szerző: ArmaGedeonHammerFall, Krokus, The Poodles a Pecsában 2007. február 16. Budapest – Petőfi Csarnok
HammerFallékról szokás mindenfélét mondani, hogy 1997-ben ők támasztották fel a grunge-hullám okán zombilétre szenderült heavy metalt; egyesek szemét pedig szúrja őszinte zeneszeretetük, és olyan fricskákkal dobálják ő¬ket, hogy óvodás sárkánymetál felhígított Helloween-riffekkel ám ¬nem szabad ezzel foglalkozni, még ha lehet is benne némi igazságmorzsa.
Bár a debütálásuktól Glory To The Brave, 1997 számítják a klasszikus metal reneszánszát, azért hadd jegyezzem meg, előtte volt már egy The Dark Saga (Iced Earth) vagy egy Imaginations From The Other Side (Blind Guar¬dian), hogy csak e kettőt említsem a sok csemege közül. A fent említett bemutatkozó lemez maga a Metal, ehhez kétség sem férhet, egy hatalmas kliségyűjtemény, ámde olyan varázsos ének- illetve gitárdallamokkal, hogy nyugodtan eltekinthetünk az afféle dalszövegektől, mint az üdvözöllek a Metál Korban!- és az acél találkozik az acéllal-féle shakespeari megfejtések.
A zenekart a zsiráfetető Oscar Dronjak és Jesper Strömblad (korábban mindketten a Ceremonial Oath-ban pengettek, utóbbi ma az In Flames sorait erősíti), hogy a sok hörgő-morgó death metal mellett kiélhessék ikergitár-mániájukat és áldozhassanak az áriázós énektémák oltárán is. Az első stúdióalbumukra mind a kritikusok, mind a közönség felkapta a fejét, pedig csupán ügyesen és okosan vegyítették az Iron Maiden, a Judas Priest vagy az Accept hagyatékát. Főként a dallamos speed metal volt jellemző e korongra, ezen kívül a himnikus refréntémák á la Helloween (The Dragon Lies Bleeding, Unchained), a már ezerszer elkoptatott Accept-riffek középtempóba mártogatva (The Metál Age, Stone Cold), tipikus öngyújtó-lóbáló ballada (I Believe), izgalmas Warlord-feldolgozás (Child Of The Damned, 1983) és valamelyest a viking-korszakos Bathory-ra emlékeztető címadó eposz (amelyhez foghatót szerintem azóta nem tudtak alkotni!). Azon tények is hirtelen kirobbanó elismertségüket támasztotta alá, hogy egyből a Nuclear Blast istálló vette őket szárnyai alá, és már azévben a patinás Wacken fesztivál színpadán lóbálhatták rőzséjüket. Még 1997-ben elnyerték a svéd Grammy-díjat a Legjobb Hard Rock Zenekar-kategóriában.
Nem sokat ücsörögtek kocsmákban, ugyanis 1998-ban kidobták a második sorlemezt Legacy Of Kings címmel, amely teljességgel tükörképe lett az előzőnek, mind minőségben, mind struktúrájában; közönségénekeltetős kórussal megáldott speed bomba a Heeding The Call képében, újabb Helloween-mánia (Dreamland), kötelező líra (Remember Yesterday), Stromwitch-gitáros vendégeskedése egy meglepő módon stromwitches nótában (At The End Of The Rainbow) és újfent egy átirat, ezúttal a Pretty Maids-től a Back To Back... Ergo: járt utat járatlanért
No, de eme fenti bölcsesség kényszeredett gyakorlása oda vezetett, hogy a harmadik lemez Renegade már semmi újat nem mutatott, és noha tartalmazott jófajta fémhimnuszokat (Keep The Flame Burning, Living In Victory, The Way Of The Warrior), a hallgatóság már heveny fejcsóválásba fogott. Nyilván ez nem rendítette meg embereinket, hiszen nem mindenkinek adatik meg az életében, hogy a százezres lemezeladások mellett olyan szerény bandákkal léphetnek színpadra, mint a Deep Purple, a Dream Theater, a Stratovarius vagy a jó (?) öreg Alice CooperKoncert-DVD-k is készültek jószerivel, ahogyan a VHS-t a föld alá szorította az újfajta korong. A negyedik albumot Crimson Thunder már egy sztárproducer (Charlie Bauerfeind ¬ pl. Blind Guardian) keverte, a hangzás immár nem a 80-as éveket idézte, hanem kristálytiszta és már-már power metalos, jóllehet, a dalok ismét ugyanabban a szellemben íródtak, bár a speed témákból jócskán visszavettek ennek folytán egy még homogénebb anyag született. 2003-ban megjelent dupla koncertlemezük One Crimson Night, két évre rá egy újabb stúdióalbum Chapter V: Unbent, Unbowed, Unbroken, végén egy majd 13 perces eposszal; tavaly pedig a legújabb, a Threshold. Az irányvonal ugyanaz maradt, de az élő fellépések szenvedélye minden bizonnyal nem ugyanolyan, mint egykoron. Léggitározást nem árt gyakorolni
Noha a svájci Krokus aggastyán rockerei esetleg apatikus sóhajjal térnek nyugovóra minden este (hiszen az 1974-es /!!!/ megalakulásuk óta nem kevés cián folyt le a Tiszán, és mégis szinte a no name-státusz jutott ki nekik, ahogyan első ízben gördülnek be kis hazánkba, azzal a tudattal, hogy egy olyan banda előtt lépnek színpadra, amelynek tagjai a 70-es évek elején maximum a matchboxot tologatták nagy hévvel), de attól nem kell tartani, hogy a PeCsa színpadán melankolikus unottsággal fognak pengetni, hiszen az ehhez hasonló dirty rocknroll-t csak széles terpeszben, széles vigyorral lehet mívelni. Imént dirty rockot írtam, de azért itten klasszikus heavy metalról beszélünk; így megemlíthetjük például az AC/DC-t és az Iron Maident, ha nagyon nem tudjuk, merre keressük Krokusunk skatulyáit. Svájci barátaink tavaly dobták piacra tizenötödik stúdiólemezüket Hellraiser címmel, és azt se gondoljuk, hogy csupán az olajszagú próbatermek portásainak játszották számaikat, hiszen szétturnézták magukat olyan nagyágyúkkal, mint például a Nazareth, a már említett AC/DC, a Motörhead, a Rush, a Def Leppard vagy a Judas Priest. Most pedig mi is megleshetjük őket, és bizony megelőlegezem abbéli bizalmamat, amely szerint öreg rókák nem vén rókák.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de a svéd The Poodles neve sem mondott túl sokat eme előzetes megírása előtt. Ők nem tekinthetnek olyan múltra, mint két kollégája, tudniillik csupán egy árva albumuk jelent meg, mégpedig 2006-ban. A bőrszerkós hangzású Metal Will Stand Tall című korong érdekes egyvelegét nyújtja a teátrális glam rocknak és a Stratovarius-féle melodikus metalnak. A címadó szám egyből egy akkora sláger, hogy csak lestem! Hótegyszerű, gépies verzetémát egy olyan refrén követi, amely egy stadion közönségét is táncra perdíti. A Helloweennek vannak ilyen bohókás-pateti¬kus dallamai Egy szót mondok: rákenról!
És bizony vérbő rocknroll-bulira van kilátás, ne mondják már a fanyalgók, hogy a hagyományos metal ideje lejárt. És hadd ne idézzem már a klasszikus P. Mobil-bölcsességet, miszerint a Rock örök és elpusztíthatatlan!
14:44
