beszámoló [fesztivál]  2007. augusztus 29. szerda   11:40

nincsen hozzászólás

  Nem győztem ujjongani, amikor megtudtam, hogy a tavalyi év egyik legütősebb fesztiválja, a szlovéniai Metalcamp idén egy hetesre nőtte ki magát. Aztán ahogy folyamatosan bővült és bővült a fellépők listája, még inkább egyértelművé vált, hogy ezen a rendezvényen ezúttal is jelen KELL lenni. Csak néhány ízelítő a programból: Motörhead, Immortal, Kreator, Sepultura, Blind Guardian, Satyricon, Cradle Of Filth, Korpiklaani, Ensiferum, Sodom. Ugye ennek fényében Ti is erre a megállapításra jutottatok volna...?
  A Metalcamp jellegzetessége, hogy nem csak feltétlenül a koncertek, a zene miatt érdemes ellátogatni a fesztiválra. A gyönyörű, édeni környezet, a festői Tolmin városka az Alpok szívében, fürdőzés a csodálatosan tiszta vizű és jéghideg Soca és Tolminka folyócskákban mind-mind vonzerőt jelentenek. Ahogy a fesztivál alcíme is mondja, ez egy igazi metal nyaralás, ahol napközben a kikapcsolódás, fürdőzés, túrázás, stb., este pedig a koncertek nyújtanak szórakozási lehetőséget.
  
  Idén sem volt rossz döntés a Rockline buszjáratával utazni a fesztiválra, hiszen nagyon jó kis csapat jött össze ezúttal is, akikkel a legmagasabb fokon lehetett űzni a vég nélküli ordenáré ökörködést a nap 24 órájában. Az utazás nagyjából eseménytelenül telt, viszont megérkezéskor már nyoma sem volt a tavalyi bénázásnak, rögtön tudtuk hova kell állni a busszal, hol érdemes sátrat verni, hol kell átvenni a stage pass-t, stb.
  Mivel idén magazinunktól egyedül én képviseltettem magam a rendezvényen, eleve lehetetlen volna komplett beszámolót írni a teljes fesztiválról. Így tehát már elöljáróban is érdemes leszögezni, hogy ez az írás nem törekszik teljes mértékben lekövetni az egész eseményt, hanem a hangulati elemre is próbálom kihegyezni, arra a bizonyos Metalcamp életérzésre. Vagyis hogy némi képet kapjatok róla, miről szól ez a Metalcamp, mit érdemes tudni róla, milyen lehetőségek vannak, milyen a hangulat, és hogy végül egyértelműen belássátok: ez a hely egy kiváló nyári kikapcsolódás a keményebb zenét kedvelő egyének, társaságok számára.
  
  Július 16 hétfő
  
  Az első napon még nem voltak koncertek, így mindenkinek lehetősége nyílt felmérni a terepet, megismerni a környezetet. Szóval itt kihasználom az alkalmat, hogy a fesztivál ezen oldaláról regéljek Nektek egy kicsit.
  Magára a táborhelyre nem érdemes sok szót vesztegetni, ez olyan mint bárhol máshol. Talán annyi az említésre méltó, hogy a karszalagokat csak konkrétan a fesztiválhelyszín bejáratánál ellenőrizték, a táborhelyen teljesen szabadon tartózkodhatott bárki, bármit be lehetett vinni, szóval ott tényleg maximális szabadsága volt mindenkinek. Árnyék mondjuk nem nagyon volt, szóval legkésőbb hajnali 9-kor (nekem minden hajnal, ami „hajnali 11” előtt történik...) már mindenkit kiöklendezett magából a felforrósodott sátor. Elsőre jó megoldásnak tűnik az erdős részbe, bokrok közé történő letáborozás, azonban amikor a vaksötét éjszakában valamilyen mocsárrészeg fricc épp annál a bokornál áll bizonytalan lábakkal kisterpeszbe, és a flottyanások hangszínéből meg lehet állapítani, hogy mikor kapott be pár „találatot” a sátor, nos akkor talán mégsem annyira nyerő az ötlet... Szóval a leghasználhatóbb terület az erdős rész szélén volt, ahol legalább a nap bizonyos szakaszában mégis volt némi árnyék. De ez is már a tavalyi rutin.
  
  Az idő egyébként mindvégig forró volt, csapadék egyáltalán nem esett. Így aztán a legkézenfekvőbb hűsölési és szórakozási lehetőség a Soca folyócskában való megmártózás volt. Persze a könnyfakasztóan hideg víz, és némely résznél az erős sodrás visszariasztóan hatott eleinte, de szép lassan hozzászokott mindenki. Meg aztán napközben itt zajlott a társadalmi élet nagy része, és a legviccesebb jelenetek.
  Már tavalyról is ismerős volt „a szokásos hátborzongató kora délutáni ordítás”, vagyis amikor valaki vagy egy kisebb csoport elkezdett torka szakadtából üvölteni, és fokozatosan egyre többen és többen, végül az egész partszakasz csatlakozott hozzájuk. Így az egész hangorkán amolyan „mexikói hullám” módjára süvöltött végig a völgyben, óriási hangulata volt. Ráadásul igen gyakran megismétlődött, szinte órát lehetett igazítani hozzá.
  Vicces volt látni, ahogy sokan a négy fal közötti sötét világukból az évben először merészkedtek ki a napfényre, és a perzselő nap persze rögtön letámadta a legtöbb szobarocker habfehér testét. Meg aztán az is mókás látvány volt, ahogy a sok sötét lelkű, köldökig érő fordított keresztet vagy pentagrammát viselő egyén mindenféle rikító színű, virágmintás vagy kiskacsás gumimatraccal / úszógumival lubickol vígan a habok közt. A folyó sodrását meglovagolva sebes tempót lehetett elérni, a bátrabbak pedig magas fákról ugráltak a vízbe, a többiek elismerő üvöltése közepette.
  
  Természetesen érdekes arcokból, extravagáns fazonokból sem volt hiány, néha csodálkozni lehetett, mekkora az Isten állatkertje... Az egyik böfögőbajnok perceken át tartó gurgulázásokkal szórakoztatta a közönséget, a másik görögdinnye-sisakot viselt a fején, a harmadik tengerészsapkában, hanyag eleganciával feszített sárga gumicsónakjában. Rögtön el is neveztük Horthy admirálisnak, aki fehér ló helyett sárga gumicsónakon hűsölve hajtja igája alá Tolmin városát. Persze a mi kis csapatunk is benne volt minden állatságban, a „Hungarian Díttmetál Commando Anal Division” (sic!) alárendeltségében...
  Újra bebizonyosodott, hogy a németajkúak (németek és osztrákok) járnak az élen a fesztiválozásra való professzionális felszereltség terén. Ők aztán mindent hoztak magukkal: foteleket, tévét, rezsót, grillcuccot, mélynyomóval bedurvított hangfalakat, és persze tonnányi sört. Halálosan lazán nyomták, folyamatosan bömbölt náluk mindenféle zene a Pantera-tól a leggagyibb német sörmetálig, és még azt is tök természetesnek tartották, amikor fiúk-lányok 15-20-an körbeülték a tévét, figyelemmel kísérni a ...hmm... „nénik és bácsik életét bemutató természetfilmeket”...
  
  Aki Tolmin városának hangulatát szerette volna megismerni, kényelmesen sétálgathatott az amúgy nem túl nagy településen, vagy beülhetett egy hangulatos kávézóba, pizzeriába. Amúgy is érdemes volt a napot egy csodafinom jegeskávéval indítani, no meg bevásárolni a helyi szupermarketekbe, ahol a fesztiválszínhelynél jelentősen olcsóbban lehetett beújítani italt és élelmet.
  A túrázás kedvelői is megtalálhatták a számításukat, 1,5-2 km távolságra csodaszép kirándulásokat lehetett tenni, vízesésekben, jéghideg hegyi patakokban, gyönyörű természeti jelenségekben gyönyörködni, és egy barlangot is meg lehetett látogatni. Mindez nem csak a fesztiválozó közönség figyelmét ragadta meg: aki szerencsés volt, az turistaúton találkozhatott a Die Apokalyptischen Reiter és a Sepultura tagjaival is...!
  Remélem valamelyest betekintést nyújthattam a Metalcamp és környezetének önfeledt, hangulatos világába, festői szépségébe. Számtalan szórakozási lehetőség várja az érdeklődőket, ez az egész nem más, mint egy jófajta egyhetes nyári kikapcsolódás. És akkor még a koncertekről nem is beszéltünk...!

  Július 17 kedd
  
  Miután mindenkinek sikerült berendezkednie és összespannolni a szomszédsággal, a keddi napon megkezdődtek a koncertek. Akárcsak tavaly, most is felhúztak egy másik, Talent Forum Stage nevű színpadot (amely méretileg kb. Petőfi Csarnok színpadnak felelt meg, szóval korrekt volt ez is) a fő színpad mellett. Azonban technikai okok miatt a keddi és szerdai napon csak ezen a 2-es színpadon folytak koncertek, a Main Stage csak csütörtöktől üzemelt. Ez annyiban volt sajnálatos, hogy a fő színpadon legtöbbször bomba minőségű hangzást sikerült összecsiholni már tavaly is, a Talent Forum Stage esetében viszont nem mindig szólt tökéletesen a cucc, de azért persze legtöbbször az élvezhető kategórián belül maradt.
  
  Az első banda, akiknek a koncertjét sikerült elcsípni, a helyi Prospect volt. Igazából nem vágtam magam hanyatt az előadásuktól, amolyan átlag heavy metal volt a produkció. Próbálnak kicsit Dream Theater-esek lenni, de ettől még messze vannak. Utánuk következett a Converge, akik közel sem a statikus kiállásukról ismertek. Ők már igazán keményre vették a figurát, tömény durvulat volt amit a nyakunk közé sóztak. Jacob Bannon énekes hihetetlenül közvetlen és szimpatikus volt, viszont akárhogy is koncentráltam, egyetlen értelmes szót sem tudtam kihámozni vokális teljesítményéből, totál artikulátlan üvöltözésnek tűnt számomra amit előadott. De persze ettől az a Converge ami, akiknek a filozófiája kb. abból áll, hogy mindegy mi szóljon, csak durva legyen. Rájuk volt is már némi mozgás a nézőtéren, de azért nem alkotott egy őrjöngő masszát a publikum, ezért talán a relative korai időpont volt okolható. Converge-ék épp elutazásunk napján nyomtak egy klubbulit nálunk Budapesten, ott minden bizonnyal kirúgták a négy falat.
  
  Az első általam igazán várt koncert a One Man Army And The Undead Quartet bulija volt. Az ex-The Crown énekes Johan Lindstrand bandája a tavalyi Camp-en is irgalmatlan bulit nyomott, és ismertem őket annyira hogy tudjam: idén sem lesz másképp. Sajnos őket meglehetősen pocsék hangzással verte meg a sors, Johan énekét szinte egyáltalán nem lehetett hallani. Viszont a koncertjük idén is brutálisan jó volt, szétforgácsolta a nyakakat az alapvetően középtempós, olykor begyorsuló, olykor kőkeményen földbedöngölő thrash/death metaljuk. Mindkét albumról, a 21st Century Killing Machine-ről és az Error In Evolution-ről is összeválogatták a leghúzósabb számokat. Nekem már csak annyi kellett volna a nirvánához, ha még 1-2 The Crown számot is lejátszottak volna nekünk... Persze, nyilván limitált a játékidő, meg ez a formáció nem is arról szól, de nem örülnék ha hagynák feledésbe menni azt az igen kiváló és technikás thrash/death bandát, amely talán még fogósabb számokat hozott össze, mint a mostani One Man Army.
  
  A Deadsoul Tribe visszavett a tempóból és a durvaságból, merengős és pszichedellikus zenei világuk relaxációra, pihentetésre teljesen megfelelt. Devon Graves és csapata 4 sorlemezt tud maga mögött, tehát volt miből szemezgetniük. Sokan voltak kíváncsiak a Deadsoul Tribe-ra, és valóban kiváló hangulatot tudott prezentálni a banda. Jó volt a hangzásuk is, Devon pedig elképesztően tisztán énekelt, semmilyen félrecsúszott hangot nem hallhattunk tőle. Minden elismerés megilleti őket.
  
  A legtöbben természetesen a Sepultura-ra voltak kíváncsiak, a brazilok koncertjére már totálisan megtelt a színpad előtti nézőtér. Én is kíváncsi voltam, mire képes élőben ez az aranykorát már bőven meghaladó csapat, amelyikben már csak egyedül Andreas Kisser számít őstagnak (meg Paulo Jr., de ő a banda szempontjából nem igazán számít...), és bizony nem kellett csalódni a Sepultura-ban, kiváló előadással örvendeztették meg a rajongóikat.
  Ebben persze nem kevéssé közrejátszott, hogy a repertoárban erőteljesen képviseltették magukat a régi számok. Szó mi szó, egyértelműen ezekre volt a legnagyobb tombolás. Persze a legújabb Dante XXI album pár nótája is terítékre került (például a nyitó Dark Wood Of Error), meg néhány egyéb szám a Roots érán túlról, de rögtön másodikra már a Refuse/Resist refrénjére lendültek magasba az öklök. Nagyon örültem, hogy zúzhattam egy óriásit az olyan dalokra, mint a Dead Embryonic Cells, Troops Of Doom, Beneath The Remains, Territory, Arise, Biotech Is Godzilla. Sőt, néhány további ősrégi csemegét is megidéztek, igaz csak pár riff erejéig. Ezek a nóták alkották a koncert gerincét, az újabb szerzemények (mint a Convicted In Life, False, Sepulnation, Ostia, Boycott) valahogy csak simán elrejtőztek közéjük, nem alkottak olyan csúcspontot, mint ezek a kíméletlen zúzdák. A bulit természetesen a várva várt Roots zárta, itt már mindenki kiengedte a hangját és őrületes tombolással búcsúztak a zenekartól.
  
  Nem vallott szégyent a „Szipálcsör” (ahogy egyes nyelvzsenik nevezik), a nap koncertjét egyértelműen ők adták. Bár sokan kételkednek a Derrick Green-nel való mostani felállás életképességében, és ha már itt tartunk, én is kifejteném a véleményemet, többek közt e koncert fényében is.
  A Metalcamp-es buli egyértelművé tette számomra, hogy Derrick mint énekes, teljes mértékben pótolni tudja Max Cavalera-t. Azt az énekstílust, amit Max képviselt, tökéletesen vissza tudja adni koncerten, a régi számokban is. Emellett egy kiváló frontember, rendkívül szimpatikus és barátságos volt a rajongókkal. Például külön köszöntött minden egyes nációt, akiknek a zászlói ott lengedeztek a nézőtéren, így minket magyarokat is. Pár dalnál alkalmanként gitárt is szokott ragadni, hogy besegítsen Andy Kisser-nek, de erre itt Szlovéniában most nem került sor. Bár elég vastagon szólt Kisser gitárja, azért alapvetően, különösen a szólóknál elkellett volna Max ritmusgitározása (mert Derrick amúgy sem valami nagy húrnyűvő). De a drasztikus különbség nem is a koncertezésben, hanem a stúdiómunkában, a sorlemezekben jelentkezik.
  
  A régi munkamódszer szerint Kisser-rel az élen megírták az alapokat, a témákat, és Max volt az, aki „összegereblyézte” az egészet, ütős és hatásos dalokat formált belőlük, amelyek máig is kirobbanthatatlanul a legnagyobb metal klasszikusoknak számítanak. Derrick nem alkalmas erre a dalösszerakásra, nincs meg a kellő érzéke hozzá, így Andy Kisser-re hárul a legtöbb feladat. Ő pedig önmagában kevés erre, hiányzik az olyan társ, mint a korábbi énekes, és ezáltal az 1996 utáni számok már nem tudtak olyan kiemelkedő módon összeállni, legendává válni. Minderre bizonyítékok az élő koncertek, ahol egyértelműen a korai alkotások viszik a hátukon a produkciót, a Sepultura Derrick-kel is csak a múltjából tud igazán megélni.
  Szóval mindent összevetve én abszolút nem lennék ellene egy Sepultura reunion-nak, a Cavalera tesók már sikeresen egymás nyakába borultak, mostanra csak Andy Kisser-t kéne meggyőzni. És ha sikerülne felvenni a régi munkamódszer fonalát, talán újra kiemelkedő dalokat tudnának együtt alkotni. De addig is Derrick Green kiválóan látja el a frontemberi posztot, neki is mindenképpen helye van a metal színtér élvonalában.
  
  Ennyi röviden (!?) az első koncertes nap krónikája, már most sikerült szétheadbang-elni a nyakamat, és hol vagyunk még a végétől...!

  Július 18 szerda
  
  Ez a nap zeneileg annyira nem csigázott fel, kivéve persze a Korpiklaanit, akiket bárhol és bármikor szívesen megnézek, hiszen velük egy igazi mulatozásra mindig lehet számítani. A szokásos fürdőzést és a kapcsolatos őrültségeket persze nem lehetett kihagyni, így mikorra visszaértünk a táborba, már a Die Apoklayptischen Reiter játszott. Ők aztán megadták a módját a bulinak, nem csak a zenével, hanem elmeroggyant poénkodással is tornáztatták a hallgatóság rekeszizmait. Például stagediving versenyt hirdettek, azaz a színpadtól indulva, és a közönségen úszva melyik rajongó tud hamarabb eljutni a keverőpultig. Szóval az őrült germánok élménydús, látványos koncertet adtak, és a zenei produkciójukban sem lehetett kivetnivalót találni.
  
  A Korpiklaani-ra nagy tömeg gyűlt össze, látható volt, hogy mindenki tudta, mit lehet várni a finn brigádtól. És bár a hangzás ezúttal sem volt telitalálat, a hangulatos folk metal, amit Korpi-ék nyomattak, annál inkább az volt. Nagy dobpergéssel indult a Journey Man, aztán pedig szép sorjában a négy lemeznyi életmű további alkotásai. A legfrissebb Tervaskanto-t csak a címadó dal képviselte, a debütáló Spirit Of The Forrest-ről pedig csak a Wooden Pints-et játszották, szóval a program velejét a valóban legütősebb két középső album, a Voice Of Wilderness és a Tales Along The Road dalai adták. A nép kajálta ezeket a csujjogtatós, táncolható nótákat, a Korpiklaani, Cottages And Saunas, Tuli Kokko, Happy Little Boozer, Hunting Song rendesen bemozgatta a közönséget. A hangzás mellett gitárproblémák is voltak, meg kimaradt néhány alapmű (a legendás Beer Beer), de egész biztosan mindenki jól szórakozott, akinek bejön ez a laza, zúzásra és mókázásra egyaránt alkalmas zene. Bár ez a fesztivál nem vehette fel a versenyt a tavalyi budapesti Kultiplexes előadás fenomenális hangulatával, Jonne ezúttal is mindent megtett hogy szórakoztassa a népet. A Korpiklaani rendszeres látogató Budapesten, a legközelebbi előadásukon mindenkinek ajánlott részt venni.
  
  Az eddigi lazulás után kissé kontrasztosan hatott a Dismember morcos death metalja. Eddig is nagy beindulás volt, de svédek zúzdája keretében ugyancsak lehetett pörgetni a hajakat rendesen. A Dismember a jellegzetes svéd/skandináv irányból közelíti meg a death metalt, azaz a szikár, keményvonalas amerikai stílus helyett némi melódiát, dallamokat is beépítenek a zenéjükbe. Jó előadás volt, sokan figyelemmel kísérték a hosszúnak mondható produkciót, és még egészen a leghátsó sorokban is ment a folyamatos headbang. Alkalomadtán felénk is elnézhetne a svéd csapat, minden valószínűség szerint Budapesten is sok őrjöngő rajongó várná őket.
  
  A nap utolsó koncertjét a német heavy metal díva, Doro Pesch szolgáltatta. Persze tőle a táborlakó germán etnikum jött elsősorban izgalomba, ami nem is csoda, hiszen Doro kultuszfigura Némethonban. Ugyan már a negyedik X-et tapossa, de még mindig óriási energiával robban a színpadra, és fáradhatatlanul ontja az újabb és újabb nagylemezeket. A jó öreg heavy metal ösvényéről sem lépett le soha, tiszteletreméltó elhivatottság. Mindez elmondható zenésztársairól is, akik szintén elismerésre méltó játékot mutattak be. Külön érdemes kiemelni a magyar származású Oliver Palotait, aki gitáron és billentyűkön is sokat hozzátett a produkcióhoz. Az elhangzott dalok felölelték Doro munkásságát, sok közülük még a Warlock korszakban íródott, egészen a 2006-os Warrior Soul lemezig terjedt a repertoár.
  
  Élvezetes előadás volt Doro koncertje, a megjelentek (főleg a németek) kívülről fújták a legtöbb dalt, főleg az I Rule The Ruins, You´re My Family, Burning The Witches, True As Steel, Above The Ashes, Hellbound, Hellraiser, Metal Racer, Burn It Up, és persze a Für Immer számok arattak nagy sikert. De azért valljuk meg, hogy akárhogy is nézzük, jelentősen túl van értékelve Doro Pesch asszonyság. Jellegzetes, kissé karcos hangja most is 100 közül felismerhető, de azért már valamelyest megkopott az évek folyamán (nem mintha régen is a legnagyobbakkal kellett volna egy lapon említeni...). A dalok szintén egy kaptafára készülnek időtlen idők óta, pár lassú szám, ballada helyet kapott most is, de egyébként 20 perc múlva már kissé unható volt a produkció. Ráadásul a szakadatlanul burjánzó „Fight The Metal Power Of True Steel” jellegű számok is fárasztottak már. Jellemző, hogy a legnagyobb ovációt és bemozdulást a Judas Priest Breaking The Law feldolgozás kapta...
  De most minden rosszmájúskodáson kívül semmi baj nem volt Doro produkciójával, csak ő mégis inkább a germánoknál „hiróin”, mintsem világszinten a fémhívők „Queen Of Metal”-ja legyen. Mindenesetre ma is remek élményekkel, kellemes koncertekkel, sajgó nyakcsigolyákkal, és rekedt hangszálakkal tértünk nyugovóra.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: