beszámoló [koncert] 2007. február 17. szombat 12:26
nincsen hozzászólás
szerző: EliánaRoberta Gambarini 2007. január 31. A38
Ha Pestről álmodozom, nem jut eszembe a Parlament, vagy a Vár, sem képtárak. Sok apró kis kép vonul el újra a szemeim előtt és ezekből az apró, széthullott emlékekből rakom össze a várost, amit szeretek. Nekem Budapesten lenni, éjszakázni, kötelező kulturnézőnek lenni olyan érzés, mintha faragott melltűje volna valakinek a mostani időkben. Most végre itt vagyok, pezseg a vérem, ülök egy padon, hajnalodik, koncert után vagyok. Lehet, hogy egyszer másutt leszek, és gyötrődni fogok, esetleg éhes vagy már nagyon felnőtt leszek. De most itt vagyok, és ezt már tőlem senki sem veheti el. Az A38-on voltam Roberta Gambarini jazz koncerten. A dzsessz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére - nem csak rólunk és a mi szemszögünkből, hanem arról, hogy miről is szól valójában számukra az új demokratikus élet. A fajuk méltóságát foglalták zenébe... megvan benne minden a rideg valóságtól a bonyolult belsőségig. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében. A torinói születésű Roberta Gambarini a kortárs dzsessz legnagyobb ígéretei közé tartozik.
Roberta Torinóban született, és a jazzkedvelő családban nem volt véletlen a stílusválasztás. 12 évesen úgy döntött, nemcsak hallgatni, hanem csinálni is akarja. Klarinétozni tanult és énekelni. 17 évesen énekesként próbált szerencsét, és bejött. Szinte törvényszerű volt, hogy beszippantsa stílusának hazája, az Egyesült Államok, ahol hetek alatt sínen volt a világkarrier. 2004 óta tagja volt a Dizzy Gillespie All Stars Big Band-nek. Zenéje a klasszikus jazz aranykorát idézi. Énektudása, karizmája, dinamizmusa a legnagyobakkal helyezi egy kategóriába, improvizációs készsége Dizzy Gillespie-t juttatja eszünkbe. Grammy-re jelölték, Easy To Love c. albuma bekerült az öt Grammyre nevezett jazz - ének lemez közé (a konkurencia többek közt Diana Krall, Nancy Wilson).
Elképesztően tehetséges a hölgy. Az olasz énekesnő következetesen ragaszkodik a jazz gyökereihez, hűen elődeihez - Sarah Vaugh-hoz és Ella Fitzgeraldhoz -, akikhez hasonlítják. Hangjának köszönhetően felfedezhetjük, hogy a sok évtizede jól ismert zenékben is mennyi új árnyalat, szín és improvizációs lehetőség rejlik. Zenésztársainak listája hosszú, szerepel rajta: Herbie Hancock, Michael Brecker, James Moody és Chucho Valdes. A padon ülve azon tűnödtem, hogy lehet-e múló, szép pillanatokat egy kámeára vésni, és elvégeztem magamban, hogy ezt a koncertet lehet. Az Easy to love című száma, amely albumának is címadó dala volt, olyan, mint a selyem, lány és könnyed. Finoman körülölel és elringat. Próbáltam felidézni magamban a legillanóbb perceket. Örültem, hogy nem ülőhelyem, hanem állóhelyem volt a hajón, erre a zenére és hangra vétek lett volna a kényelembe süppedni és nem is lehetett, mert az ember lányának lába önként elindult, taktusokat vert. No more blues című dala erős és határozott basszussal aláfestett, a hangok mélyek és zengők. Dalok a szerelemről, életről, fájdalomról. Egyszerű nyelvtani szerkezetű, a nem angol anyanyelvűek számára is jól érthető, szép kiejtésű szövegek. Elnéztem, hogyan csillognak a finom porszemek a levegőben, a fénytechnika játékában. Hallgattam Roberta Two lonely people-jét, behunytam a szemem, s éreztem, ahogy az idő kezd megalvadni körülöttem, lassan folyó, forró lávához lesz hasonlatos, ahogy a bársonyos női hang simogatott. Álomszerű állapot volt ez. Mint akit madzagon húznak úgy mentem a hang irányában. A férfinézők is elégedettek voltak, külsőre is. Hisz Roberta nemcsak született tehetség és csak szuperlativuszokban lehet róla beszélni, hanem igazi latin szépség is. Lehet, hogy ott se voltam, csak egy álom volt az egész? Bármi volt is, megérte, egy élmény volt, köszönöm.