hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2007. március 8. csütörtök   13:35
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Hammerfall, Krokus, The Poodles
2007. Február 16. Pecsa

  Noha ez évben szervezési hiba miatt elmaradt a tél, és ezen okból nem kocogtak a fogak a PeCsa épülete előtt, míg a közönség fele kinn toporgott az épület előtt, a svéd előzenekar már bele is csapott a húrokba, így aztán csak a valóban korán érkezők hallhatták (a) The Poodles első két-három dalát. Az már az én egyéni szocproblémám, hogy a folyton heveny vigyorgásra késztető Metal Will Stand Tall című számukat a ruhatárban súrlódó kabátok igencsak elnyomták, és alig-alig hallottam, pedig (a) The Poodles ezen darabja akkora rockhimnusz, hogy a mi Erkelünk bizonyára pironkodva bólogatna, ha hallhatná.
  
  E csapatról csupán annyit tudtam, amennyi információval a biográfiájuk és a honlapuk szolgált, meg ugye a fent említett ominózus slágerklipjük; húzós muzsikájuk egyfajta keresztmetszetét adja a Mötley Crüe-féle glam rocknak és a megadallamos Helloween-ízű, hawaii-inges refréneknek. Énekesük is akképp festett, mint Vince Neil 1988 táján, noha egy kevésbé vérmesebb kiadásban, a számok között girls, girls, girls helyett inkább az önreklámozás folyt (nyugodtan szedjétek le a netről a lemezünket!). Mint frontember, mondhatjuk, profiként irányította a közönséget, de amikor a magasabb régiókba szaladt fel a hangja, már-már úgy vinnyogott, akár egy náthás pudli ergo: a srác nem egy hangszálakrobata, na! És bár szinte mindegyik számuk olyannyira nyúlósan dallamcentrikus, mint egy Hubba-Bubba rágógumi, lemezen mégis van benne némi dög ám aznap este a teremben csak egy vérszegényke, másnapos jódlibrigád benyomását keltette, ahelyett, hogy jól odabasztak volna nekünk, ahogyan az a Nagy RockNRoll Könyvben meg vagyon írva. És bár a zárásként játszott Night Of Passion már-már a Modern Talking brutalitásával vetekszik, a Metal Will Stand Tall megszüléséért meghajlok előttük!
  
  A svájci Krokus éppen (a) The Poodles szöges ellentéte mind korban, mind stílusban: egy jó harmincéves zenekarról beszélünk, melynek tagjai anyatej helyett rákenrólt szívtak magukba, ám ezt némi malíciával úgy is fogalmazhattam volna, hogy talán túlzásba vitték az AC/DC lemezek rongyosra hallgatását, hiszen nem kevés opuszukat akár Angus Young-ék is írhatták volna. Kissé tartottam attól, hogy egy járókerettel becsoszogó nyugdíjasklub poros hápogását kell elviselni, ám jól képen töröltem magam ezen szkeptikus pofátlanságomért, ugyanis nemcsak hogy jobban tetszettek dalaik, mint az ausztrál félistenek számomra egysíkú szösszenetei, hanem megmutatták, hogyan is kell ezt a fajta tökös, mocskos rockot hitelesen és lelkesen abszolválni. Olyan őskori illetve friss nóták hangzottak el, mint a kezdő Heartstrokes, az új lemez címadója, a Hellraiser, a tényleg feledhetetlen Angel Of My Dreams, a Bad Boys Rag Dolls, a roppant egyedi címmel megáldott Screaming In The Night, az American Woman igen fincsi feldolgozása, az Easy Rocker, a Rock City (még jó, hogy nem Funky Town, haha!), zárásként pedig a Bedside Radio.
  
  Marc Storace igencsak Bon Scottot idéző orgánuma ebben a zenei környezetben még inkább nagyobbat ütött, tudniillik azért a fiúk jócskán bele-belenyúlnak az Iron Maiden-féle melodikus heavy metalba és a Motörhead-zamatos maszatolásba egyaránt. Sőt, az Angel Of My Dreams című epikus balladájuk egy olyan zseniális műremek, amelytől a hideg szánkázott rajtam, és bizony el kell fogadni, jóllehet az AC/DC adja el lemezek millióit, ehhez fogható érzelmi pátoszra sosem voltak képesek ha már mindenképen hasonlítgatni kell őket. De ne tegyük! Hisz a kilenc dal oly gyorsan repült el, hogy szinte éheztem a folytatásra, ám azt már egy másik banda, a Hammerfall szolgáltatta.
  
  A svéd kalapácsvetőkkel úgy vagyok, hogy az első két lemezüket fontos, noha nem kikerülhetetlen alkotásnak tartom, de a harmadiktól (Renegade) nemhogy kínos önismétlésbe rogytak, hanem az addig kiváló dallamérzéküket érzésem szerint felváltotta a szürke semmitmondás. Nem is az a fő problémám, hogy visszavettek a számok gyors tempójából (bár ezáltal hatványozódtak a középtempós szerzemények, így homogénebb hatást értek el), hanem az, hogy akár pl. a Running Wild esetében kinek van kedve minden nap ugyanazt a sótlan, zacskós Maggi-levest bekanalazni? Míg egyesek a valóban óvodás-szintű dalszövegektől kapnak akut heavy metal undort, engem az ezerszer elsütött Accept- és Judas Priest-hatású (sőt, Accepttől és Judastól lopott!), rémegyszerű témák visznek sírba. Mert míg az első albumon üdítően hatott a plágium-ízű The Metal Age, addig ennek a konkrét második, harmadik és hatvanhatodik ismétlését már nem tudtam akkora lelkesedéssel végighallgatni a soron következő korongokon
  
  De hagyjuk a nyavalygást, a lényeg a koncerten van, amely bár számomra nem múlta felül első magyarországi fellépésüket (anno még az E-klubban bazseváltak), ám egy igen kellemes időutazásra hívtak gondolom, az 1987-es miskolci Helloween-buli is ehhez hasonló tűzzel égett! A srácok végig mosolyogva, abszolút görcsmentesen járták be a színpadot, de ezen a városliget vemhes kóbor kutyája sem csodálkozott, mivel ezek a tagok amilyen hirtelen robbantak be a köztudatba, oly gyorsan váltak profi zenészekké. Semmi hókusz-pókusz, csupán tradicionális heavy metal, nagyívű énektémák, teátrális mozdulatok, fütyülésre késztető ikergitár melódiák, közönség-énekeltető dallamok, és még a terem falán is szegecsek nőttek!
  
  Noha a nóták összeválogatásakor inkább a slágeres mivoltra törekedtek, és nem a változatos ritmusokra (így túlnyomórészt a középtempós tételek domináltak, a speed bombák immár nem élvezhettek oly kiváltságot, mint 10 évvel ezelőtt), mégis egy roppant ízes best of-programot zúdítottak reánk; az új lemez kellemes címadója (Threshold) nyitotta a hangversenyt, amelyet az ikertestvérének is beillő Templars Of Steel követett micsoda manowaros-töltényhüvelyes-szimatszatyros számcímek! Aztán a Riders Of The Storm dübörgött elő a hangfalakból; erről tudni kell, hogy még véletlenül sem (a) The Doors-klasszis átirata sramli-felfogásban, ám mivel nyilvánvalóan félrebeszélek eme óriási metál túlburjánzástól, így inkább csak megemlíteném, hogy kinek a pap, kinek a kánya, de én aztán nem sok különbséget vélek felfedezni a Let The Hammer Fall és mondjuk a Rebel Inside között, lévén ezek számomra szürke egykaptafa-sémák. Azért sok kedvenc csemege is helyet kapott hál istennek, ezerrel pörgött a Legacy Of Kings és a névadó például, amelynek klipjéért pár napos közmunkára kötelezném a srácokat, hiszen ha egy szekérderék 8 éves lurkónak kezébe nyomunk egy kamerát, hogy a technika óra keretén belül egy 5 perces kisfilmet forgassanak Kőbánya Alsón, abból is hamarabb születik Bergman-mélységű alkotás, szemben a svédek debütáló klipborzalmával.
  
  No, de félre a csúnya cinizmussal, nem is klipet nézni mentünk oda, hanem szájat tátani olyan klasszikusokra, mint a motoros-himnusz Renegade (amely akár a Helloween két Keeper lemezéről sem lógott volna ki!), az epikus-bombasztikus-heroikus-zseniálikus Glory To The Brave vagy talán a legnagyobb kedvencem, a Heeding The Call. Ááááá! Ezen kívül a menü része volt még a Blood Bound, egy ökörködéssel tarkított dob- illetve gitárszóló, az A Legend Reborn (azzal a szuper refrénnel!), az instrumentális Reign Of The Hammer és az új lemez germános-hangzásvilágú bombája, a Natural High. A Hearts On Fire-rel búcsúztak, persze hazánk ifjai bőszen emelgették öklüket (és a söröspoharakat) a légbe, de ehelyett a kissé butuska sanzon helyett inkább szántottam volna fel a padlót a kimaradt The Dragon Lies Bleeding-re vagy a kettes album Dreamland-jére
  
  A szőnyeget felcsavarni pedig otthon lehet bármely számra, itt ezek voltak, én vigyorogva távoztam, úgy vélem, nem egyedül, és acélkalapácsos templomos lovagnak éreztem magam nagyjából másnap délig, amidőn ráébredtem, ez a való világ, és aki azt meri mondani, hogy a rockzene halott, annak egy évig dingdongoljon a Csonka Andris!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Concerto Music

 programajánló: 
2018. augusztus 19.
Fekete Zaj
Close to nature – ®agar, Analog balaton, Galactic Jackson
2018. augusztus 22.
A reggae nagyágyúja, Alborosie először koncertezik Magyarországon!
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Judas Priest, Ordog
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
Bullet for My Valentine, Asking Alexandria, Caliban és a többiek
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
 kiemelt 
Fekete Zaj
  
Feltámadt a Fekete Zaj: augusztusban jön a megújult fesztivál! Idén nyáron ismét jelentkezik a Fekete Zaj Fesztivál, a mátrafüredi Sástó mellett

Il Divo - Timeless Tour
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
Godsmack: novemberben budapesti koncert
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 public image ltd.    arnÓczky noÉmi    kovary    status quo    sarke    social network    carnifex    scary face    antalgia    megamind    a világűr hangjai    defeated sanity    sum 41    zságer    kanalas éva    helmet    rockpart    skálmöld    anna faris    super 8    jim croft    backyard babies    ocho macho    amanda peet    stormwitch  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!