film [filmszemle] 2007. február 25. vasárnap 12:48
nincsen hozzászólás
szerző: imetaLevelek Iwo Jimáról Dicsőség zászlaja Hazai bemutató: 2007. március 1.
Valaki azt mondta, lassan több filmet forgatnak le a második világháborúról, mint ameddig tartott. Hálás téma, főleg a tengerentúlon. Az amerikaiak előszeretettel sütkéreznek a demokratikus és szabad világ megmentőinek szerepkörében, mondhatni megalkották magukat, nagyvonalúan elfeledkezve róla, hogy nem ők voltak az egyetlenek, akik részt vettek benne. Clint Eastwoodról tudjuk, hogy rendezőként közel sem az a rettenthetetlen pisztolyhős. Sokkal inkább melodramatikus (Millió dolláros baby), vagy szentimentális (A szív hídjai). És mi az, ami egy érzelmektől túlfűtött rendezőt jobban inspirálna, mint egy világháborús dráma?
Messzebb megyünk a jó öreg kontinensnél, számunkra talán ismeretlenebb vizekre, Japán egyik szigetére, Iwo Jimára. A háború a végéhez közeledik, a japán flottát lényegében megsemmisíti az amerikai, és a Felkelő Nap birodalmát bakancsos léptek dúlják fel. Az Őrület határa óta tudjuk, hogy nem ment ez olyan könnyen. Szigetről szigetre. Mert, ahogy Fábry mondaná: a japánok nem tudják, hogy abba is lehet hagyni.
Iwo Jima nem csak egy sziget. Szent föld, stratégiai pont, lélektani határ, ami után szabad út nyílhat az amerikaiak előtt. Ebben a végsőkig kiélezett helyzetben játszódnak Eastwood ikerfilmjei, mert úgy gondolta, a téma elbírja a kissé iskolás megközelítést: azaz lássuk ugyanazt a problémát két szemszögből. A Levelek Iwo Jimáról a szigetet védő japánokról, a Dicsőség zászlaja pedig az oda betolakodó amerikaiakról szólna. Alapvető rendezői hibának érzem, hogy a két filmnek szinte semmi köze nincs egymáshoz. Sőt. Nemcsak dramaturgiai, de minőségi szakadék húzódik köztük. Mintha forgattak volna egy filmet az Iwo Jimai csatáról, majd gyorsan összepakoltak volna egyet saját szórakoztatásukra is, csupa megszokott, amcsi háborús panelből. Rágózó, hazafias farmergyerekekről, akik „azért” jó fiúk, és semmi másért nem szálltak partra, csakhogy felszenvedjenek egy zászlót a csúcsra.
Önmagában nem is lenne ennyire fejfájdító koncepció, rendben, forgatnak egy ismeretterjesztő filmet a második világháború egyik leghíresebb fényképéről, de akkor ne kapcsolják össze egy olyan filmmel, mint a Levelek Iwo Jimáról. Az „első epizód” után ugyanis teljesen hiteltelenné és hamissá válik a „második”. Mind színészileg, mind történetileg. És nem csak Ken Watanabe-t kell megemlíteni, felsorolhatnánk az összes szereplőt, akik egyetlen mozdulatukkal többet mondanak az összes hollywoodi reklámszínésznél. Az alapszituáció önmagában nem újdonság: egy csapdába esett, fizikailag meggyötört hadsereg áll szemben a százkarú óriásként közeledő (itt éppen amerikai) ellenséggel. Amitől a film messze felülemelkedik amerikai nézőpontú társán az a legegyszerűbb felvetés: követheti e vakon az ember kultúrájának, hazájának és létének alapelveit (azaz eldobhatja-e életét a hősi halál oltárán), vagy vállalva a lelki megbecstelenedést, a végsőkig harcolhat érte? Nem könnyű választás, európai szemmel szinte értelmezhetetlen. Japán ismeretlensége ordít a vászonról, idegen nyelv, idegen hanglejtés, idegen gesztusok. A hegyoldalba ásott alagutak fénytelen, szűk tereiben nem is annyira a látványos vérengzésen van a hangsúly, hanem a belső harcokon. Önfegyelem, következetesség szemben az őrülettel és a biztos vereséggel. Ebben a filmben az amerikaiak arctalanok, közönyösek és önhittek: foglyokat lőnek és partra szabadult fosztogatóként vesznek el mindent, ami értékesnek látszik.
Betörésük ebbe az idegen világba igazán a Dicsőség zászlajával válik egyértelműen morális vereséggé. Felkészítésük, jelenlétük csupán háborús játék, ezt erősítik a látványos, de üres harci jelenetek, pusztán a partraszállásnál képes a film a feszültségkeltésre. Onnantól meredek pályán zuhan az érdektelenségbe, a történet már-már élvezhetetlenül szétdarabolt. A visszaemlékezések visszaemlékezésével inkább hasonlít egy délutáni spektrum műsorhoz, mint háborús drámához. Modern Szarvasvadászként próbál operálni a háborús sokk és a visszatérés nehézségei között, de már ott elvérzik, hogy Iwo Jimát pusztán egy újabb „sárga szigetként” ábrázolja. Meg se próbál közelíteni a japán kultúrához, se az előzőekben megismert szereplőkhöz, még csak a két történet szálai se találkoznak egymással, akár két külön szigeten is játszódhatnának filmek. A szereplők becsülettel végignyűglődik a jóképű, de lelkileg megtört kiskatonák sztereotípiáját, de sehol se találunk igazán kiemelkedő, karizmatikus színészt.
Talán két említésre méltó pontja akad az egész filmnek. Az egyik a „mindenkit hazahozunk” kampánymondat valóságtartalmát feszegető kis epizód, azaz nem tanácsos kipotyogni az anyahajóról, mert nem biztos, hogy kihalásznak a vízből. A másik az indián származású Ira (Nicholas Cage oldalán már gyakorló Adam Beach) története. Hát igen. Hős indiánnak se túl szerencsés lenni az egyenlőség hazájában.
Azt, hogy a Dicsőség zászlaja mennyire aktuális, és mit propagál, mindenki döntse el maga. Ha csillagos lobogóktól és döcögéstől mentes, igényes háborús filmre vágyunk, bőven elég ha a Levelek Iwo Jimáról-t nézzük meg. A Dicsőség zászlaját nyugodtan átengedhetjük az amerikai iskolásoknak.
12:48
