szerző: MorelloMetalmania 2007 - 2. rész 2007. március 23, Almássy Téri Szabadidőközpont
...mert mindez egy hét múlva folytatódott a fő attrakciókkal. A fellépők listáját tekintve már előre lehetett volna borítékolni az év koncertje titulust. Itt voltak ismét a csűrdöngölős finn folk-metal királyai, a Korpiklaani (akik tavaly egyértelműen az év koncertjét adták nálam!), a világvége hangulatot sugalló brit doom kiválóság, a My Dying Bride, és a bay area thrash egyik legnagyobbja, a Testament. És ne feledkezzünk meg a számos kiváló magyar bandáról se! Tehát az év koncertje volt? Nem. Közel sem. Hogy miért? Mindjárt kiderül!
A 14 órára tervezett kapunyitás több mint egy órát váratott magára, ami az ocsmány időjárási viszonyokat tekintve senki szívébe nem lopta be magát. Az unalomba belefáradva egyre többen tették át a várakozó álláspont epicentrumát valamely közeli kocsmába, illetve felbukkant a koncert- és fesztiválhelyszínek elmaradhatatlan folklórja: a kannásbor, Ászok, és társaik... No meg a dorbézoló külföldiek, akiket ezúttal valamiféle szláv csoportosulás személyesített meg, és már délután 3 órakor pocsolyarészeg ordítozással múlatták az időt, a közterület-fenntartók legnagyobb örömére.
A Remorse kezdése 14.45-re volt kiírva, de már majdnem 17 óra volt mire ők, mint nyitóbanda a színpadra kerülhettek. Innentől már sejthető volt, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek, hiszen szinte minden zenekarnak rövidítenie kellett a programján, és ez alól az ózdi srácok sem voltak kivételek. Hazánk egyik legtehetségesebb thrash csapata, szegény Remorse éppen atomjaira esik szét, hiszen a 2005-ös bombasztikus Harc lemezt feljátszó csapatból már csak az Oláh testvérek álltak a színpadon. Vince (ének) nemrég lépett ki a bandából, mostanra pedig a gitármester Kossuth Lajos is távozott. A Decadence énekese segítette ki a Remorse-t, és hát valljuk meg, az énekteljesítménye bőven jobbnak bizonyult, mint amit Vince nyújtott (legalábbis szerintem). Gitáron Igor segédkezett a Mytra-ból, ő is képes volt reprodukálni az ízes riffeket és szólókat. Zsolti az „1 a 100 ellen” játékban nyert pénzből vásárolt szemet gyönyörködtető Razorback gitárral virított, ami nem mellesleg kiválóan is szólt. A csapatnak nem volt túl sok ideje, de a Fázom, Harc, 20/40, Ha Lesz Még Folytatás, Nem Menekülsz azért belefért a programba. Mivel a jól bejáratott Testament feldolgozást most nem játszhatták, meglepő húzással a Battery-t kapták elő a Metallica-tól, és irgalmatlan módon le is zúzták. Ez igen! Viszonylag sokan voltak kíváncsiak a produkcióra, óriási headbang és tombolás fogadta a Remorse koncertjét, nyitóbanda nem is kívánhat jobbat!
A Wackor valahogy sosem tudott beütni nálam, viszont mindenképpen jó koncertbandaként tarthatjuk számon a hármasfogatot. Sajnos a gyenge hangzás és a rövid játékidő nem volt alkalmas arra, hogy úgy igazán megmutathassa magát a csapat. A Cadaveres percei is meg voltak számlálva, legalábbis az az alig 30, amit a zenére fordíthattak. Lelkesek voltak, de borzasztó hangminőséggel robbantak be a színpadra. Körmi az első számot máris a ládák mögött volt kénytelen eltölteni, a technikai problémákat megoldandó. A közönségre itt sem lehetett panasz, a Soul Of A New Breed album dalai megtették a hatásukat. Mindegyik zenész kivette a részét az őrült tombolásból, Gabó Ádám remek formában volt, Kovács László fura mozgáskultúrája pedig ezúttal is látványosságként szolgált, akárcsak korábban az Ektomorf előtt. Az eddig is tragikus hangosítás a Watch My Dying koncertjén fordult minősíthetetlenbe. Ők jártak a legrosszabbul a rendezvényen, csak 4 számot tudtak lejátszani. De ezalatt az egyik gitár szinte egyáltalán nem szólt, és a többiek munkáját is alig lehetett kihallani a hangfalakból. A fanatikusokat persze mindez nem zavarta, próbálták kiélvezni az előadást, de sajnos ez az este nem a WMD-é volt.
A Korpiklaani fellépéséig már többé-kevésbé sikerült behozni a késést, így bíztam benne, hogy ők már végre normális minőségű bulit adhatnak. Egyedül a hangzástól tartottam. Ez eleinte helytállónak is bizonyult, hiszen a nyitó Journey Man-t alig lehetett felismerni, utána viszont már teljességgel élvezhetővé vált a hangminőség. A dilis finnekre ezúttal sem lehetett panasz, megint sikerült biztosítaniuk a fantasztikus hangulatot, akárcsak októberben. Elhangzott a Tuli Kokko, Korpiklaani, Cottages & Saunas, Pellonpekko, valamint egy vadiúj szám is. És...ennyi! Épp konferálták volna a következő dalt, amikor hirtelen rájuk szóltak hátulról, így gyors búcsúzkodásra és levonulásra kényszerült a csapat. Jonne-t a magyarországi Korpi koncertek jó szokása szerint azért gyorsan megúsztatta még a közönség, de esély se volt arra, hogy akár egy ráadásra visszajöjjenek.
A My Dying Bride-on való részvétel nagyjából áldozatul esett annak, hogy gőzölgő fejjel csörtettem az aulában, és a legsötétebb szitkokat szórtam mindenre, ami nem tette lehetővé egy újabb fergetegesnek ígérkező Korpiklaani koncert kiélvezését. A szerencsétlen magyar bandák éppen csak beköszönni tudtak a közönségnek, pont azért kellett szánalmasan rövid programokat játszaniuk, hogy a külföldi sztárzenekarokat ne érje rövidítés. A Korpiklaani megtöltötte a koncerttermet, akárcsak tavaly, és ezúttal is az év egyik leghangulatosabb bulija fűződhetett volna a nevükhöz. De hogy egy külföldi csapatnak még azt a minimumként elvárható lehetőséget se adják meg, hogy visszatapsolhassa őket a lelkes közönség, és legalább egyetlen ráadásszámot még eljátsszanak, az meg végképp a zenekar megalázása! Koncert olyan kötelező jellegű számok nélkül, mint a Happy Little Boozer, Beer Beer, vagy a Hunting Song? Gyalázat!!
A My Dying Bride szerencsére nem okozott csalódást a rajongóinak, ők már megfelelően hosszú programot játszhattak, az előadásukkal maradéktalanul elégedett lehetett mindenki. Érdekes módon most annyira nem tobzódtak az extravagáns kinézetű lányok/fiúk/izék (khm, alkalmanként előfordultak már hasonló koncerteken körmönfontabb identitású egyének...), maximum fekete műrózsára figyelhetett fel az ember. Látszott, hogy a jelenlévők közül sokan érkeztek az MDB miatt, jelentős nézősereg élvezte (csókolom, lehet ilyet állítani egy Bride koncerten?) végig a produkciót. A gomolygó, sötét hangulat, a végtelenül szomorú, nyomasztó zene a hatása alá vonja az embert, és ez a zenekar képes arra, hogy mindezt nem csak a színpadon élik át, hanem kiterjesztik a hallgatóságra is. George kollegával azon agyaltunk, hogy vajon a Bride koncertjének akkor lesz-e vége, amikor a legutolsó talpon álló rajongó is átvágott csuklóval omlik rá a már halmokban heverő többiekre...?
A britek koncertje után közel sem lettek kevesebben a teremben, hiszen a magyar rajongók már iszonyatosan ki voltak éhezve a Testament-re. Nem is csoda, hiszen az amerikai fogat utoljára a 2004-es Summer Rocks-on produkált nekünk őrületes előadást, azóta már több koncertjük is le volt kötve nálunk, de peches módon mindegyiket le kényszerültek mondani. De ezúttal nem menekültek a magyar thrasherek, a Testament bizony mindenkiből kivette a zoxigént! A Live In London DVD tulajdonosainak ismerős lehetett a program, a The Preacher indítás után szólt a The New Order, majd a The Haunting, Electric Crown, Trial By Fire. Ez eddig remek, be is indult az őrületes buli, több se kellett. Majd egy szempillantás alatt hopp... elszállt a teljes hangosítás! A szerencsétlen zenekar nyomta tovább a színpadon, mert ők hallották magukat a monitorból (valószínűleg nem is nagyon értették, miért lázad és fütyül a közönség már ha észrevették), de kifelé nem szólt semmi! Őrület! Chuck Billy énekét és üvöltését lehetett csak kihallani, a többiek játéka csak mintegy maszatolásként hangzott valahol a háttérben. Egy idő múlva azért összekalapálták a hangcuccot de ismét elszállt! Ekkor már dühödten törtünk utat az első sorokba, ahonnan talán mégis lehet valamit hallani, lelki szemeink (pontosabban lelki házimozi-lejátszónk) előtt a 2003-as Sziget bootleg felvétele pergett le, ahol kísértetiesen hasonló technikai hibák garmadájával küzdött a csapat, az egész koncert hallgathatatlan volt, de mégis valami eszméletlen hangulatú buli kerekedett.
Szerencsére ez a megállapítás ezúttal is fennállt, a Testament nem törődött a nehézségekkel, csak tolta az arcunkba a fémet töretlenül. Ahogy várható volt, a klasszikus felállás által rögzített ´80-as évek lemezein alapult a program, de nini... egy D.N.R. a The Gathering lemezről! Na, erre nem számított senki! George-dzsal épp a koncert előtt beszéltük, hogy milyen kár, hogy ez a felállás nem játssza az 1999-ben megjelent mestermű számait. És erre tessék! Hihetetlenül ütős meglepetés volt! A koncert hátralévő részét természetesen ismét a klasszikus nóták tették ki, lazultunk egy kicsit a The Legacy-vel, aztán zúzás kifulladásig a Practice What You Preach, Into The Pit, Over The Wall, ráadásban pedig az Alone In The Dark és Disciples Of The Watch dalokra. A várva várt színpadmászás ezúttal sajnos nem volt.
Bődületes koncertet adott a Testament, tőlük már megszokhattuk, hogy bármilyen hátráltató körülmény ellenére is képesek erre. A klasszikus felállás (szerintem) gyenge pontját, Louie Clemente dobost szerencsére szép csendben lepattintották, így most Nick Barker püfölte a bőrt, akit leginkább a Dimmu Borgirből ismerhetünk. Feszesen lejátszotta, amit kellett, de nem cifrázta szét a dolgokat. Becsületes iparosmunka, amit művelt. A Sadus-os ingben nyomuló Chuck Billy pedig egy kiváló képességekkel rendelkező énekes, igazán a The Legacy dalban lehetett megfigyelni, hogy még a dallamos témák is mennyire megbízhatóan mennek neki. Védjegynek számító falbontó bömböléseivel sem fukarkodott természetesen. Eric Petterson, Greg Christian és Alex Skolnick nagyon éltek a színpadon, utóbbi játéka tényleg minden igényt kielégített. Briliáns szólóit ugyanazzal az átéléssel és mimikával adta elő, mint a ´80-as években. Számomra az ilyen átszellemülés az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy valaki tényleg a szívéből, a zene iránti őszinte szeretetből játszik. Szóval a jazz érában történő kalandozásai ellenére Skonick szíve szemmel láthatóan még mindig dobog a metalért (”Acélszív” mondaná Endrénk).
A hátralévő két fellépő, az Obiat és a Sin Of Kain már jelentősen megfogyatkozott létszám előtt játszhatott, de valakinek mindig le kell oltani a villanyt... Sajnos összességében felemás érzésekkel jöttem haza a Metalmania-ról: a Korpiklaani koncert botrányos rövidsége, a folyamatos gyenge hangzás, és a technikai problémák a Testament-en mind-mind arra törekedtek, hogy ne szívesen emlékezzünk vissza erre a napra. De a zenekarok elszántsága, hogy a kurtított játékidő és a hátrányos körülmények ellenére is a maximálisat adják ki magukból, valamint a külföldi zenekarok lehengerlő teljesítménye mégis maradandó élmény fog maradni. Az év koncertje titulus sajnos előzetes várakozásaimmal ellentétben biztosan nem fog összejönni, viszont remek bandákat sikerült leszervezni, remélem rövidesen újra üdvözölhetjük őket itt nálunk.
11:56
