beszámoló [koncert] 2007. április 25. szerda 11:42
nincsen hozzászólás
szerző: EugeneMoonsorrow (FIN), Swallow The Sun (FIN), Debauchery (GER) 2007. április 3., Budapest – Kultiplex
Két finn zenekar egy német ellenében röviden így lehetne leírni az április 3-án, a Kultiplexben lezajlott koncertet. Kicsit bővebben: két remek finn csapat egy kevésbé remek német ellen. Ha pedig nevesíteni akarjuk őket: a Moonsorrow és a Swallow The Sun a Debauchery ellenében. Amúgy a finn fölény még jobban megmutatkozott volna, ha az Omnium Gatherum fellép az este folyamán, de ők végül nem csatlakoztak a túrához.
Ha már ott voltak, gyorsan le is tudták fellépésüket német mészárosaink, azaz a Debauchery melegítette be a színpadot a többiek számára. Mintha egyenesen a vágóhídról rándultak volna át a Kultiplexbe, hogy egy kis old school death metalt nyomjanak (amúgy Six Feet Under módra) mindenki szórakoztatására. Az image tehát ki van találva, a zenén viszont nem volt mit kitalálniuk, mivel a riff/szám mutató esetükben nemigen haladja meg a hármat Ezzel együtt egyszer mindenképpen fogyasztható volt a csapat, főleg annak fényében, hogy a helyhez méltó (értsd: telt) hangzás támogatta őket, így még én is megpörgettem egyszer-egyszer a fejem egy-egy eltaláltabb riffjük alkalmával. Megtették ezt egyébként többen is, de a nézősereg méretéhez képest azért kevesen. Ahogy az énekesük is mondta a csekély lelkesedés láttán: this is not a death metal evening. Ebben tökéletesen igaza volt, de az is biztos, hogy a nótákra jobban rá kell gyúrniuk a közeljövőben.
Az átszerelést követően kellemes, andalgós dallamok csábítottak vissza a kerthelységből a terembe: épp egy nyugodt pillanatában értem tetten a Swallow The Sun csapatát, de a kontraszt kedvéért pár perc múlva már egy húzós, imponálóan zúzós, de továbbra is csak egy aratógép tempójához hasonlítható témán munkálkodtak. A napfény és a gyors tempó mérföldekre elkerülte a borongós finnek műsorát, a más koncerteken szinte kötelező fénytechnika is minimálisra redukálódott, de ez így volt jól, mivel egy jó háromnegyed órára egy éjsötétbe burkolózott északi tájon érezhettünk magunkat, ahol a hűvös esti szél szinte akadálytalanul járja át testünket, és a melankolikus hangulat egyre csak eluralkodik rajtunk. Ezen érzés elmélyítését csak fokozták a hangfalakból áradó melódiák, megidézve mindhárom albumukat, különös tekintettel az idei Hope-ra. A csapat teljesen alárendelte magát a zenének, ami történetesen azt jelentette, hogy mindegyik tag a saját hangszerébe borulva játszott, de a hivalkodás nem is illene ehhez a muzsikához. Csúcspontot nemigen tudnék említeni, egy hosszú éjszakai sétára invitáltak bennünket, de a végén csak nem akartunk megérkezni a fénybe. Azonban nem bánta ezt senki sem, hisz erre a túrára mindenki önként (és fejrázva) vállalkozott a teremben, a végén jól megérdemelt tapssal jutalmazva a túravezetőket.
A szünetben azon tanakodtam, vajon ugyanúgy haknira veszi-e ezt a fellépését a Moonsorrow, mint a 2005-ös Gothica megjelenést, vagy éppen a tavalyi Wigwamos koncertet. Tény, egyik alkalommal sem győztek meg teljesen: ha nagyon akarom, az elsőt mondjuk betudom a kései időpontnak (mellesleg a Haggard után léptek fel finn barátaink, amely zenekar után már nincs nagyon értelme fellépni másnak), de a második alkalommal már nem volt mentség (igaz, akkor is egy fajsúlyos csapatot követően léptek színpadra, amely nem volt más, mint a Primordial). Nos, ezúttal remek alkalom nyílt a bizonyításra, lévén ezúttal tényleg a saját közönségüknek játszhattak, azoknak, akik tényleg odáig vannak az epikus pogány művészetükért. A többiekhez hasonlóan ők is jól megszólaltak, így már a nyitó Tyven-t is lemezminőségben hallgathattuk. Amúgy a szokásos képet nyújtották: Ville Sorvali középen bőgőzött és hörögte a szövegeket, bal oldalt Mitja Harvilahti bűvészkedett a gitárjával, a színpad másik oldalán a kopasz fején egy hajfonatot hagyó Janne Perttilä vigyorgott, hátul pedig a billentyűs Markus Eurén, valamint a rövid hajú Marko Tarvonen látni-látszani jelleggel játszott, de az ő szerepük is ugyanolyan fontos volt, mint a frontvonalban álló három harcosé. A legtöbb tirádát a Voimasta Ja Kunniasta-ról és a Suden Uni-ról játszották el, míg a többi lemezzel igencsak skótul bántak bár a legújabb mű Tuleen Ajettu Maa-jának 20 percre csökkentett verziója azért így is tekintélyes részt foglalt el a műsoridőből. Egy cseppet amúgy olyan érzésem támadt a koncertet nézve, mintha az első koncertjüket adták volna Magyarföldön - egy kicsit visszafogottnak tűntek, keveset beszéltek, de így legalább a zene megmaradhatott főszerepben, amely sohasem hátrány, legyen szó bármilyen koncertről. Ezúttal két ráadással is megörvendeztették minket (utóbbi két alkalommal erre nem volt példa): a Sankaritarina és a Tulkaapa äijät jelentette a végét egy ezúttal tényleg jól sikerült koncertnek.
Jöjjön még bármennyiszer erre a Moonsorrow, egy kultiplexnyi ember mindig várni fogja őket.