beszámoló [koncert]  2007. május 10. csütörtök   11:31

nincsen hozzászólás

  Két napos sötét zenefolyamot ígért ez az április elejei minifesztivál: többek között a görög Rotting Christ, a lett Skyforger és a szlovák Sanatorium igyekezett tenni arról, hogy a fekete lelkű (és feketébe öltözött) jelenlévők jól múlassák péntek és szombat estéjüket.
  
  A Blood Rainbow hivatott megnyitni az eseményt, vérszivárványék azon melegében fel is avatták új dobosukat, aki nem bizonyult rossz választásnak: nemhogy nem veszett el a váltakozó tempójú dalokban, de még pár finomságot is bevetett. A nevükben lévő szivárvány már sejtet valamit a zenéjükkel kapcsolatban: sokféle íz, zamat ötvöződik muzsikájukban, persze szigorúan a death metalon belül. A dallamosabb részek az európai halálfém jegyében születtek, míg a gyilkosabb tempók már az amerikai death metalt idézték meg. Ám változatosság ide, jó zenészi teljesítmény oda, még nem tud maximálisan lekötni a csapat. Ezt részint a dalok hosszúságával magyarázom, érdemesebb lenne rövidebb, velősebb számokat írniuk, csakis a legjobb témákat megtartva.
  
  Szivárvány után ritkán jön fagy az időjárás eddigi tapasztalatai alapján, ám most ez bekövetkezett. A kazincbarcikai Frost-ot tavaly elcsíptem a Gothic Hell fesztiválon, ám ott a hangzás fogyatékosságai miatt nem tudtak igazán meggyőzni. Ellenben itt igen. Kellemes, könnyen hallgatható, szintivel vastagon telehintett black metaljukból ugyan még most is hiányoltam egy kicsivel több gitárt, de legalább a hangszerek közötti arány megfelelő volt. Néha heavy metal ihletésű dallamok is felbukkantak, amelyek csak növelték a zene melodikus jellegét, ugyanakkor szervesen beépülve abba. Végezetül egy Tormentor feldolgozást (Elizabeth Bathory) játszottak el, úgyhogy mindenki elégedetten mehetett el feltölteni magát műsorukat követően.
  
  A Skyforger koncertje előtt a folkos metalért rajongók lopakodtak előre, hogy minél közelebbről tekinthessék végig a lett fegyveresek műsorát. Akik jöttek is, igaz nem fegyverekkel, csupán hangszerekkel vértezték fel magukat. Élőben sokkal inkább a csapat metalos oldala domborodott ki a folkos elemekkel szemben, amely jórészt a cseppet sem cizellált hangzásnak volt köszönhető, de azért a tradicionális népi hangszerek nem szorultak teljesen a metalhenger alá, csak kissé a háttérben szóltak. A banda oly rendkívül lelkesen, mosolyogva dalolta el nekünk történelmük egy-egy dicső fejezeteit, hogy az nem maradt viszonzatlanul a közönség körében: kollektív fejrázás, esetenként pogó jellemezte a nézőtéri eseményeket. A számokat tempó tekintetében viszont már egy cseppnyi monotonitás. Nemigen gyorsultak be, pedig egy-egy nóta hangulati felfokozására kiválóan alkalmas lett volna pár sodró részlet. Ezt leszámítva győztes csatát vívtak meg a lett vitézek.
  
  Ha van olyan, amikor a név és a tartalom szöges ellentétben áll egymással, akkor az a Sanatorium esete. Nem hiszem, hogy egy szanatóriumban gyógyító terápiaként használnák a szlovák srácok zenéjét, de nem is a csendre és nyugalomra ácsingózók gyűltek össze rájuk. Sokkal inkább azok, akik egy kis death metalra szomjaztak úgy éjfél felé közeledve. Elhoztak mindent, ami a stílushoz kell: grind ütemeket, őrlő gitárokat, disznókra hajazó vokalizálást, ám a jó nótákat otthon felejtették. Nem volt rossz, amit műveltek, de a death metalból manapság hatalmas dömping van, nem biztos, hogy őket halásszák ki őket a stílus fanatikusai a műfaj óriási tengeréből. Mindenesetre egy kis (ön- és közveszélyes) testmozgáshoz jó zenei aláfestést nyújtottak.

  Avas, áporodott illatú thrash metallal kezdődött a szombati nap: az Archaic a 80-as évekbe teleportált bennünket régivágású thrash/black metaljukkal. A fentebb említett jelzőket senki se érezze derogálónak, ezeket abszolút a dicséret jegyében vetettem papírra, lévén rendkívül kedvelem az old school thrash metalt. Ennek megfelelően örömmel hallgattam szerzeményeiket, amelyek minden igényét kielégítik az egyszeri thrashernek. A Tormentor-feldolgozás már csak hab volt a tortán, abszolút tiszteletteljesen nyúltak ehhez a klasszikushoz, egyben jelezve, mely irányvonalat jelölték ki maguknak. Aki kedveli ezt az irányvonalat, bátran keresse fel a srácok hanganyagait és koncertjeit.
  
  A Sin Of Kain-nal visszaugrottunk a mába, a négyes a korai szimfonikus black elemeket némileg hátrahajítva a riffjeiket tekintve egyre inkább a death metalhoz közelít, a korai időkhöz képest mindenképpen agresszívebbé vált a zenéjük. Nem látszott (helyesebben: hallatszott) meg rajtuk az egyik gitár hiánya, egy hathúrossal is rendkívül zúzósan szólaltak meg, nagy százalékban a helyet meghazudtoló hangzásnak köszönhetően. A The End dalait tették elsősorban a terítékre, a Mother Died különösen ízletesre sikeredett. Az igazán fogós dalokat egyelőre még hiányolom tőlük, remélhetőleg az elkövetkező időben ezen a téren is fejlődnek majd.
  
  A Mass Infection már a görög színeket képviselte, a hellén légió első tagjaként álltak a színpadra. Annyit mindenképpen megjegyezhettem, hogy old school ízű death metalt játszanak, de a hangzás nem éppen tökéletes volta miatt a további megismerés már akadályba ütközött. Kiugró momentumoknak mindenesetre híján volt a koncert, nagyon egybemosódtak a számaik. Ez némely esetben kimondottan jóleső tud lenni, de most nem ez volt a helyzet. Egyszerűen nem tudtak megfogni, de ugyanakkor el tudom képzelni, hogy többen másképp vélekednek.
  
  (Dicső) múltidézésből kétszer is kijutott aznap este: az Archaichoz hasonlóan Suicidal Angels is a 80-as évekbeli thrash bűvöletében él, de ha szűkíteni akarom a kört, akkor a Kreator-éban. Ha becsuktam volna a szemem, rá is fogtam volna, hogy a Pleasure To Kill-korszakos Kreator áll a színpadon. Mit is jelent ez? Hát azt, hogy az énekes tökéletesen elsajátította Mille fröcsögős orgánumát, a dobos a folyamatos tika-tika tempókat, a gitárosok pedig a mániákus riffelést. Itt a lendület okán abszolút kellemesen mosódtak egybe a dalok, olyannyira, hogy a koncertet záró Slayer-blokkot követően még szívesen elhallgattam volna őket egy negyedórát
  
  ha történetesen nem a Rotting Christ következett volna utánuk. A görög underground metal pionírjait már nagyon vártam, főleg, hogy új CD-jük, a Theogonia nagyon a szívemhez nőtt az utóbbi pár hónapban. Számomra kevés zenekar képes kiváltani a koncert előtti izgalmat, de a Rotting Christ ilyen. Eléggé hosszúra nyúlt a soundcheck, bíztam benne, a hosszúság analógiában lesz majd a megszólalás minőségével. Nos, az intro után valósággal berobbant a görög kvartett: a bevezetőnek álcázott menetelős riff felhangzásakor nemcsak a hajunk, a dobhártyánk is lobogott a hangerőtől. Jól belenyúltak a múltba, hiszen a Fifth Illusion-nel nyitottak a Non Serviam albumról, nem kis meglepetést okozva nekem és a jelenlévőknek. Na, de nem volt idő csodálkozni, jöttek, csak jöttek azok a régi tirádák (The Sign Of Evil Existence, King Of A Stellar War, Archon), kiegészítve a új korszak remek pillanataival (The Sign Of Prime Creation, Keravnos Kivernitos, Athanatoi Este, In Domine Sathana). Sakist kivéve a többiek nemigen mozogtak, de a frontember helyettük is produkálta magát: olykor hatalmasakat ugrott, grimaszolt, lelkesítette a közönséget, egyszóval csinálta a show-t. Szembetűnő, hogy Sakis mennyire megemberesedett az utóbbi tíz évben: az idei promofotókon már sűrű szakállzatban pózolt, míg egy 1996-os koncertvideó (megtalálható egyébként az In Domine Sathana DVD-n) tanúsága szerint akkoriban egy dél-amerikai sorozat főszerepére is eséllyel pályázhatott volna. Ebből is látszik: az idő múlása bizony senkit és semmit nem kímél, olyannyira, hogy a Rotting Christ idén a huszadik születésnapját ünnepli! Ez a mai trendek uralta zenei világban több mint megsüvegelendő dolog, valamint azt is mutatja, jó zenével messzire lehet jutni.
  
  Apropó jó zene: a You My Cross és az Enuma Elish kivételével nem köthetek bele a programba, csak hát nagyon hamar vége lett. A hangszeres játékra sem lehetett panaszunk: George Bokos láthatóan/hallhatóan beilleszkedett a csapatba, nagyon is kellett Sakis mellé egy másodgitáros, hogy élőben is visszaadják a lemezre feljátszott díszítéseket, harmóniákat.
  Andreas és Themis rutinosan tették-vették magukat, szigorúan az alapfeladatukra azaz a muzsikálásra koncentráltak. Egyedül a sampler nem töltötte ki úgy a teret, mint a lemezen, de élőben ez megbocsátható.
  
  Jó volt újra látni őket, remélem, a jövőben minden egyes album kiadását követően tiszteletüket teszik majd nálunk.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: