szerző: imetaA család kicsi kincse Hazai bemutató: 2007. február 22.
Nem könnyű besorolni a Little Miss Sunshine (A család kicsi kincse) című filmet kategóriák közé. Egyrészről könnyű vígjáték, másrészről szatirikus hangvételű road-movie, az ember nem igazán tudja, mit is várjon, mikor beül a moziba, de előre elárulhatom, hogy csalódni semmiképp se fog, az biztos.
Adva van egy erősen diszfunkcionális család, ahogy azt már a plakát is hirdeti, papa, mama, gyerekek, cici-őrült nagypapa és egy depressziós sógor, no és a sárga „terroristabusz”, amin végigzötykölődnek több államon és megannyi válságon. Senki se gondoljon sematikus, hollywoodi problémacsomagokra, se szájbarágós tanulságokra. A Little Miss Sunshine pont attól szerethető és átélhető film, hogy semmivel se kínál többet, mint az Élet: ez van és kész, írhatnánk a vége felirat elé. Próbálkozhatunk a „Hogyan legyünk sikeresek, magasak és szépek” típusú könyvekkel, elzárkózhatunk makacs némaságba, feldobhatjuk estéinket orrpúderezéssel (belülről, természetesen), de a rozoga, sárga buszunk akkor is tönkrevágódik szombat délután egy kietlen autópálya kellős közepén, és akkor tényleg se előre, se hátra.
A film legfőbb mozgatórugója a humor és az a bájos önirónia, amivel a szereplők megélik sorsuk kacskaringós fordulatait, hogy a végén, mintegy megbékélve a megváltoztathatatlannal fellázadjanak a konvenciók és a szabályok ellen. A színészek kiélvezik a kis költségvetésű film adta szabadságot, szinte tolják egymás alá a poénokat. Külön figyelemre méltó a 10 éves Abigail Breslin, a történet központi szereplője, a család mozgatórugója, aki „legkisebbként” is méltó párja olyan rutinos színészeknek, mint Greg Kinnear, Toni Collette, Alan Arkin.
A Little Miss Sunshine nem rétegfilm, nem családi film, nem művészfilm, nem besorolni kell, csak megnézni. Üdítő.