beszámoló [koncert]  2007. július 8. vasárnap   16:55

nincsen hozzászólás

  Ötödik alkalommal látogatott hazánkba a progresszív rock/metal koronázott királya a Dream Theater. Más típusú koncert volt ez, mint az eddigi magyar fellépéseik. Rendes tunékeretek között zajlott az egész és szokásuktól eltérően előzenekart is hoztak magukkal. Érdekesség, hogy az előbanda Charlie Dominici bandája volt, akiről tudjuk, hogy a Dream Theater első lemezéhez (When Dream And Day Unite) adta a hangját. Ismét fennálltak a már megszokott tényezők: borsos jegyár, mindkét bejáratnál lassan haladó, hatalmas sor, bent full teltház. A napokban uralkodó rossz időjárási viszonyok a koncertet szerencsére megkímélték, így szinte minden feltétel adott volt egy remek estéhez.
  
  A csendrendelet miatt a buli csak este tíz óráig tarthatott, ezért a Dominicit már jóval a meghirdetett kezdés előtt felzavarták a színpadra. A brigád zenéjét itt hallottam először, így számcímekkel sajnos nem tudok szolgálni, de az megjegyzendő, hogy a Charlie Dominici által felénekelt Dream Theater lemezről nem játszottak (valószínűleg nem is játszhattak) semmit. Zenéjük jópár helyen erősen emlékeztetett a főbanda muzsikájára, de itt jobban érvényesült a metal. Néhol szinte Nevermore durvaságú riffekkel operáltak és a szintetizátornak is jóval kevesebb szerep jutott. A zenészek természetesen mind profi, képzett arcok voltak, főleg a gitáros és a dobos játéka nyerte el a tetszésemet. Charlie Dominici hibátlanul énekelte végig a programot, pedig lehetett tartani attól, hogy a korosodó frontember hangja az évek alatt megkopott, de minden fekvésben kiválóan teljesített, még a magasakat is tökéletesen kitolta. A publikum már őket is lelkesen fogadta, minden számot komoly taps követett. Azt talán mondanom sem kell, hogy hibátlanul szóltak.
  
  Dominiciék levonulása után nem sokkal már a deszkákon is termett az öt zenészóriás. Sok újat nem lehet elmondani egy Dream koncertről, egy kicsit olyan rutinbulinak tűnt az egész, de ettől még szerintem óriási élmény lehetett minden megjelentnek. A vadonatúj Systematic Chaos lemezt szerencsére nem erőltették túlzottan, csak amennyire kell, de ez nem is gond, ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy az előző Octavarium lemez és az új mű sajnos egy kicsit önismétlésnek hat. A program nem lehetett teljes, ugyanis a megszokott háromórás játékidőt kettőre csökkentették a már fentebb említett csendrendelet miatt és így jópár olyan szám maradt ki, amelynek mindenképpen el kellett volna hangzania. A hangszeresek teljesítménye természetesen hibátlan volt, de tőlük ezt már megszokhattuk. John Myung gyönyörűszép hathúros basszusgitáron kifinomult, mesteri játékot mutatott be. John Petrucci igazi gitárhős módjára pengetett és Jordan Rudess ujjgyakorlatai pedig sok kezdő szintis kedvét elveheti a játéktól vagy éppen inspirálja őket. Mike Portnoy visszafogottabb volt, nem bohóckodott annyit, mint szokott. Sok überdobost láttam már élőben, de amit Portnoy a bőrökön és cineken művelt az egyszerűen mindent vitt. A cucca is akkora volt amekkorát még nem láttam, mintha két dobcucc lett volna egymás mellé rakva. Sokan mondják és én is úgy tartom, hogy James Labrie a zenekar Achilles-sarka. Alapból nem tetszik az orgánuma és élő teljesítménye sem túl megbízható, most is sok témával küszködött, főleg a magasakat nem bírta. A számok közül talán a ráadásban utolsóként eljátszott As I Am ütötte a legnagyobbat Justice korszakos Metallicára emlékeztető témájával. Az új lemezről elhangzott a Constant Motion című zúzda, a nagyon virtuóz Dark Eternal Night és a Forsaken. Az Images And Words korongról a Take The Time és a Surrounded szólt, előbbi az album slágere és szinte minden Dream bulin szerepel. A Panic Attack sem maradhatott ki, amely az Octavarium lemez legdurvább tétele, itt Rudess és Petrucci szólóira már nehéz szavakat használni, erről a lemezről szólt még az I Walk Beside You is. A Scenes From a Memory konceptalbum négy dala foglalta keretbe a koncertet. A nyitószámok az Overture 1928 és a Strange Deja Vu voltak, a ráadásban pedig a Home és a Spirit Carries On kettőse hangzott el. A Train Of Thought lemezt, a banda talán legmetalosabb albumát az Endless Sacrifice képviselte, a már fentebb említett As I Am mellett. Sajnos a számomra legkedvesbb Awake lemezről nem játszottak semmit. Sok hangzást kifogásoló véleményt hallottam, de szerintem tökéletes volt, főleg Petrucci gitárjának megszólalása volt etalon.
  
  Összeségében elmondható, hogy a Dream Theater lemezeket tekintve pihenhetne pár évet, de élőben pár negatívumot leszámítva még mindig verhetetlenek.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: