beszámoló [fesztivál]  2007. augusztus 4. szombat   12:21

nincsen hozzászólás

  Idén már az ötödik alkalommal került megrendezésre a Kaltenbach Open Air elnevezésű fesztivál a szomszédos Ausztriában. A metal zene durvább stílusai iránt érdeklődő rajongóknak igazi csemege ez a kétnapos rendezvény, ugyanis a fellépő zenekarok mindegyike a death metal, black metal, thrash metal vagy éppen a grindore cseppet sem kommersz irányzatában műveli a zajkeltést. Idén 32 banda tette tiszteletét a fesztivál színpadán, köztük olyan nagyobb nevekkel, mint a Vader, a The Haunted, a Zyklon vagy a Legion Of The Damned. A körítést tekintve pedig a környező hegyek és a zöldellő fák teremtenek csodás környezetet a brutális metal fesztiválhoz, ami ráadásul még közel is van kis hazánkhoz.
  
  A fellépők névsorát és a gyönyörű helyszínt áttekintve úgy határoztunk, hogy útra kelünk és ellátogatunk az idei Kaltenbach-ra. Péntek reggel így háromfős kis csapatunk autóba vágta magát, és nekiláttunk az alig 120 km-es út megtételének, aminek egy részét hegyek közti szerpentineken tettünk meg. A helyszínre megérkezvén konstatáltuk, hogy a nézők java része osztrák állampolgárságú a sorban parkoló kocsik rendszámából ítélve. A hegyoldalban való kissé körülményes parkolást követően, és a kézifék kitartásában bízva kerestünk helyet sátrunk felveréséhez. Osztrák barátaink ott vertek sátrat, ahol éppen eszükbe jutott, egész képtelen helyeken láttunk sátrakat a bozótosból kikandikálva. Persze a legtöbb hely a minimum 45 fokos dőlésszögű hegyoldalban állt rendelkezésre, így a ferdén fekvés gondolatával megbarátkozva kezdtük el a sátrak felverését. Ekkor már a harmadik banda kezdte el a zajongást, ugyanis a 32 banda két nap alatt való lezavarásához délelőtt 11 órától hajnali 3 óráig tartó időintervallumra volt szükség. Igaz ugyan, hogy a fellépők majdnem fele osztrák zenekar volt, de a sógorok bandái között is láthattunk jó produkciókat. Azt még megjegyezném a fesztivállal kapcsolatban, hogy infrastrukturális téren elég szegény kínálatot biztosított, például nem volt fürdésre és mosakodásra igazán lehetőség, csak pár Toi-Toi WC volt kirakva a színpad közelében. Egy szálló volt ugyan a közelben, de annak egyetlen WC-je nem igazán alkalmas ennyi ember befogadására. Így ennek tükrében nem is lehet felróni a metal rajongóknak, hogy kis és nagy dolgaikat a természetben végezték el. Bár a végén már elég nagy bűz terjengett a színpad előtt, de hát nem kell finnyásnak lenni! A nézőközönség bírálatát tovább folytatva elmondható, hogy igencsak halvérűek sógoraink a koncertek alkalmával. Szórványos taps néha előfordult, de tombolás, zúzás csak pár zenekarnál volt tapasztalható a két nap alatt. Legtöbbször csak a mozdulatlanul egy helyben álldogálás volt jellemző, és még vissza sem tapsolták a legtöbb bandát. Ennek sokszor a fellépések hangulata látta kárát. Persze bunkó viselkedés annál inkább előfordult: például ilyen a sörrel teli poharak hátulról, orvul a nézők fejére dobálása. (Komolyan mondom, legközelebb kommandózni fogok, és beazonosításuk után jól helyben hagyom a jó modort nem ismerő illetőket.) Szomját és éhségét egyébként a színpad közeli pár sátorban csillapíthatta a fesztiválozó, és a merchandize pultok gazdag kínálata is okot szolgáltatott pénztárcájának könnyítésére. A kissé terjedelmes bevezetőt követően nézzük, hogy milyen nagyszerű koncerteket tekinthettünk meg a két nap alatt.
  
  Sátraink felverése közben a távolból hallottuk a Defender KFS modern thrash metalos muzsikáját és az Erebos dallamos death metal-ját, de egyik zenekar sem keltette fel annyira az érdeklődésünket, hogy hanyatt-homlok rohanjunk a színpad irányába. Aztán a Freund Hein produkciójába már közelről is belenéztünk. A mókás öltözeteket és fizimiskákat látva már várható volt a vicces muzsika érkezése, és ezt is kaptuk a bohókás zenekartól. Volt vidám punkos szám, folkos hatások, thrash metalos őrlés, gothic-os érzelgés, de felfedezni véltem az egyik dalban Dillinger-es elmebeteg témákat is. Szóval inkább az a kérdés, hogy milyen zenei hatás nem tükröződött ebben az elég kusza muzsikában. Az Obscurity már nem ilyen eklektikus egyveleget nyújtott, hanem kapásból belecsaptak a black/death metalos darálásba, amit dallamos gitártémákkal vegyítettek. Az utánuk következő Sanguis az északi black metalt képviselte, a szélsebes tekerés és károgáshegyek közben azért felbukkant pár lassabb téma is. A Goddamned X-et már láttam pár éve, és egy középszerű riffeket hasznosító death metal banda élt az emlékezetemben. Így eléggé meglepődtem, amikor death and roll muzsika szólalt meg a hangfalakból. Azért akkora meglepetés nem ért, mert továbbra is egy középszerű banda előadását hallhattam, de elmondható, hogy fejlődtek az évek alatt. Fogósabb számokra és karakteresebb riffekre lenne szükség, így csak egy banda a sok közül.
  (Barna)
  
  Az osztrák bandák koncertjei után jöttek az ismertebb és (valljuk be) színvonalasabb zenekarok előadásai. Elsőként a norvég Sarkom, a banda morózus black metalt hozott az ausztriai nyárba. Az első számok alatt még zavaró volt ez a kettősség, de hamar rá lehetett hangolódni a jégtábla keménységű témákra. Na de annyira azért nem, hogy ne a külsőségeken legeltessük a szemünket, tehát a muzsikájuk nemigen veszélyezteti az elsővonalas csapatok pozícióját. Nálam feltétel: egy black metal csapat zenéje legyen érdekfeszítőbb (vagy legalább ugyanolyan érdekfeszítő), mint a kinézete, akkor már nincs komoly gond. A Sarkom-nál kis jóindulattal 40-60 %-ra teszem ezt az arányt, magyarul: az idő múlásával egyre kevésbé tudtak lekötni.
  (Eugene)
  
  A Sarkom produkciója után igazi ínyenséget kaptunk a brit Gorerotted koncertjével. Már nagyon vártam a jó kedélyű death/grind muzsikusok előadását, és nem is kellett csalatkoznom. A vidám kvartett egymás után szállította jobbnál jobb dalait, amelyeket nagy vehemenciával adtak elő. Az előadásban és a hangulatkeltésben a két kopasz úriember vitte a prímet: nevezetesen Wilson basszusgitáros és Ben „Goreskin” énekes. Goreskin egyébként az öltözködése alapján mintha egy hip-hop buliból lógott volna meg: a buggyos farmerben és a világos pólóban virító frontemberről csak az aranylánc és a sok ékszer hiányzott a teljes illúzió megteremtéséhez. Az énekesi teljesítményére azonban nem lehetett panasz: a színpadot vadul bemozogva bugyborékolta fel a gyomortájéki hörgéseket. A számok közbeni mondókái is igen mókásak voltak, tovább emelték a buli hangulatát. Wilson basszusgitáros is mászkált fel-alá és folyamatos vigyorgással nyomatékosította jókedvét. A rasztahajú gitáros, Tim is rendesen odatette magát, hiba nélkül játszotta le a sokszor bonyolult, megtördelt témákat, Junky Jon dobos pedig nagy vehemenciával püfölte a blast beateket. A koncert hangzására sem lehetett panaszunk, bár kissé basszusorientált volt, ami sajnos szinte a fesztivál összes koncertjére elmondható volt. Az eljátszott dalok kiválasztásával sem volt gond, a ráadást is tartalmazó körülbelül háromnegyed órában eddigi három lemezük mindegyikéről kaptunk számokat. Olyan vidám mészárszékes dalokra bulizhattunk, mint a To Catch A Killer, a Gagged, Shagged, BodyBagged, a Fuck Your Ass With Broken Glass, a Zombie Graveyard Rape Bonanza, a Nervous Gibbering Wreck, a Pain As Prelude To Death, a Masticated By The Spasticated vagy a Cut, Gut, Beaten, Eaten. Goreskin és Wilson ráadásul a koncertet követően végigbulizta a Kaltenbach fesztivál hátralévő részét, szinte végig részegen tombolva a többi zenekar előadására. Igazi rock and roll arcok tehát, és ennek fényében koncertjük háttérvászna valós életfilozófiájukat tükrözi a we drink till we stink felirattal. A fesztivál egyik legjobb koncertjét adta a Gorerotted, ehhez nem férhet kétség!
  (B.)

  A feröer-szigeteki Tyr vikingjei is számukra szokatlan időjárással találták szembe magukat, nem hiszem ugyanis, hogy mindennapos lenne náluk a 30 fokos kánikula. A koncertjüket úgy tudnám a legjobban jellemezni, mint 50 km/h-val megtenni főúton egy háromnegyed órás utat. Nagyon hiányoztak a gyorsabb részek, ezek hiányában hamar unalomba fulladt fellépésük, hiába tartalmaztak azok néhány kellemes részletet. Két javaslatot tennék számukra: vagy jobb nótákat írni a már meglévő tempóban, vagy begyorsulni egy keveset ha valamelyik tényező teljesül, már egy szinttel feljebb tudnának lépni. Amúgy precízen, ám rettentő statikusan játszottak, mindemellett több kommunikációt vártam volna el tőlük. Jó, tudom, a 30 Celsius fok nincs mindenkire jótékony hatással
  
  A két ex-Empyreum muzsikus alkotta Dornenreich egy különleges desszertet szolgált fel az érdeklődőknek. Zenéjük valahol a black metalban gyökerezik, de volt itt minden, mint a bucsuban: hegedűszó, német nyelvű ének hol dallamosan, hol acsarkodóan előadva, s némi folkos íz is. A kollektívan feketébe öltözött csapat láthatóan jól érezte magát a deszkákon, én azonban kevésbé: hiányoltam az igazán kiugró dalokat. Amolyan ki sokat markol, keveset fog jellege volt a zenéjüknek, a fentebbi összetevők még nem értek össze igazán, pedig erre 1998 (!) óta megvolt a lehetőség. Talán a következő évtizedben?
  (E.)
  
  A norvég Zyklon-t már régóta meg szeretném nézni, és végre ennek is eljött az ideje. A színpadi készülődést követően este kilenc óra után kezdték el programjukat a black/death metal északi mesterei. A színpadképen feltűnő volt Trym óriási dobfelszerelése, az Emperor-ban is doboló úriember ki is használta a gigantikus dobcuccát, fantasztikusan ütötte a cájgot. A többiek is hasonlóképpen professzionális játékot mutattak be: Samoth és Destruchtor gitárosok feszesen és precízen szállították a gyilkos riffeket, és Sechtdamon is remekül kezelte basszusgitárját valamint az énekesi teendőket. A norvég zenészek északiasan kimérten prezentálták a világ pusztulását megjövendölő zord, marcona szerzeményeiket. A legutóbbi Disintegrate album Underdog című dalával kezdték a koncertet, és az akkor elég gyatra hangzás szerencsére a következő számnál már helyreállt, és megfelelő körülmények között élvezhettük a bő háromnegyed órás black/death esszenciát. Az új lemezről hallhattuk még a Disintegrate-et és a Ways Of The World-öt. Az Aeon-ról megidézték a Psyklon Aeon, a Core Solution és a The Prophetic Method című remekműveket, míg a World Ov Worms-ról a kiválóan felépített Transcendental War és a koncertet záró Hammer Revelation hangzottak el. Nagy öröm volt e dalokat élőben hallani, egy nagyon jó Zyklon koncertnek lehettünk szem- és fültanúi. Ugyan a hangulat nem volt olyan fergeteges, mint a Gorerotted koncert esetében, de a Zyklon zenéje nem is a vidámságról szól.
  
  Az utánuk következő holland Legion Of The Damned-et sem a vidámsága miatt szeretjük, hanem a kegyetlenül nagyot ütő old-school thrash metalja miatt. Régisulis zúzós riffekből ezen az estén sem volt hiány, egymás után vezette elő az Occult nevű zenekar romjain szerveződött kvartett a thrash metal bombákat. Bizony, itt nyak nem maradt mozdulatlanul, az ember szinte önkéntelenül elkezdett bólogatni a súlyos riffekre. A döngölős középtempók mellett a gyors, kapkodós thrash témák is részét képezik a Legion Of The Damned zenéjének, így a tempók terén biztosított a változatosság. Azonban hosszú távon kicsit monotonná válik a zenéjük, a nagyon hasonló számok miatt már egybefolyik a produkció. Az egy órás koncertjük végére az én fülem is megfáradt kissé az egymásra ütő dalok zúzdájában. Ezen negatívum ellenére azonban egy nagyon jó koncertet hallhattunk, a zenekar két albumáról egymás után sorjázó thrash gránátok mindenkit térdre kényszerítettek. Különösen az olyan szerzemények, mint a Malevolent Rapture-ről elhangzó Into The Eye Of the Storm, a Legion Of The Damned, a Death´s Head March, a Malevolent Rapture, a Werewolf Corpse, a Bleed For Me és a Sons Of The Jackal-ról eljátszott Undead Stillborn, Infernal Wrath, Sepulchral Ghoul és a Son Of The Jackal. Ráadásul a jól választott számokhoz erőteljes hangzás és jó zenészi teljesítmény is társult. Maurice Swinkels gyűlölettől fűtve fröcsögte acsarkodó hangján a sorokat, mely alá Richard Ebisch gitáros szolgáltatta a gyilkos riffeket, és Harold Gielen basszusgitáros valamint Erik Fleuren dobos adták a bombabiztos alapokat. Tehát egy remek koncerttel örvendeztettek meg holland barátaink, egy igazán derék thrash metal bulit vezényeltek le az osztrák közönségnek.
  (B.)
  
  Ausztria black/death fenegyerekei is megmutatták magukat hazai pályán, össze is gyűlt rájuk rendesen a nép. Nem tudom, hogy ez a zenének szólt-e, vagy pedig annak, hogy a Belphegor egyike a nem túl sok valamirevaló osztrák underground csapatnak, amelyet igencsak keblére kell ölelnie az osztrák közönségnek. A dilemma megmaradt a koncert végéig, közben azon morfondíroztam, ezt vagy azt a riffet melyik csapat ihlette. Tény, a Belphegor zenéjében nem sok egyéni elem van, ha veszünk egy adag Nile-t és hozzákeverünk egy legalább akkora adag Mayhem-et, nagyjából megkapjuk a végeredményt. A koszos hangzás alaposan összekutyulta ezt az egyveleget, úgyhogy nemigen tudtam élvezni az előadást, ám lehet, hogy ebben a késői időpont is ludas valamennyire.
  
  A Dark Funeral színre lépésénél már hajnali kettő fele járhattunk, így a koncentrációs képességünk ekkora már nagymértékben lecsökkent. Ám még ez a tény sem volt számomra elegendő indok, hogy ne nézzek bele legalább egy keveset a svédek műsorába, de sajnos a zajos megszólalás hamar a sátor felé kergetett. Jóformán egy riffet nem lehetett kihámozni a masszából. Paradoxon, de ahogy távolodtunk a színpadtól, egyre inkább élvezhetővé vált a black metal orgia. Mire a sátrainknál voltunk, már szinte lemezminőségben szóltak, így nem volt ellenemre, hogy a Dark Funeral süvölti fülembe az éjfekete szimfóniáit altatódal gyanánt
  (E.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: