beszámoló [koncert]  2007. július 2. hétfő   17:26

nincsen hozzászólás

  Mindenki tudja: egy olyan világban élünk,
  Ahol rossz nevet adnak a gyönyörű dolgoknak.
  Mindenki tudja: egy olyan világban élünk,
  Ahol nem pillantunk másodjára a gyönyörű dolgokra.
  Csak az ég tudja, hogy egy olyan világban élünk,
  Ahol a gyönyörű egy eladó dolog.
  
  (Beautiful)
  
  Amikor a lélek megnyílik
   Az Ember lelke, a Zene lelke. Mély kútból sejlik fel, s úgy árad szét, mint a patak; ezüstös holdfényben csillámló folyam, benne évezredek fájdalmával és derűjével. Szépséget ad, ha mégoly keserű is a dal.
   Mert szép az, amit annak látsz.
   És szép az, amit annak hallasz.
  
  Sötét színeket festenek hazánk fiai; mély, komorbarna árnyakat sző a De Facto-muzsika, zenei noir vagy dark rock, némi toporgás, talán a Nagyok bénítják el őket kissé; itt bizony nem övék a főszerep. Talán más közegben ahol nem nehezedik rám a mindent kitöltő vágyakozás terhe átadom magam nekik, de most csupán Őket várom
   És őket várja a maroknyi lelkes publikum, az ádáz tolongás szerencsére így elmarad.
   Azzal a sötétből kandi fénypászma kúszik elő, és egy ember van csak talpon e vidéken: Steve Hogarth alakja rajzolódik ki, aztán a hangja szeli át a termet. Az a rejtélyes-keserű Hang! Visszafogott prológus az 1991-ben született Splintering Heart, én már úszom a csendes melódiákon, majd felélénkül kissé, az ének is erősödik, s akkor robban a többi hangszer, immáron fényárban fürösztve megannyi zenészt. Mosolygok.
   Noha mértéktartó kezdés, nyitánynak igencsak visszafogott, ám ha valakiben hiányérzet merülne fel, azt rögvest elmossa az izzó The Other Half. A Somewhere Else album nyitótételének folyamatos lüktetése aztán alábbhagy, és átadja magát a csodaszép, édes-bánatos énekdallamoknak. Hogarth angyalként jár Harmadikként a U2-t idéző felhangokkal kísért Youre Gone szólal meg: elvágyódás, gondterhes hangulat. Engem viszont boldoggá tesz. Konfetti-eső hullik alá, és színes üveggolyókról álmodom
  
  Mit akarsz hát tenni?
  A szögesdróttal és a fegyverrel?
  A dolgok jobbá lesznek,
  Ha szólnak és cselekednek?
  Az éjjel akarsz aludni?
  Vajon rejtve maradhat ennyi szeretet?
  
  (Easter)
  
  És nem látom a dölyfős pózt. Ember-zenészek ők, nem rátarti félistenek, hiszen itt egy bohócmaskarás, csupa-mosoly trubadúr, ott egy kopaszodó, pókhasú gitáros pólóban mindez nem számottevő, amikor játszanak. Két lábbal a földön. Mi pedig szárnyalunk
   A klipes Beautifulnál összeszorul a szív, oly megindító. Csipkefinomságú, leheletkönnyű hangszereléssel idézi a Misplaced Childhood lemezt. És akkor jött A Dal! Tán még nagyobb ujjongás övezi az Afraid Of Sunlight első hangjait, és ahogy a szép, csendesebb dallamokból elefántcsonttoronyként emelkedik ki a King of the world sor, én először kerülök transzállapotba. Amikor pedig kibontakozik a rocktörténelem egyik legnagyobb refrénje, az érzelmek hátán az égbe nyúlunk, fellegekbe markolunk, és úszunk a légben, akár az álmainkban.
  
  Nos, ha a címem akarod: megtalálsz a kocsma végében,
  Ahol a bukott angyalokkal ülök, szalmaszálakba kapaszkodunk, és sebeinket nyalogatjuk.
  Engem hibáztass, engem hibáztass.
  Cukor-egérkék az esőben
  
  (Sugar Mice)
  
  A Nagy Bűvöletből (a) The Release szakít ki. Kevésbé ismert dal, amely a Seasons End korong újrakevert verziójának bónusznótájaként látott napvilágot 1997-ben. A Thankyou Whoever You Are ugyancsak a friss mű számainak sorát gyarapítja. Újfent megrázó húrokat penget; panaszos líra szemernyi emelkedettséggel fűszerezett refrén-keservvel, jóllehet tocsogó pátosztól mentesen. A Voice From The Pasttel tovább csorognak az érzékenyebb tónusok, de a Hogarth zongorajátékával kísért Fantastic Place-szel valamelyest leültetik a hangulatot; gyöngéd-törékeny ballada, mindamellett sajnos öregesen döcögő, a refrén kifejezetten középszerű, az ötlettelen, monoton dobtéma pedig unalomba fojt engem. Bár a dal a vége felé némiképp életre kel a torzított gitár bekúszásakor három egymást követő lírai kompozíció sok a jóból, legyenek bármily mívesek is.
   Pszichedelikus utazásra hív az album-címadó Somewhere Else, s az űrlebegés közepette eszembe jutnak a holland The Gathering vibráló hintáztatásai sodrásai. A Man Of A Thousand Facesnél páromra pillantok; nem csupán az ő egyik kedvence, hisz mihelyt körbetekintek, ezer arc árulkodik arról, hogy becses ajándékot osztanak e zenészek. És ha a Voice of command, voice of a snake, voice of humanity, voice of insanity kezdetű ünnepélyes finálé pedig megrészegít és megbabonáz és kifordítja lelkem
  
  Vannak emberek, akik azt gondolják, vagyok valaki,
  Miattad, tudom.
  Ám mindig semminek érzem magam,
  Amidőn egyedül vagyok a sötétben.
  
  (Neverland)
  
  A Between You & Me felráz, ébresztőt fúj és táncra hív; pörgő dalocska, kezeket tapsra ingerlő ritmusokkal. Óriás lufikat eregetnek, mi pedig játszunk velük. Azután becsúszik (a) The Space, mint valami végtelen szőttes; szuggesztív eposz, némiképp a Pink Floyd High Hopes című mestermunkájára hajaz.
   Sorjáznak a klasszikusok: jön a King, amely drámai hatású, veretes progresszív rock. A Neverland pedig újabb tudattágító vitorlázásra ösztökél, Sohaországban meglovagoljuk a márványszivárványt, ismét a Floyd szelleme lebeg felettünk a prehisztorikus Echoes narkotikummámoros bizsergése. Nyilván az ortodox ősrajongók a Script For A Jesters Tear album teljes egészét bekanalaznák, ám a Fish-időszaknak csupán egyetlen túlélője hangzott el: a sikkes Sugar Mice az 1987-es Clutching At Straws korongról, amely egyben hattyúdala volt a skót fa- és rímfaragó óriásnak. (Széljegyzet: Fish
  énekes ugyanis favágóból avanzsálódott költővé!) Szomorú szövegével ellentétben egy igazi közönség-énekeltető himnusz rá is zendít a jónép!
   Az Easterrel búcsúznak: mit mondjak? Meseszép. Csak a Trick Of The Tail-korabeli Genesis üveg-törékeny, gyönyörű líraiságához mérhető. Simogató bölcsődal. Hogarth talán legszebb éneke ebben a balladában bukkan fel, illetve az album-verziójában. Elringat, papírhajó vagyok a csatorna vizén.
  
  Noha két személyes kedvencem az Estonia és az Alone Again In The Lap Of Luxury ezen estén nem szerepelt a programban, rossz szóval nem élhetek, amit itt kaptunk, az volt az igazi Álom Színház! Immár a lélek is megpihenhet
  
  Hát hogyan juthattunk el idáig, hogy
  Félünk a napfénytől?
  Mondd meg, Te lány, Te meg én miért
  Ijedünk meg a napfénytől?
  
  (Afraid Of Sunlight)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: