remekművével való áthallások miatt). A legfrissebb korongot még utoljára a City Of God képviselte, innentől már csak a korábbi alkotásokat vezették elő. Hatalmasat ütöttek a Sodomy And Lust, Napalm In The Morning, Wachturm, The Saw Is The Law, Agent Orange, Remember The Fallen, Eat Me dalok, önkívületi állapotban lehetett zúzni ezekre. Nem kis meglepetésre előhúzták az Ace Of Spades-t is, amelyet épp az előző nap játszott le a „jogos tulajdonos”, a Motörhead. Nem volt hiba ebben sem, de ha már Motörhead, akkor ésszerűbb választás lett volna az Iron Fist, amelyet legalább valóban rögzített a Sodom annak idején hanghordozón. A koncertet a Bombenhagel zárta, én pedig sajnálkoztam, hogy még legalább fél óra játékidő kellett volna ahhoz, hogy kb. minden koncertre való nóta elhangozhassék. Mert így sajnos kimaradtak olyan alapművek, mint az Ausgebombt, Stalinorgel, Masquerade In Blood, valamint a zseniális Code Red és M16 albumokról gyakorlatilag semmit nem játszottak (pontosabban utóbbiról csak a Napalm In The Morning-ot).
  
  Más thrash bandák sikeres hasonló húzásain felbuzdulva a Sodom is úgy döntött, hogy újra felveszi az In The Sign Of Evil EP anyagát, amely minden kétséget kizáróan üdvözölendő megoldás. Az már kevésbé, hogy a munkálatokhoz Onkel Tom újra meg akarja hívni a fent említett mókás nevű úriembereket (bár az eredetinél úgysem lehet szarabb). Lehet, hogy jogi háttere van ennek, de hát itt van Bobby Schottkowsky és Bernemann, akik kiválóan képzett (talán még alul is értékelt) zenészek, ezt bebizonyították a mai koncerten is. De akkor már remélem, hogy az újrafelvétel a régi daloknak a némileg módosított, modernizált koncertváltozata nyomán fog történni (lassú döngölés az Outbreak Of Evil elején, brutalizálás a Blasphemer közepén), mert ezek óriásit dobnak a dalokon.
  
  Bár a Sodom zúzdája után jól esett volna egy kis pihenő, a Blind Guardian-t mégsem lehetett kihagyni, hiszen a power metalnak az egyik legmonumentálisabb, legigényesebb képviselői ők. És bizony jól tette, aki végigtombolta a koncertjüket, mert hatalmasat varázsolt a Blind Guardian! Igen, egy igazi varázslat volt ez a buli, amit adtak nekünk a germán legények. Nekik sem volt esélyük minden ismert számot lenyomni, de a program azért mindenkinek nyújtott valamit. Az Into The Storm, Nightfall, Mirror Mirror, Fly, Imaginations From The Other Side, The Script For My Requiem, Born In A Mourning Hall, This Will Never End, Otherland, The Quest For Tanelorn, The Bard´s Song (In The Forest), Welcome To Dying, Lord Of The Rings dalokat játszották, de még hogy!
  Általában nem szeretem, ha zenekarok már erőltetett módon széjjelszólózzák a dalaikat, de a Blind Guardian bárdistái valami elképesztő érzékkel nyúltak az alsó húrok felé. A monumentális fényeffektek pedig tovább emelték a csodás melódiák értékét. A banda tökéletesen szólt, semmi hibát nem lehetett találni a produkcióban. Hansi Kürsch énekes pedig úgyszintén tökéletesen szólt, és bár mindegyik tag teljesítménye kiemelkedő és látványos volt, talán ő tette a legnagyobb benyomást mindenkire. Sokak szemében ő a legnagyobb metal torok, és ezen koncert alapján valószínűleg még többen gondolják így. Őrületes koncert volt, tényleg!
  
  A napot és az egész rendezvényt mi más is tudná legjobban megkoronázni és lezárni, mint az újjáalakult legendás Immortal fellépése? A mókás pózaikról és videóikról ismert norvég trúblekkerek nem bíztak semmit a véletlenre, grandiózus showt nyomtak. Természetesen munkásságuk legjava terítékre került, főleg a Sons Of Northern Darkness és At The Heart Of Winter lemezekről játszottak. A Withstand The Fall Of Time után folyamatosan repesztették a dobhártyákat az olyan black metal eposzok, mint a Sons Of Northern Darkness, One By One, Tyrants, At The Heart Of Winter, Blashyrk, Grim And Frostbitten Kingdoms, Battles In The North. A banda teljes elánnal pörgött, és látványosságokból sem volt hiány. Jól néztek ki a fényjátékok, Abbath pedig még tüzet is fújt. Szóval sokak álma vált valóra azzal, hogy az Immortalt élőben látták, aztán hogy mi lesz a banda jövője, az egy más kérdés. Ez a mostani egy látványos, hatásos show volt, bár személy szerint engem (Abbath tűzfújása ellenére) továbbra is abszolút hidegen hagy a trúú black metal műfaj.
  
  Hát ennyi fért bele a Metalcamp 2007 kicsiny krónikájába, a 22-i nap sátorbontására és hazautazására már nem tartom érdemesnek kitérni. Fantasztikus hét volt, talán az egyik legjobb ebben az évben. Biztos vagyok benne, hogy minden jelenlévő remekül szórakozott, és megtalálta magának a testhez illő szórakozást és koncerteket. Szerintem minden metal rajongónak itt a helye, az egyik legfrankóbb és leghangulatosabb európai fesztiválon. Aki meg ennek ellenére is fanyalog, az meg szimplán egy darázscsípést érdemel az ánuszrózsájába...! (ennek története van!)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: