Tudom, kicsi vagyok. Csak az anekdotákból ismerem a Lyukat, és sose voltam például Európa Kiadó koncerten. Az URH, a Trabant, a Bizottság, meg a többi ilyenek is kimaradtak az életemből. Csak a szalagok maradtak utánuk, meg a történetek. A PUF más. Tudom, kicsi vagyok, és sose ismertem az eredeti felállású zenekart, a Sportcsarnokos nagy koncerten sem voltam és egyáltalán. Még csak épp iskolába mentem, amikor a PUF-ék már megcsinálták örök dalaikat. Olyanokat, mint a Fiatal lányok, vagy a Közel az éjfél, és ha még ehhez hozzá vesszük a legutóbbi lemezről az Angyalt, akkor az már minimum olyan, mint egy Munkácsy trilógia (mármint triptichon). És akkor még itt van a Bál, meg a Másnap, meg a többi olyan szép és egyszerű dal, hogy attól sírni. Szóval a PUF az más. Mert ezek a dalok ma is azok a dalok. Ez a zenekar kicsit megmaradt. Valahogy megmaradt. Így, ahogy. A Szerelemharcot ismertem meg legelőszőr. Bogyi mutatta a lemezt a suliban, hogy nekem biztos tetszeni fog, az iskolarádióban adjam le az egyik számot a nagyszünetben. A Félek-et. Leadtam. Aztán nem bírtam nem hallgatni. Kívül-belül megtanultam az egész albumot. Épp tizenhat voltam. Még csak tizenhat éves, de neki már újat nem ad a világ Épp akkortájt lehetett, hogy már egy éve nem láttam Zs.-t. Elköltöztünk, ő pedig otthon maradt a régi lakótelepen. Elmúlt egy év, hogy magamra hagytál, semmit nem kértél, és semmit nem adtál Ez a dal később is előjött: Elmúlt egy év, hogy semmit sem tettem, egy kicsikét aludtam, egy kicsit szerettem az egyetemen, 19 éves koromban. Meg a Szerelemharc. Az nagyon. Ha valaha énekelhetnék színpadon, ezt énekelném. Egyszóval én az Aranyzsiráfos lemezzel kezdtem. Aztán a Tabánban volt egy koncert. Nem igazán tudtam ezeket a dolgokat, hogy akkor a Lecsó az a sztár, meg éljen, meg sikítás, meg könnybe lábadó szemek és autogramkérés és kacérkodás és gyors szaladás, hogy mögé kerüljek a büfében. Ezek sose számítottak. Mondom, nem is tudtam, mi az a PUF. Csak azt tudtam nagyon, hogy jajj de rólam szólnak a dalok. Ott a Tabánban ismertem meg a zenekart. Addig csak a magnóból. A gitár félredobva Lecsó vállán, nadrágja kockás, és úgy öleli a mikrofont, mintha annak énekelné az akkor még meg nem jelent legújabb lemezről: Sose hagyj el. És mindig magába kulcsolta a lábát, felhúzta térdét, és azt mondta, ezt a dalt a lányának írta, és Az égben sétálsz, mikor alszol, még senkire sem haragszol, tudom a helyem és tudom a dolgom, és nem kell már végig gondolnom, , de rajtam most már nincs hatalma, nekem nem kell már a birodalma, se hús, se kín, se szerelem, mindent te jelentesz nekem. Szóval ott állt ez az ember a színpadon csukott szemmel, fél lábon a mikrofont ölelve, és akkor valami derengeni kezdett mélyen a bensőmben: hogy ez az, aminek lenni kell, amikor a művész elmondja, én meg megértem, és rájöttem, hogy de jó nekem. Akkor kezdtem figyelni. És tudom, hogy elkaptam azt a dolgot. Hirtelen átéltem azt a jó pár évet, amit kihagytam, amit kihagytam a PUF-ból, és keresni-kutatni kezdtem ezt a zenekart. És előkerültek a 85-ös és 87-es demók, meg a régi képek, Anikó ébenfekete hosszú hajjal, Gyuri macisan, mint most, de hatalmas lobonccal. Előkerültek a dalszövegek, az interjúk, és lassan összeállt az egész annyira, amennyire összeállhat, és lassan az is megértetett és megbocsátatott, hogy hét évig szinte semmi, mert igaz, hogy nem a régiekkel, de a PUF az PUF maradt. Így, ahogy. És van, hogy ezek a dolgok akkor is eszembe jutnak, amikor mondjuk Kismaroson az EFOTT-on hajnali háromkor, kint állok a zuhogó esőben, és ronggyá ázva énekelem a dalokat, és nem érdekel semmi más, csakhogy ott vagyok, és akkor vagyok ott. Akkor, amikor a zenekar, az én zenekarom játszik. Szóval néha ilyenkor is eszembe jut, hogy ez sokat jelent, hogy ez mindent jelent. És hogy mi mindent jelenthet annak férfinak (férjnek) és annak a nőnek (asszonynak), akik egymás mellett állva a színpadon saját magukat éneklik el a közönségnek. Én nem tudom, mert kicsi vagyok, de ez olyan lehet átélni, és együtt élni át, a tapsokat, a táncokat, a fényeket, a zenét , ami csak ritkán és különleges embereknek adatik meg. Szóval néha eszembe jut, mondom, akár zuhoghat is. De rájövök, vagyis nemrég rájöttem, hogy becsaptak. Mert az a zenekar mindegy, hogy ki ül a dobok mögött, vagy ki pengeti a szólógitár húrjait nem zenekar. Nem úgy, hogy nem az a zenekar, hanem hogy egyáltalán nem is zenekar. És ez nem bántás, azt én nem tudnék, mert mondom, nekem ez sokat, nagyon sokat és nagyon mélyen, meg ott a szív tájékán De ez nem zenekar, mert egy zenekar együtt zenél. Nem csak egy helyen. És kommunikál. Nem csak a közönséggel, de ott fent a színpadon egymással is. Azon rég túl vagyok, hogy milyen jó lenne, ha lenne billentyű, vagy szaxofon, mert tudom, hogy pénzbe kerül, a gázsi kevés fele osztva a legjobb. És több tagnál a próbákat is ami egyébként nincs is, és ezt sem értem nehezebb összeszervezni. Rendben, legyen így. De akkor nagyon legyen így. Ne csak úgy tessék-lássék. Én tapsolok, és éljenzek, de csak akkor, ha tudom, hogy ezért csinálják. Hogy jó legyen mindenkinek. A zenekarnak és a közönségnek is. Te jó ég, miről beszélek? Érti valaki egyáltalán, mit magyarázok? Egy koncert legyen aktus. Hát erről. Ez a zenekar, ez a PUF viszont elveszett valahol félúton. Milyen koncertre mentem akkor múlt hétfőn a Zöldbe? Pedig annak a PUF-nak kellett lennie. Igen, egy pillanatra az is volt. Talán akkor, amikor az Első dal elkezdődött. Felkelt a nap, átölelt a fény, utolsó év, legelső reggelén. Nincs több idő, nincs több esély, folytatni kell, mielőtt végleg Arról a pillanatról beszélek, amikor az a maroknyi rajongó hangosan énekelt, és Lecsónak elcsuklott a hangja. Arról a pillanatról, amikor kicsit minden megállt, megsemmisült és újjászületett. Egyetlen pillanat volt, amikor kicsit megsejthettem megint, mi is az a PUF. Ezek a pillanatok egyre nehezebben mutatják meg magukat, a zenekar pedig, az én zenekarom, egyre nehezebben veszi észre, hogy igenis vannak még ezek a pillanatok, a végtelenek és visszahozhatatlanok. A PUF egy szerelem, ami elmúlni látszik. Szomorú és fájdalmas vergődés ez. És bocsátasson meg nekem, hogy így érzem.