szerző: maBlack-Out 2007. április 28., Budapest, Wigwam
A Black-Out Kowalsky nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül ezúttal így rémlik fel bennem kedvenc kávékrémesítő reklámszlogenem. És milyen igaz, sokáig nem is gondoltuk volna, hogy egyszer bekövetkezik, volt is megrökönyödés a hír hallatán, miszerint Kowa kiszáll a Black-Outból.
Aki ott volt a Kowalskyt búcsúztató, félig akusztikus, félig zúzós koncertet megelőző, szintén Wigwambéli, utolsó közös Black-Out bulin, az már érezhette, hogy lóg valami a levegőben, legalábbis erre utalt Kowa aznapi ne kerülgessük a forró kását flegma hozzáállása és színpadi teljesítménye. Akkor nem is az zavart bennünket, hogy jó pár számban szándékosan halandzsázott az éneklés helyett, hanem az, ahogy ezt megmagyarázta, és mindenféle vírusoknak tulajdonította. Nem tudom, hogy a másik három csapattársának ez hogy jött le, mindenesetre engem zavart.
Megtörtént a szakítás, ezúttal már trió felállásban lépett fel a zenekar. Voltam rengetek nagyszerű Black-Out koncerten, de sosem Kowalsky miatt. Valamiért hiányoltam belőle a nyers lazaságot, pedig jó énekes, és a deszkákon is ügyes (érdekes, mert a Kowalsky Meg A Vegában kifejezetten bírom). Nem árt tudni, hogy ha minden igaz, már megvan az énekes jelölt, ezért ez a néhány, frontembert nélkülöző fellépés valódi unikum. Legalább az egyik ilyen, három főt számláló Black-Out műsort mindenképp meg akartam nézni, így nem is izgatott a kis csúszás, amely a vendégbanda Everflash remek produkcióját követte. Ami ezután jött, az volt, amit vártam, vagy még annál is több: Black-Out volt, rock volt, ahogy kell, ahogy szeretem.
Az állam már az első hangoknál leesett, mint kezemről a lánc, és csak a koncert után találtam meg a földön. Arra számítottam, hogy a szólóéneket Szabi vállalja át, és a többiek maradnak a vokálnál, ehelyett nagyjából fele-fele arányban, azaz Csányiékra jellemzően testvériesen osztották fel azt, ami korábban Kowa státusza volt. Zoli éneke nyersebb, mint tesójáé, Szabié (ő inkább kowalskys), így engem teljesen lenyűgözött a hangszíne. Azt hiszem, minden zenekar összetenné valahány kezét egy Csányi testvérpárért, annyira összhangban van egymással Szabi és Zoli. Attila is vokálozott, a Vivien című számban bizonyította énektudását, nem is rosszul, mégha furcsán hatott is. A műsor végig húzós, ugyanakkor laza volt, a maga csekély hibáival, a néha döcögős, mégis spontán konferálásokkal, ami ilyen nagyszerű zenészeknek inkább jól áll. Kaptuk a jót, a teljesség és a sorrend igénye nélkül: Szabadlábon, Hangok, Ragadozó, Black-Out, Óz És A Csodák Temploma, Gyönyörű Zombi, Addig, Amíg Várok Rád, Ami Vagy, És Mégis Forog. Szerencsémre volt A Körúton is, amely személyes Black-Out szívügyem, ahogy mondjuk a 88 Telén az Aurorától, vagy a Keresztes Vitéz a Moby Dicktől (ha már hazai front), és ugyancsak örültem az abszolút fülbemászó Tetovált Sorszámnak, nem sokkal a ráadás Spirál előtt. Emlékszem, néhány barátommal hogy fogtuk a fejünket az utolsó Kowás koncerten, pedig nem is mi vétkeztünk, most meg ugyanazon társasággal, elismerő fejrázások közepette végig azt bizonygattuk, hogy igen, így kell ezt művelni. Megdöbbentő, ám mégis helyénvaló volt, amikor a népes közönség a nem kell negyedik kórust skandálta: úgy tűnt, egyikünk sem hiányolt frontembert a trió mellől. Minden tekintetben derekasan hozta a hármas azt az igen magas színvonalat, amit eddig négy fő nyújtott. Ezt a felállást bármikor szívesen megnézném. Életem (egyik) legjobb Black-Out koncertje volt ez, le a kalappal a srácok előtt.
A Black-Out Kowalsky nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. És milyen igaz, kellett Bobby a Dallasba, fel is támasztották, hála az égnek, és a szép számú rajongónak. Kowalsky is a Black-Out egyik védjegye volt, így nem lepne meg, ha egyszer visszatérne a zenekarba, ahogy és amiért a Lego-frizurás Ewing junior tette az olajozottan működő sorozatban. De kávékrémesítőt ritkán fogyasztok, ezért ha engem kérdezel, nem kell negyedik. Ha pedig lesz, azt is csípni fogom.
10:32
