beszámoló [koncert]  2007. augusztus 8. szerda   12:20

nincsen hozzászólás

  Apám kedvencei ellátogattak hozzánk. Pontosabban csak a legendás The Doors kétnegyede, Robby Krieger és Ray Manzarek jött el, új társakkal kiegészülve, Riders On The Storm néven. Talán érdemes ott kezdeni, hogy a The Doors a rocktörténet egyik legfontosabb zenekara, Jim Morrison rocksztár prototípus/poszterarc/atyaúristen pedig a rocktörténet egyik legfontosabb alakja volt. A Doors csupán hét évet ért meg: Morrison hirtelen halála könyörtelenül bezárta az ajtókat. A többiek még megjelentettek két albumot, de azok már inkább csak a zenekarnév miatt képezik a diszkográfia részét. Nem sok együttes van, akik ilyen rövid pályafutással örökéletűek lesznek, a csúcsot talán a Sex Pistols tartja, akik csupán egyetlen stúdióalbummal rábiztosítótűzték magukat a katonai zsákokra a punk rocker suhancok hátán világszerte. Pedig a Pistolsnál nem a frontember azaz a magából időről-időre hülyét csináló Johnny Rotten rúgta át magát a másvilágra egy aranylövéssel, hanem szegény Sid Vicious, aki még egy húron sem pendült a basszusgitárral, nemhogy négyen. Kisebb istenkáromlás volna Morrison-nélküli Doorsról beszélni, ahogy például Ville nélkül sincs HIM, és Kóbor nélkül sincs Omega. Jogi problémák miatt, vagy egyszerűen csak a múltra való tekintettel, mindenesetre a 2002-ben összeállt Krieger és Manzarek már The Doors 21st Century néven működött, méghozzá a The Cult frontemberével, Ian Astburyvel az élen, aki azon kevesek közé tartozik, akik mind külsőleg, mind hangban képesek hűen megidézni Morrison figuráját. Szívesen megnéztem volna őket együtt. A másik ilyen tehetség Val Kilmer, aki az itt-ott kevésbé karakterhű, de mégis nagyszerű Oliver Stone filmben megmutatta nekünk, hogy ezerszer jobban áll neki a cseppet sem könnyű Jim Morrison szerep és jókép, mint négy évvel később a kifejezetten nehéz Denevérember jelmez a Mindörökké Batman című moziban.
  
  A Riders On The Storm a The Doors megalapításának 40. évfordulója alkalmából jött össze, másrészről Morrisonnak állít emléket. Derék hozzáállás Manzarekék részéről gondoltam, amikor fülembe jutott a koncert híre, de arra nem vettem volna mérget, hogy ugyanígy vélekedem majd a buli kapcsán is. Mert buli az volt, azaz lendületes, laza, még az évjárat ellenére is. Úgy látszik, Krieger és Manzarek olyan, mint a jó bor, csak valószínűleg nekik nem kell pince a túléléshez, legfeljebb lemenni egy üvegért. Arcukon látszik, hogy már ott voltak a Woodstock idején is, de a színpadi kiállásukon ez csak jó értelemben tükröződik. A basszusgitáros Phil Chen, és a kopasz dobos, Ty Dennis sem ifjú legények, de legények a gáton, mert vigyorogva nyomják a rockot. Na és milyen fazon énekel Jim Morrison posztján? Állíthatom, hogy az ex-Fuel frontember Bret Scallions minden tekintetben megfelelő csapattársnak bizonyult. Talpig feketében, eleinte még bőrdzsekiben vitte a műsort, és persze napszemüvegben, amitől egy kicsit a U2-s Bono karaktere ugrott be, egyébként meg Ficzkó Andris, a képernyőképes rockban utazó Machine Mouse-ból. Az, hogy a hangszíne nem az egyből felismerhető Morrison-tónus visszhangja, kellemes tény, ugyanis itt nem tribute koncertről van szó, legalábbis nem az utánzás jelentésében. A Doors témák jól állnak neki, és könnyedén megbirkózik a dalokkal. Szimpatikus volt, hogy nem akar mindenekfelett a középpontban lenni, nyilván tudatában van, hogy a közönség rendelkezik otthon pár Doors lemezzel, és hogy nem mindenkinek áll jól a színpadon vonaglás. Ráadásul Manzarek is sokat konferált mégiscsak ő a Doors örökös billentyűse. Noha az áttörés már megvolt 67-ben, azért a Love Me Two Times után a Break On Through (To The Other Side) még ma is falat bont, akár így, a műsor elején is. Van persze Strange Days, When The Musics Over, Moonlight Drive, Spanish Caravan, Indian Summer, Alabama Song (Whiskey Bar), Waiting For The Sun, satöbbi, azaz a fontos Doors tételek. Manzarek, a nagy dumás főnök ugyanúgy a saját zenésztársát tartja a világ legjobbjának, mint Billy Joe a Green Day koncerteken, és ezt ő is büszkén közli velünk, hevesen mutogatva Robby Kriegerre. A másik közös vonás a Green Day-jel illetve számtalan más előadóval , amikor Manzarek is elküldi George-ot olajért, és a Bush go home!-kórusban szinte az egész Margitsziget segít neki. Hiába, szívük mélyén ők is punkok, még ha nem is tudnak róla de az is lehet, hogy ők is csak olyan amerikaiak, akik nem idióták. Nagy kedvencem, a Touch Me is előkerül, meg a másik kötelező, a rakendroller L.A.Woman. Bret előkap egy zászlót Morrison képével, és már teljesen nyilvánvaló, hogy akkor nem Jim nélkül és helyett, hanem érte és róla. Kár, hogy a Szabadtéri Színpad javarésze széksorokból áll, azért a jelentős keménymag már a dobogó előtt tombol a Doors-hardcore-ra. Szalad az idő, máris vége, illetve természetesen még nem, mert a ráadásban ránk adják a vihart a Riders On The Storm képében. Gyilkos egy szám (there´s a killer on the road), szinte csak 180 grammos bakelitlemezen volna szabad hallgatni, ahogy a barázdákon mennydörög a tű. Lejár a lemez, akkor most villanyoltás a szabad ég alatt, de inkább Light My Fire, mert anélkül senki sehova. Manzarek már a lábával nyomja a billentyűszólót: olyan ez, mint amikor Mark The Animal Mendoza a problémán dolgozó technikus gyerek hátával pengette a bőgőt a Twisted Sister show-ján, mert akár kézzel-lábbal, de nincs megállás. Erre még Morrison is csettintene, de én megteszem helyette, ahogy ők is megtették érte. És az ajtók bezáródtak.
  
  Apám kedvencei ellátogattak hozzánk. Pontosabban csak kettő jött el közülük, de ők elhoztak egy emberes marékkal abból, amit The Doorsnak hívnak. Apám nem tudott eljönni, ahogy Ian Astbury és Val Kilmer sem volt ott. A legnagyobb űrt mégis az okozza, hogy Jim Morrison 1971-ben elment.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: