lemezajánló [nagylemez]  2007. július 31. kedd   13:50

nincsen hozzászólás

  1993-ban indult kapcsolatunk. Kézbe vettem a Counterparts című lemezt, s már a puritán csavaros borító rokonszenvet ébresztett bennem a banda iránt. Aztán elindult az Animate, és nekem le kellett ülnöm. Egyből megtalálta a lelkemhez vezető utat, ámbátor azok az albumok, amelyekkel több évnyi barátságot kötök, elsőre ritkán hatnak. Ennek ellenére a Rush könnyen kapható csaj volt, mégis, 14 év után is hűségesek vagyunk egymáshoz!
  
  Némi zenekar-történeti kitekintés az újszülöttek kedvéért: még valamikor a dinoszauruszok után nem sokkal alakult ez a kanadai csodafogat, pontosan 1968-ban. És itt ragadnám meg az alkalmat, és egy kérdezz-felelekre invitálom zeneértő olvasóimat: van-e még egy olyan együttes, amelynek 34 (!!!) éven át változatlan a felállása? Férfiasan bevallom, nem sejlik fel egy név sem, de a Rushra mindez igaz! Noha a korai időkben (csupán az első albumnál) még John Rutsey püfölte a bőröket, mindenki Neal Peart-et tartja A Rush Dobosnak. Mi több, a világ egyik legkiválóbb ütősének!
  
  A korai esztendők lemezeire még egyfajta techno-rock hangzás volt jellemző, s rövidebb dalok mellett nagy hangsúlyt fektettek a hosszabb lélegzetű eposzokra (mint pl. a progresszív gyöngyszem Xanadu, a By-Tor And The Snow Dog vagy a 20 perc feletti, többtételes 2112). Jellemző volt a zenei komplexitás, a kiművelt költőiséggel megalkotott, eklektikus szövegek terén pedig a szabad akaratban hívő, individualista filozófia találkozott a sci-fivel és a fantázia világával.
   Megközelítőleg az 1982-ban megjelent Signals korongtól kezdve visszavettek a harsogó témákból, és higgadtabb, úgymond érettebb, elegánsabb szerkezetű produkciók sora következett, olyan kiválóságokkal, mint a Red Sector A, (a) The Big Money vagy az újabbak közül a kecses Resist és a megrázó Nobodys Hero.
  
  Ahogyan Neal kettős tragédiája (egy éven belül veszítette el lányát és feleségét!) folytán igencsak súlyosra és harapós-haragosra sikerült a Vapor Trails album, úgy a friss gyöngyszem, a Snakes And Arrows viszont újfent légiesebb, azaz könnyedebb hangvételben íródott. Mind a borítókép, mind a füzetben szereplő fotók, mind a hangzás igen pazar, de úgy is fogalmazhatok, hogy Rush-szintű igényességről árulkodnak.
  
  A nyitó Far Cry kezdő témájánál azonnal felismerhető a zenekar; a kissé szigorúbb verze-riffeket a védjegyszerű éteri dallamok váltják. A következő, album-címadónak számító Armor And Sword egy lassú folyású, helyenként már-már lírai húrokat pendítő melankólia-dózis, Geddy Lee megindító dallamaival. A negyedikként elhangzó The Larger Bowl egy habkönnyű számocska, némiképp gyermekmondókaszerű refrénje a Test For Echo lemez Virtuality című szerzeményének fődallamára hajaz. A Spindrift pedig a korai Rush elvontabb költészetét eleveníti fel borongós-hideglelős hangulatával.
  
  A remek The Main Monkey BusinessDream Theater Erotomania című instrumentális gyöngyszemére emlékeztet, noha ne feledjük, ki hatott a másikra! A hat és fél perces The Way The Wind Blows pedig hátborzongató dallamokkal büszkélkedik; itt a szőrös hard rock és a virágszirom-finomság lép frigyre!
  
  Felesleges felsorolni és kielemezni az összes dalt, hiszen végtére egy jó értelemben véve homogén anyag született, egységes színvonalú számokkal és hangulattal. A Rush egész egyszerűen képtelen hibázni, nevük garancia a minőségi, igényes rockzenére!
  14 év után is hűségesek vagyunk egymáshoz. Én pedig kitartok a csajom mellett!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: