lemezajánló [nagylemez] 2007. július 13. péntek 11:38
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaThe Idoru: Monologue 2007, Edge Records
Február elején jelent meg az Edge Records gondozásában az Idoru második nagylemeze a Monologue, melynek behatóbb vizsgálata akkor elmaradt. Most a nyári fesztivál dömping, s koncert hegyek árnyékában kicsit több időm akadt az album értékelésére, s nektek is több lehetőségetek van lecsekkolni, hogy élőben is tudják-e azt nyújtani a srácok amit a lemezen művelnek.
Új lemez, új hatások, s rögtön az elején egy ősrégi téma. Elsőre kicsit meglepődtem, hogy a nagy kedvenc, az All Roads Lead To Rome egyik témájával indít a lemez, de Szalkai művészurat ismerve erre tulajdonképpen fel is készülhettem volna. Amennyiben ez a régi érzések előcsalogatására volt hivatott, úgy nálam bejött, hiszen egyből közelebb kerültem az anyaghoz. Talán kicsit ismerősként is kezeltem ezután. Félretéve a múltat, a lemez címadó dala bő másfél perces introként üzemel, s kellőképpen elvonja a figyelmed minden másról. Mostantól csak az Idoru létezik, s nótáik befogadásával vagy kénytelen foglalkozni az elkövetkezendő fél órában.
A When The Morning Comes már ízig-vérig Idoru, Andris hangja a jól csengő dallamokkal indít, a húrosok hozzák a kötelezőt, igazi kiadó-fogó dal így a lemez elején. A Refused Day By Day-t már énekelve hallgatom, hiszen már korábban is elérhető volt mintegy promótálandó a lemezt. A legösszetettebb dala a lemeznek szerintem. Az ének itt ül a legjobban a témán, a refrén első hallásra beissza magát az agyadba, Andris nem csak énekelni tud(!) hanem ordít sőt kiabál. A kezdeti dallamok után, jönnek a döngetős részek, majd rövid altatás és kezdődik elölről az egész utazás. Nagyon el van találva az anything that fate sends my way refrén is, és iszonyat jó a kontraszt hatásként ráépülő kicsit Blind-os üvöltés. Korrekt.
A Last Raindrop már a lenyugodottabb hangzásvilág megtestesítője. A dal az állandó ígérgetőkre, a hazugság-gyárosokra koncentrál, s fogalmaz meg határozott véleményt. A videó-klipes nóta, a Monochrome gépies ütemeivel egy zaklatott lelkiállapot megidézésével próbálkozik, míg a Prison Of Dead hasonló érzéseket sugall, de egy erőteljesebb megfogalmazásban. Az agresszivitás, a harc, az állandó küzdelem dala ez.
Az Encounter-ben az i just ranged till now searching for reasons to stay alive hasít a fejünkbe. A dal egy kicsit olyan nekem, mintha valami színházi előadást hallgatnék ez valószínűleg az előadásmódnak köszönhető de a refrén mindenért kárpótol. Itt is érződik ahogy szinte a teljes lemezen -, hogy az Idoru tényleg összeérett, mindenki érzi a másikat, ismeri minden apró mozdulatát, s ezáltal teljesebb, érettebb lett a zene. Itt már nem a technikai megvalósításra kell figyelni, hanem arra, hogy ne csak zenét nyújtson a lemez, de élményt is, érzéseket, s nem utolsó sorban maradandó emlékeket.
A Kill a kérdések és a válasz dala. Ezt a kettősséget nyomatékosítja az énekstílus váltakozása is, a kérdések dallamos oldaláról való átváltással, a szaggatott, szinte már fájóan odapakoló válaszra. Érdekes megoldás bár a gyors részeknél nem érzem annyira a vokál és a gitárok közötti harmóniát. A Shelter Of Empty Souls kifejezetten az a dal, amiért szeretem az Idoru-t. A bevezető tögymörgés már-már a tovább kapcsolásra sarkalna, amikor egy fergeteges közbevágással, s nem mellesleg egy szenzációs témával már száguldok is a magasba, a dal csak úgy repít, hogy aztán egy rövid tétovázás után visszalökjön a belassult, kiüresedett világba. Egy ilyen utazást már csak egy méltó befejezés követhet, s a The Better One talán megfelel erre a szerepre. Nem az a na akkor most kezdjük elölről a lemezt típusú dal, de talán az Idoru nem is az a zene, amit egyből duplázni lehetne. Itt el lehet merengeni a mondanivalókon, talán az erősebbek még gondolkozni is elkezdenek, hogy aztán azért mégis csak betegyék még egyszer azt a lemezt, és még egyszer, és
Talán nem mindenki erre a lemezre számított az Idoru műhelyéből, de az biztos, hogy nem hazudtolták meg magukat a művész urak. Idorus az anyag, igaz fejlődő félben lévő Idoru ez, egy olyan banda akik tudják, hogy mit akarnak és igyekeznek megvalósítani terveiket. S ha küzdelmes is az út, a minőség az adott, az érzések szintúgy, innentől már csak a képzelet szabhat határokat...