szerző: UtazóMarcus Miller 2007. május 20. Petőfi Csarnok
Mélyen tisztelt olvasóink, sűrű elnézéseket kell Önöktől kérnem, hogy nem voltam képes időben megírni és leközölni a Marcus Miller beszámolónkat. Remélem ennyi idő után sem fog gondot okozni eme nagyszerű zenei géniusz méltatása jelen beszámoló keretei között.
Nagyon felszabadító érzés volt újra látni Marcus Millert, a mai jazz egyik legnagyobb basszusgitáros etalonját május 20-án a Pecsában, akit számtalan muzsikus és zenerajongó tart a legnagyobbnak, és akit minden alkalommal újra és újra látni kell. A hihetetlenül precíz, meggyőző, varázslatos és megfejthetetlen 48 éves muzsikus nagyon intuitív produkciójáról csak nagy szavakat lehet mondani. Nagy várakozás előzte meg ezt a fellépését is, hiszen alig négy év telt el azóta mióta hazánkban járt igaz, ezúttal nem a Millenáris Parkban, hanem a Petőfi Csarnokban hallhattuk előadását, melyről csak azt tudom írni, hogy frenetikus volt. A véleményem nem, a nézőszám viszont igen - az elmúlt négy év alatt szinte megtriplázódott, s ezen nem is tudok csodálkozni. Ez a nagy siker annak is betudható, hogy Marcus Miller a legpontosabb, legtechnikásabb húrnyűvő, aki amellett, hogy nagyon keresett művész a jazz és a funky, soul muzsikusok körében, alkotó muzsikus maradt lásd (Free) legutolsó albumát - a mai napig. A kreativitása és technikai tudása szinte határtalan. Egy rövidke gondolat erejéig megállnék: pont azért, mert ne csak az ő neve csengjen fényesen, hanem a Jaco Pastorius-é, vagy Miles Davis-é is, kiknek neve ugyancsak nem lehet ismeretlen. Nem szeretném, ha kimaradna a sorból az utóbbi néhány hónapban itthon fellépő vagy fellépett nemzetközi hírű muzsikusok nevei sem: Victor Rise, Eumir Deodato, Scott Henderson, Rhoda Scott, Victor Bailey, Jamaaladeen Tacuma, Allan Holdsworth, Al di Meola, John Scofield, Kenny Garrett vagy éppen George Benson & Al Jarreau, akik egy-két kivételtől eltekintve mind húros muzsikusok és világsztárok!
Az estét a Blast és a Higher Ground (Free album) dalaival nyitotta meg. Remek szólisztikus profi szólamokkal megtűzdelt dalok voltak ezek. - Igaz ízlelgetnem kell még őket. - A domináns alapok és a hangzás leginkább Marcusé volt. Ezt ellensúlyozta a szólisztikus tételeket játszó társai Stewart trombitán, Anderson szaxofonon, és Maret szájharmonika játéka, mely komoly vezető szerepet kapott e bevezető daloknál. De nem lebecsülendő az a majd 1 perces szaxofon szóló sem, amelyet hallhattunk, Marcus funky „bass slap” technikájával fűszerezve, melyek igazán meggyőzőek voltak így együtt. A Blast kiválóan megmutatta, hogy Marcus muzsikusai venni tudták az Ő igen magas követelményszintjét! A Higher Ground tételnél megfigyelhettük, hogy Marcus és a Maret hogy bűvölik a hangokat és a motívumokat. Ebbe a duó összjátékba csatlakozott Anderson furmányos vérpezsdítő funky-s szaxofon szólója, és néhol remekül jött ki Maret herfli bluesos fújása is. Hihetetlenül osztották fel egymás között a bőgő- herfli, szaxofon - herfli, bőgő- herfli hármasának megszólalását. Mintha tervezőasztalon szerkesztették volna ezeket a nyitó tételeket.
Harmadikként a Jean Pierre-t (Free album) hallhattuk, melyről újra megállapíthattuk, hogy mennyire kiválóan megírt ez a dal! Egyébként nagy örömömre újra hallhattam Davis örökbecsű alkotását, amely igazi unikumként hatott ezen a fellépésen. Remek Marcus-i alapok, hibátlan hosszú Stewart trombitaszólók, lenyűgöző Sparks-féle torzított szinti futamok mellett Marcus sem fukarkodott szólóit visszatartani - ez így együtt mind-mind lenyűgözött bennünket. Pont úgy mint Bobby Sparks igen komoly hangszerparkját látva, melyek között ott találtuk az ősi Rhodes zongora mellett a szintén egykorú Hammond orgonáját és a legújabb kiadású Nord-ját, és ki tudja, hogy mi minden más elektromos kütyüjét, amelyek nélkül talán nem lett volna ennyire a tökéletes az ő játéka. Egyébként itt kell megjegyeznem, hogy ha 10 keze is lett volna, akkor az se lett volna elegendő. No igen, ez a hangszer-park azért nem vetekedett Jordan Rudess billentyűvirtuóz színpadra állított hangszereivel, de talán nem is ez volt a cél. Ettől függetlenül is nagyon meggyőző volt játéka az egész előadás alatt. Nagyon jó témákat hallottam tőle, néhol pedig Marcus amikor épp klarinétozott - kiváltotta őt és hozta a remek és hibátlan elektro-basszus futamokat. Egész előadás alatt hihetetlen összhang uralkodott Sparks és Marcus között. Marcus zsenialitása abban is meg mutatkozott mintha 2 bőgős segédkezett volna keze alá, pedig csak Sparks billentyű zsonglőrt hallhattuk. Semmi meglepő nincs abban, hogy Marcus kiváló zenésztársai a legjavát adták az esti fellépésnek és azon sem kell csodálkozni, ha minden egyes szóló után a csarnok üdvrivalgással telt meg. A Panther-rel (Power: The Essential) egy újabb népszerű Marcus-dalt hallhattunk, melyet szintén nem kellett bemutatni a publikumnak. Marcus kiváló üveghangos szólójával is kiegészítette a produkciót, melyet egy újabb témaboncolgatás követett Marcus és Sparks között, miután az est fő zenésze a Pantherből kilépve csendes szintetizátor akkordszőnyeg kíséretében tért át egy másik zenei dimenzióba, és másik szeretett hangszerével a basszus klarinétjával tért vissza. Hangsúlyozom nagyszerű látvány volt ez, pont olyan, mint ha kígyóbűvölő lett volna.
Ha azt nézzük, hogy micsoda távolságban van egymástól a basszusgitár és a klarinét, akkor rá fogunk jönni, hogy két külön zenei világot tart egy kézben, melynek meg van a maga varázsa. A basszus gitár az alap hangszere, amely már leginkább szóló instrumentummá tudott válni. Hol keményen osztotta a masszív alapokat, hol csak szólóival győzte meg a publikumot. Mindegyikből bőségesen kaptunk, de ebben a produkcióban azért a többiek is kivették a részüket, hogy ne csak egy oldalú legyen ez a Marcus nevével fémjelzett produkció. Nem tudom elképzelni, hogy bárki, aki látta ezt a produkciót, fölöslegesnek tartotta azt a pillanatot, amikor Marcus kezébe vette ezt a hosszú nyurga hangszerét és megszólaltatta. S azt sem tudom elképzelni, hogy bárkinek is csalódást okozott volna ezzel a lépésével, a játéka tisztaságával, hibátlan hangszerkezelésével, és fújás technikájával, tehát az egész hangzásával.
Tehát ez a Pantherből való csendes szintetizátor átmenet olyan volt, mintha a Lonnies Lament klarinét témáját gyúrta volna össze a Your Amazing Grace-el, igazán melankolikus, érzelgős egymásnak tapadó szerzemény volt. Hatalmas sikert egy még hatalmasabb Beatles-adaptáció követett a Come Together (Tales) Marcus átiratában. Igazi vérpezsdülős dal volt ez, mely közönség tapsfelvezetésével remek funkys basszusok és Hammond alapok kíséretében a fúvósok sem tartották vissza magukat. Remek Davis féle trombita szólók, frenetikus szaxofon és herfli szólók váltották egymást. Egyébként mindegyik muzsikus tudta, hogy hol és mikor kell abbahagynia a ráruházott szólótételeket. Természetesen a külön tételeket a zseniális közös össz-szólókkal fejezték be és így tértek vissza az eredeti Come Together alaptételhez. A hallott szólókat kivétel nélkül kitörő ovációval fogadta a közönség. Hihetetlenül inspiratív dal következett ez után, a Boomerang (M2). Remek Marcus basszus felvezetés után méltó melankóliájú, csendes, visszafogott bravúros trombita és herfli szóló tudott érvényesülni Marcus énekhangja mellett. Minden felnagyítás nélkül megállapíthatom, hogy Patches Stewart technikailag kiváló trombita- és szólójátékot tett le a Pecsa közönsége elő. Az ő játéka szerényen megjegyezve is méltó Davis szellemiségéhez. A lassú melankóliát a Frankenstein (Silver Rain) funkysoul alapú jazz-rock dal oldotta fel. Marcus ezúttal sem fojtotta el társainak szólóit: a fő meghívott kezdte hihetetlenül pontos funkysoul basszus alapjaival, melyre Stewart frenetikus trombita szólóit, ezerujjú billentyűs Sparks pakolt igen kiváló billentyű-gitár szólókat és Hammond szólamokat, majd Anderson és Maret sem kegyelmezett a hallgatóságnak. Remekül felosztották egymás között a pódiumot, amelynek eredménye egy roppant precíz és hibátlan szólókkal teli barátságos Frankenstein lett. A rendes programot ezzel a frenetikusra sikeredett dallal zárták. A sikert ovációban lehetett mérni, mely a két hátralévő ráadásnak szánt dal alatt sem maradt el. Egyszerűen ittuk, és magunkba szívtuk Marcus Miller és barátainak kiváló produkcióját. Az első bónusz egy dal egy New Orleans-i dixie stílusban játszott rögtönzött öröm muzsika vezette fel, alig 10 percben. A megbízható alapot itt is Bell és Sparks Hammond-ja hozta. Ennél a dalnál ez olyan volt, mintha a Hammond királynőjét Rhoda Scott-ot hallottam volna Sparks-szal duóban. Olyan érzésem támadt, mintha Marcus csapata most jött volna egy New Orleans-i dixie jazz klubból, hogy itt is ízelítőt adjanak, milyen is az igazi jazz! Kérdés nem férhetett hozzá, hogy ilyen, mert a levegőben is érezni lehetett azokat a dohos, füstös deszkákat, melyek magukból ontják a dixieland-et. Az előadás jobb pillanatai közé kell sorolnom azokat a pillanatokat, amikor négyen (trombita, szaxofon , herfli és klarinét) egy kupacba tömörülve fújtak, táncoltak, kígyóztak és játszották azt a (S)öröm dixie muzsikát. A második záró Miles Davis: Tutu-ja (Live & More) előtt még percekig megállt a csarnokban az élet - magától a közönség ovációtól. Azt hiszem, ehhez a dalhoz sem kell semmit hozzátennem, mert e dalnak az eljátszása is pont olyan volt, mintha Davis itt lett volna a színpadon. Biztos, hogy elégedetten bólogatott volna a hallottakra. Nem tudom eléggé dicsérni e hatos látott munkáját, mellyel megajándékoztak bennünket ezen a május 20-ai produkción.
16:19
