beszámoló [koncert]  2007. június 9. szombat   11:10

nincsen hozzászólás

  Először jutottam el a bécsi Planet Music nevű klubba (vagy helyi szentélybe?), viszont nem kisebb nevek csábítottak oda, mint az utóbbi években legnagyobbat robbantó amerikai reménység, a Trivium, valamint a kanadai thrash veterán, az Annihilator. Azt hiszem mindenki belátja, hogy ilyen nevekért akár a Déli-sarkra is érdemes lenne elmenni a pingvinekkel pogózni... Ehhez képest egy bécsi kiruccanás tényleg maga a semmiség.
  A Planet Music-ot kis kóválygás után sikerült meglelni, mire beértünk, a Sanctity már játszott. Ők voltak az előzenekar ezen a turnén, és az este 8-kor színpadra lépő amerikai brigádra is meglehetősen sokan voltak kíváncsiak. Energikus, húzós előadást produkáltak alapvetően thrash, de metalcore hatásokból is táplálkozó muzsikájukkal, viszont igazából nem estem hasra tőlük, egy átlagosnál jobb, élvezhető produkcióról van szó. (Tényleg nem voltak rosszak, de ha már ilyen másodvonalas metalcore bandáról van szó, akkor már inkább szívesebben bólogattam volna mondjuk Atreyu-ra George) Inkább felmértük a Planet Music adottságait, és bizony pár dolgot érdemes szóvá tenni.
  
  Először is a hely mérete kb. a Kultiplex és az A38 között mozog, szóval összességében nem egy nagy hodályról van szó. Ami azért meglepő, mert a Planet Music-ot tartják a bécsi metal élet központjának, ahol rendszeresen a legnevesebb és legelismertebb bandák lépnek fel. Ezek alapján én bőven nagyobbra számítottam. Ami viszont egyenesen vérlázító volt, hogy a ruhatárat simán elbliccelték az osztrákok. Mert értem én, hogy hurrá nyár van, meg minden, de attól még jöhetnek többen pl. táskával. Az, hogy mindenféle felügyelet nélkül csak úgy behajítjuk a cuccainkat egy üres terembe a sarokba, azért elég proli megoldás...
  Maga a küzdőtér olyan volt, mint egy hőkatlan. Volt valami szellőzés, de abból szinte semmit nem lehetett érezni, szóval mindenki kedvére fulladozhatott, remek... És akkor azt már hozzá se kell tennem, hogy a sör valami embertelen árban volt, még helyi viszonylatban is. Szóval nekem személy szerint nagy csalódás volt, hogy ilyen putri hely ez a Planet Music, és erre élvezkednek a labancok??? Ehhh... De hogy pozitívat is mondjak a helyről, a hangzás (a küzdőtér közepén) lemezminőségben szólt, ilyen téren van még mit tanulnunk. Valamint a biztonsági személyzet is meglepően jófej volt, ilyesmihez sem vagyunk hozzászokva (a jegyszedő kiscsaj meg egyenesen egy csoda!).
  
  De vissza a koncertekre. Bizarr jelenség, hogy a 12 lemezzel büszkélkedő, igazi veteránnak számító Annihilator mindössze előzenekarként (álnéven: speciális vendégként) lépett fel ma a 3 lemezes „zöldfülű” Trivium előtt, Jeff Waters egóját ismerve meg különösképpen. De ha jobban belegondolunk, nyilvánvalóan meg van a magyarázata ennek a megoldásnak. Az évek folyamán kissé megtépázott tekintélyű és hullámzó minőségű Annihilator-nek most fontosabb volt, hogy újra nagyközönség előtt szerepelhessen, és erre a teltházas bulikat adó Trivium oldalán minden lehetősége megvan. Ennek érdekében Jeff-ék úgy látszik a főzenekari státuszról is képesek voltak lemondani.
  Megszokhattuk, hogy Jeff lemezről lemezre és turnéról turnéra úgy váltogatja zenésztársait, mint más az alsógatyáját... Ezúttal sem volt ez másképp, a kanadai gitároslegenda a következő tagságot trombitálta össze magának: Dave Paddent már ismerhetjük, ő az All For You album óta csapattag. Most azonban szokatlan módon a másodgitárosi posztot is ő kapta Jeff mellett, szóval kettős feladatkört kellett ellásson. Dave mint gitáros-énekes? Hogy mi sül ki ebből...? Rövidesen kiderül! Rajta kívül még két fiatal zenész kapott helyet az Annihilator csapatában: Brian Daemon basszusgitáros és Alex Landenburg dobos.
  
  Ahogy a színpadra állt a csapat, máris tudni lehetett, hogy itt aztán semmiféle probléma nem lesz. Az Operation Annihilation-nel kezdtek az új albumról, ami nem egy hagyományos nyitószám, de kegyetlenül jól szólt a banda, és nagyon odatették magukat a zenészek. Persze főszerepet kapott a nemrég megjelent Metal című lemez, a Couple Suicide és a Clown Parade dalokat is eljátszották még róla. Innentől kezdve viszont „klasszikus blokk” uralkodott végig, a valaha megírt legnagyobb thrash csemegékkel. Mint például a King Of The Kill, amely óriásit ütött a Trivium-os Corey Beaulieu vendégszereplésével. Nem gondoltam volna, hogy a második lemezről előveszik a Stonewall-t, így ez a dal nekem nagy meglepetés volt, persze pozitív értelemben. A pattogós Set The World On Fire mintha még brutálisabban szólna koncerten, mint a lemezen, legalábbis így tapasztaltam lévén óriásit tomboltunk rá.
  Innentől már csak a legendás első két album, az Alice In Hell és a Never Neverland remekműveit helyezték terítékre. Ismét csak nem számítottam egyik legnagyobb kedvencemre, a W. T. Y. D.-re, a The Fun Palace-ra viszont igen, de utóbbit se bántam, lévén a másik legnagyobb kedvencem, hehe... Az Alison Hell-el zárta a banda a koncertet, és bár féltem, hogy előzenekarként elég szűkös lesz a repertoár, ezzel a 9 dalos szettel már bőven ki lehetett békülni (persze jó lett volna még olyanokat hallani, mint a Phantasmagoria, vagy pár nóta a Criteria, Waking The Fury, vagy a Schizo Deluxe lemezekről).
  
  Én a 2003-as Szigetes koncerten ismertem meg az Annihilatort, akkor egy felejthetetlen előadással vésték be magukat az agyamba (és persze a lejátszómba). Ezzel a koncerttel (noha teljesen más összeállításban léptek fel) tovább erősítették a pozíciójukat nálam, tökéletes koncertmunka volt. És hogy válaszoljak a fenti kérdésre, Dave Padden bizony sziporkázóan jól megállta a helyét ezen a kettős poszton, nem is gondoltam volna, hogy ennyire tehetséges a srác. Hogy jó énekes, azt azért eddig is tudtuk, de itt most egyszerűen mindent kiénekelt, még a korai lemezek hisztérikus sikongásait is tökéletesen hozta. Emellett a gitármunkája ugyancsak elsőosztályú volt, sőt még szólózott is, szintén nem rosszul. Emelem a kalapom előtte, tényleg!
  Nagyon jól kiegészítették egymást Jeff-fel, nem csak a gitározásban, hanem éneklésben is. Néhány dalt ugyanis a bandafőnök énekelt végig, így Dave végig a gitárjára koncentrálhatott. Jeff-ről viszont nem kell sok szót ejteni: zseniális gitáros és kész! Lemezminőségben, hangról hangra játszottak el minden dalt, hibátlan volt.
  Az egész koncert olyan szinten precíz volt elejétől a végéig, és olyan jól megdörrent, hogy az tényleg ritkaságszámba megy. Ebben nagy szerepe volt Alex Landenburg dobosnak, valamint Brian Daemon basszerosnak. Előbbi magabiztosan szállította mind a pattogós, mind a nyaktörő sebességű témákat, utóbbi pedig példás beleéléssel headbang-elte végig a koncertet.
  Tisztában vagyok vele, hogy nem fukarkodtam a jelzőkkel, de ez a bécsi Annihilator koncert tényleg egy brutálisan jó előadás volt! Persze-persze, lehet elfogultságot kajabálni, de nyomjál akkor Te egy olyan bulit, ami übereli ezt a koncertélményt...! (A régi Annihilator bérzenészek közül némelyiknél szerintem probléma volt a lelkesedés hiánya. Ez a felállás viszont valami őrületes módon élt a színpadon George)

  A Triviumnak megvolt minden esélye, hogy überelje ezt az élményt, Matthew Heafy-ék ugyanis méregerős lemezeket termeltek ki, és a banda legendásan jó élőben. Kérdés volt, hogy az osztrák nézősereg mennyire veszi a lapot. Ezt már az Annihilator alatt is le lehetett mérni. Az osztrák közönség legendásan szar, ezt mindenki tudja, de hogy ENNYIRE, az már nekem is durva volt...! Mehetett ezeknek a legpörgősebb, legzúzósabb szám, csak álltak mint f. a lakodalomban... Az egész este folyamán egyszerűen semmi mozgás nem volt, Trivium-ra se. Úgy vettem észre, hogy azért lelkesek voltak az éneklés, ökölrázás terén, de ha már csak egy kicsit is meg kellett volna mozdulni, legalább egy nyomorult headbang erejéig, az már nem ment. Feltűnően kevesen voltak amúgy hosszú hajúak a koncerten, de azok is csak árnyékolták vele a fejüket. (Jópár fazon a klub külső helyiségében elhelyezett televíziókon követte a koncert eseményeit. Erre nem is lehet mit mondani... George)
  Több magyarral is találkoztunk amúgy, volt aki kint dolgozott, ő legalább segített elboldogulni (ezúton is köszi neki!). Amikor mi kezdtünk el extázisban headbang-elni Annihilator-re meg Triviumra, akkor a labancok úgy néztek ránk, mint egy darab szarra... Egyikük még ránk is szólt (és a legszomorúbb az egészben, hogy ez az illető ráadásul szintén pont magyar volt). Szóval kinyílik a bicska az ember zsebében, ha arra gondolunk, hogy Magyarországot sokszor elkerülik a legjobb, legnevesebb bandák, a legütősebb turnék, ezek a málészájú osztrákok meg nem tudnak értékelni semmit, mégis megkapnak minden jót nagykanállal! Szóval hugyozzanak a magasfeszültségre...
  
  Végre elkezdődött a Trivium, akik a király introt követően máris a Detonation-nel csaptak bele a lecsóba, majd pedig sorozatban jöttek az utolsó 2 album legütősebb nótái. A koncert előtt az volt az elméletem, és ezt a bulin is igazolva láttam, hogy a Triviumnak a 2. albuma, az Ascendancy tartalmazza a legütősebb, legarcbamászóbb, koncertre való számokat, a legfrissebb The Crusade szintén mesteri alkotásokat foglal magába, de ezekben mintha nem lenne meg az a fajta átütő, agresszív erő. Persze a bulin ezek is nagyon jól szóltak, rendesen be lehetett mozdulni rájuk, de a hangulat mégis az olyan dalokra fokozódott, mint a Rain, Like Light To The Flys, Drowned And Torn Asunder, Dying In Your Arms, vagy a Suffocating Sight.
  Az első albumot szintén megidézték a srácok néhány szám erejéig, a címadó Ember To Inferno és a Requiem biztosan elhangzott. A „keresztes” lemez legjobbjai is műsorra kerültek, mint az Unrepentant, Tread The Floods, To The Rats, Ignition. Nem maradhatott ki az Anthem (We Are The Fire) című sláger sem, amire máris egy hangos OSSIAN! kiáltást (és bősz röhögést) küldtünk be a légtérbe (aki ismeri az adott számot, tudja hogy miért...). A végére hagyták a legütősebb koncertnótákat, vagyis a Gunshot To The Head Of Trepidation-t és a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr-t. Ennél irgalmatlanabb lezárása nem is lehetett volna a koncertnek.
  
  A szemtelenül fiatal Trivium-os srácok veteránokat megszégyenítő profizmussal nyomták le a koncertjüket, egyrészt hihetetlenül jó cuccokon játszottak (figyelemre méltóak voltak Matt és Corey gitárjai, valamint Travis Smith hegyomlásnyi dobcucca), másrészt az egész kiállásuk nagyon rendben volt. Sokat kommunikáltak, és beleélték magukat a zenébe, látszik hogy minden percét élvezik az előadásnak. Az utolsó album alapján már tudni lehetett, hogy az üvöltözés helyett inkább a dallamok irányába megy a csapat, Heafy énekleckéi is ezt vetítették elő. Utóbbi mindenképpen hasznos volt számára, hiszen előzetes sejtésemmel ellentétben Matthew nem küszködött a dallamokkal, nem „alibizett” (mint a korábbi koncertvideókon látszik), hanem tisztán énekelt. Az üvöltős témákban már szinte egyáltalán nem vállalt szerepet, ezek nagyrészt mind átszálltak Corey Beaulieu gitárosra. Úgy látszik, ez a munkamegosztás fogja fémjelezni a Trivium további munkásságát.
  Egyedül annyi tűnt fel, hogy a koncert vége felé mintha elkezdett volna fáradni a csapat. Pontatlanok lettek, Corey elszúrt pár gitártémát, valahogy kezdett szétcsúszni a produkció. (Hozzá kell tenni a srácok védelmében, hogy a kisebb technikai problémákkal küszködtek. Corey sokszor konzultált két dal között technikusával és egyszer Travis kísérőcinje is elszabadult szám közben George) Mindenesetre így is lemostak volna bárkit a színpadról, még rendkívül fiatalok, szóval rengeteg idejük van még fejlődni, csiszolódni. Talán kell nekik néhány év, amíg hozzászoknak az ilyen 1,5 órás koncertekhez. Ha nagyon aljas és gonosz akarnék lenni, azt mondanám: lehetett volna az Annihilator a főzenekar, nekik már van rutinjuk a headliner szerepekben (és nagyon megnéztem volna egy teljes programot is tőlük, hehe). Szóval összességében egy Joe Comeau-hajszállal (ex-Annihilator énekes) jobbnak bizonyult a mai este az Annihilator, legalábbis az én véleményem szerint, de a Trivium is megmutatta, hogy a ők a jövő metalszínterének egyik legnagyobb reménységei. (Matthew becsvágyó nyilatkozatai sok emberből ellenérzéseket váltanak ki, de neki van mire beképzeltnek lenni és ha ilyen ütemben fejlődnek, akkor akár tényleg ők lehetnek majd a következő Metallica George)
  
  Ez a koncert bőségesen megérte az utazást Bécsbe, fantasztikus élmény volt. Jeff Waters-szel váltottam még pár szót a buli után, levázoltam neki, hogy ezek helyett a töketlen labancok helyett jöhetnének inkább hozzánk magyarokhoz koncertezni, ha igazán lelkes és bemozdulós közönséget akarnak. Reméljük erre rövidesen sor fog kerülni, én már alig várom! (Jópár zavaró tényező ellenére ez egy remek este volt az élőben még mindig verhetetlen Annihilator-rel az élen, de Triviumék is előrevetítették, hogy még nagy dolgokat fogunk kapni tőlük a jövőben George)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: