szerző: ArmaGedeonPain Of Salvation 2007. február 22. A38
Vannak stílusskatulyák. Kellenek. Amidőn a hatvanas évek végén megszületett egy összetettebb, szövevényes rock muzsika, valamelyik okos földlakó azt találta mondani, hogy hát akkor nevezzük el progresszívnek ezt a rockot, ezzel mintegy új irányzatot kijelölve, minek utána az igencsak formabontó. Nem hiszem, hogy a Yes, a King Crimson vagy a Genesis (a Peter Gabrieles, persze, nehogymá mindenki csak Collinsra asszociáljon, na!) tagjai durcásan tértek volna nyugovóra e címkézés hallatán. Nomármost akkortájt ezen zenekarok és társaik valóban haladó szellemiséggel (progresszív) felvértezvén alkottak, a 80-as évek végétől pedig a Fates Warning, majd főként a Dream Theater működése után újfent divatossá vált eme kifejezés, ám az általuk dagasztott trendből kicsírázó utódzenekarok efféle megjelölése már pontatlan, hiszen csak a virtuóz-elemek halmozása, illetve a billentyű-centrikus megközelítés ad okot a progresszív rock megfelelésére az újító szándék immár nem teljesül.
Azonban most jön a tisztelet a kivételnek sor: tudniillik vannak olyan csapatok, amelyek bizony levetik magukról a konvenciók rabigáját és nagy kísérletező kedvvel egyfajta egyedi hangot ütnek meg. No, a svéd Pain Of Salvation éppen ezen kevés bandák egyike. Nemigen térnék ki egy bibliográfiaszerű elemzésre, de ők már a legelső albumukon olyatén különös muzsikával operáltak, aminek révén egy nem mindennapi egyéniséggel gazdagodott a rock színtér. Aki értetlenül áll a P. O. S. név hallatán (az idáig tán nem is jutott az olvasásban), annak annyit érdemes megsúgni, hogy képzeljük el a már említett Dream Theater tagságát, amint a Faith No More-ral karöltve örömzenélnek, majd egy musical-, egy funky- és egy világzenész is belecsöppen a nagy haddelhadba. És ezzel alig közelítettem meg a valóságot. Anélkül, hogy az egekig magasztalnám a gárdát, kijelenthetem, hogy roppant nehezen körülírható a művészetük, de a progresszív kifejezés abszolút helytálló esetükben.
E bő lére eresztett okoskodás után lassan a lényegi kérdésre feküdnék: a Pain Of Salvation újabb bulit csapott minálunk, hadd ne számoljam össze, hányadik ízben immáron. Ahogyan az ez évi dolgozatuk (Scarsick) kevésbé elvont, mint elődje, a meghökkentő Be, úgy a hangverseny is sokkal inkább volt laza rock koncert, mint a múltkori, amely egy performance-jellegű színdarabra hajazott. Abban sem volt hiba, ebben sem. Akkor előkerült a fekete zakó fehér inggel, most a póló-farmer dukált. Meg a pőre rock.
A hangzás újfent nagyszerű volt, ahogy ezen a hajón, azaz Hajón már megszokhattuk. (Mindenféle nyelvjárási technika nélkül állíthatom, hogy Budapest egyik legjobb koncerthelyszíne az A38!) A vokáltémák terén pedig piros pont jár a csapatnak, ugyanis mindannyian kivették a részüket a kórusokból, nem is akárhogyan! Természetesen Daniel Gildenlöw énekes/gitáros/szövegíró/producer az, aki a hihetetlen dallamok felelőse; döbbenetes, mennyi hangon szólal meg ez a fickó!
A betonriffelésű, power metalos Scarsick nyitotta a műsort, amelyet a kissé musicales-bohókás America követett. Az aktuális lemezről öt nótát szedtek elő (még: Cribcaged, Disco Queen /!!!/, Flame To The Moth), ami nyilván helyén való noha a Spitfallt hiányoltam, egy ominózus szerzemény helyett ezerszer inkább hallgattam volna, de erről majd később! -, ám hogy (a) The Perfect Elementet (személyes kedvencem!) mindössze két dal képviselte, attól némiképp felszaladt a szemöldököm; a komor-morózus Ashesre valószínűleg mindenki számított, és a koncertzáró Used az egyik legnagyszerűbb, leglégiesebb refrénnel megtámogatott opusz, de amennyire zseniálisnak tartom azt az albumot, akár elejétől végéig bekanalaztam volna ama estén
Kiemelném a debütáló Entropia lemeznyitóját, a ! (Foreword) címűt, azzal a hisztérikus és staccato verzéjével, Faith No More-ízesítésű énektémáival, emelkedett refrénjével (I´m not afraid of you!...), a Nightmistet, amelyben a keserédes, melankolikus, funky-s betéteket házasítják ügyesen a speed metálos virgákkal és metallicás-dreamtheateres riffszörnyetegekkel. Ezen kívül volt még a komplex Handful Of Nothing vonatzakatolós ritmusaival, kolosszális, refrénpátoszával, a Be egyetlen túlélője pedig a törékeny-leheletnyi kórussal tarkított, majd csapongó zúzdába átnyergelő Diffidenta volt. Hasonló a New Years Eve is, hiszen a finom lírai kezdés technikás, elborult metálba ömlik, a refrén pedig tipikus Gildenlöw-hagyaték. Ám pályafutásuk egyik (ha nem a) legszebb gyöngyszeme az Undertow címet viseli: a Duna vize is libabőrös lett, mikor felcsendültek azok a szomorúszép sorok (Let me break! Let me bleed! Let me tear myself apart I need to breathe!). Ehhez fogható katarzisra csak igen kevés művész képes!
Nos, már említettem, hogy elmaradt a Spitfal mennybemenetele, és az IFA-platónyi piros pont mellett egy jókora fekete paca is éktelenkedik a bizonyítványukon; nem, NEM a Disco Queenre gondolok, amely heveny mosolygást és/vagy fejcsóválást idézett elő a teremben konkrét Bee Gees-metáljával a Leonard CohenHalleluja című elmebaját húzták elő a kalapból, aminek aztán semmi, de semmi értelmét nem láttam, és már-már úgy éreztem magam, mint egy másnapos hitgyülis a Vidám vasárnap c. műsorban. Azonban később nem erre a kis mellényúlásra fogunk emlékezni, hanem arra, hogy egy Igazi Progresszív Élményt kaptunk Tőlük!